Gyűjtőlexikon haladóknak

Rieder Gábor

A pesti műkereskedelem nagyágyúi megszállottan keresik-kutatják a hajdanvolt magyar műgyűjtés nagyjait, feltárva az aranykor kincseit, az utolsó utáni pillanatban rekonstruálva az eltűnt pompát.

Decemberben a Virág Juditnál megrendezett könyvbemutatón vehette kezébe az úri közönség a nagypolgári és arisztokrata otthonokba bepillantó Volt és nincs kötetet, a Somlai Tibor által összegereblyézett és kommentált archív enteriőrfotók együttesét. A díszes album társszerzői is ugyanazt hangsúlyozták, mint a most megjelent műgyűjtő-lexikon készítői: az egykori jó ízlés rekonstruálása már csak történeti búvárkodás révén valósulhat meg. Az időölő aprómunkát ez esetben a szakíró Takács Gábor végezte el, a háttérben pedig a másik nagy hazai aukciósház áll. Illetve nem csak a háttérben, hiszen a vaskos kötet elején-hátán egy-egy Kieselbach-büszkeség ékeskedik, a kiadásról és az előszóról pedig maga Kieselbach Tamás gondoskodott. Aki szerint már a nyolcvanas években csak emlékfoszlányokból lehetett összeállítani a századelő gyűjtői aranykorát és a két világháború közötti – ez már a mi névjavaslatunk – ezüstkort. Takács is hárít, hivatkozik a magyar műgyűjtéstörténet legendás veteránjára, Mravik Lászlóra, aki szerint a sztori megírása lehetetlen. Szerzőnk nem vállalkozik a lehetetlenre, ezért is öltött az információhalmaz lexikonformát, ahol az egyes tételek minimális életrajzi adatokra és egy alapos bibliográfiára szorítkoznak. Takács a 18. század végén veszi fel a fonalat, egészen a kortársakig húzva ki az ívet. A határozatlan körvonalú műgyűjtő-kategóriába csak olyanokat válogatott be, akik említésre méltó képző- vagy iparművészeti kollekciót építettek, illetve rangos családi műtárgyegyüttest birtokoltak. A bélyegfanatikusok vagy az érmészek tehát hoppon maradtak, akárcsak a múzeumnak vásárló világutazók. Így is maradt 2400 személy, ami elég tekintélyes anyag!




A hangsúlyokat Molnos Péter – az aukciósház házi kutatója – jelölte ki az adathalmazban, tíz gyűjtőről rajzolt miniportréjával. A sort Esterházy Miklós nyitja, nem a „Fényes”, hanem a II., aki fantasztikus régimester-kollekciót halmozott fel az évek során. Bár képtárigazgatója rendszeresen meglopta, végül mégiscsak az Esterházy-gyűjtemény lett a Szépművészeti Múzeum gerince. Őt követte ifjabb Andrássy Gyula gróf, aki felfedezte a francia moderneket a pesti arisztokrácia számára. Utána jött az alulról felkapaszkodott virtuóz kereskedő-gyűjtő, Nemes Marcell, El Greco egyik felfedezője, akit a zűrös spekulációk temettek végül maguk alá. Pedig csendestársa a végtelen anyagi forrásokkal rendelkező báró Herzog Mór Lipót volt, aki már a pénzarisztokrácia jószemű képviselőjeként kerülhetett be a top tízbe. Akárcsak a – szintén iparbáró – Hatvany Ferenc, a jó ízlésű milliárdos festő, aki bombasztikus modern francia anyagot vásárolt össze, köztük Manet és Courbet művészettörténeti remekeivel. A Hatvany-javak jelentős részére ’45 után a Vörös Hadsereg tette rá a kezét, míg báró Kohner Adolf hasonlóan lenyűgöző – egészen Braque-ig nyúló – kollekcióját a gazdasági válság nyelte el. A két világháború közötti következő korszak, az „ezüstkor” gyűjtői szerényebb keretek között tevékenykedtek, főleg olcsón megkapható kortárs magyar festőktől válogattak, közülük is elsősorban a Gresham-asztal körül üldögélők műveiből. Az új hullám trendteremtője Oltványi Ártinger Imre volt, közvetlen konkurense Fruchter Lajos és Radnai Béla. (Utóbbi gyűjteménye – ritka kivételként – nem semmisült meg, a Győri Képtár büszkesége.) A sort ki más zárhatná, mint Gerlóczy Gedeon, aki tulajdonképpen egyetlen nagy vétellel, a Csontváry-hagyaték felvásárlásával írta be magát a magyar művészet történetébe. Bár Molnos első tanulmánya itt véget ér, a lexikon adatbázisa egészen napjainkig nyúlik. Akárcsak a kötet bőséges és nagyon szórakoztató fotóanyaga. Van itt mindenféle gyűjtőkarakter, műértőpózban tetszelgő hivatalnok, a nyolcvanas évek kinyúlt pulcsiját viselő orvosdoktor, karikatúrán megörökített díler, szerény otthonában megbújó értelmiségi, kackiás bajszú nagyúr, hetvenes években trenírozott „műbarát”, a rendszerváltás idejének farmerdzsekis kereskedőcápája és napjaink kifogástalan eleganciájú üzletembere. No meg persze ezerféle enteriőr, nyomon követve a gyűjteményrendezés divathullámait.
 
Zárásként Molnos Péter még összeszedte a ’45 utáni időszak legrangosabb tíz gyűjtőfiguráját. A háború előtti irányvonalat vitte tovább – a szentendreiekkel kiegészítve – a Rácz István, Dévényi Iván és Kolozsváry Ernő hármas. Sajátos pályát futott be Kemény Gyula, aki restaurátorként és képfelhajtóként hozott össze egy erős klasszikus kollekciót, Nagybánya és a Nyolcak csúcsműveivel. Nudelman László szintén a Kádár-kori műkereskedelem zavarosában halászva hozta létre kiforrott 20. századi anyagát, akárcsak Antal Péter debreceni ügyvéd, aki az idők során mindenevővé képezte át magát. Ugyancsak a régi iskola követése ösztönözte Vörösváry Ákost is gigantikus furcsaság-gyűjteményének összeállítására. A top tíz nem a kortárs gyűjtők garmadájára van kihegyezve, a rendszerváltás utánról mindössze három figura jutott be: a múzeumalapító milliárdos bankár, Kovács Gábor, a geometrikus absztraktra specializálódott cipőtervező Vass László és a kötetet is kiadó Kieselbach Tamás. A portrék könnyedek és szórakoztatók, a lexikonbázis pedig brutálisan adatgazdag. Hiánypótló forrásmű lesz belőle, nem vitás!
 
Takács Gábor: Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig. Bibliográfiai lexikon. Kieselbach, Budapest, 2012, 586 oldal