A brit képzőművészetnek tetemes hátrányt kellett ledolgoznia a több évszázadnyi lord-, kutya- és lóportré után, hogy utolérje a moderneskedő kontinenst. Ez a kilencvenes években maradéktalanul sikerült, de az előzményeken van még mit csiszolni.

Így minden kósza úttörőt nagyon megbecsülnek, például a német dadaizmus egyik kulcsfiguráját, Kurt Schwitterst is, aki élete alkonyán nyolc kövér évet töltött el az Egyesült Királyságban. Nem ez volt a legtermékenyebb periódus az életében, a Merzbau egyszemélyes építőmesterét sosem fogja az utókor úgy összekapcsolni a szigetországgal, mint a jó pár megkerülhetetlen brit portrét jegyző Hans Holbein nevét – bár a londoni művészettörténészek azért megpróbálkoznak a lehetetlennel. A Tate Britain összerakott egy csinos tárlatot Schwitters angliai munkássága előtt hódolva. Logónak mindjárt egy angol földön készült kollázst választottak, londoni buszjegyekkel, fecnikkel, feliratokkal és egy kívánatos poszterszőkeséggel, mintegy megidézve a brit pop-art nemzedék jól ismert reklámikonját. Csak a felirat más, míg Richard Hamilton az „Ez teszi a mai otthonokat annyira mássá és vonzóvá?” kérdést tette fel összeollózott papírmunkáján, addig pár évvel korábban Schwitters ékes angolsággal ennyit „írt” a képe alá: „Ezekért a dolgokért harcolunk”. Ez is, az is ironikus főhajtás a fogyasztói társadalom nyomulása előtt, és semmi okunk sincs rá, hogy kétségbe vonjuk a kettő közötti leszármazási viszonyt, hiszen Schwitters pár évig tényleg megbecsült tagja volt a brit avantgárd köröknek. Meghívták a rangos seregszemlékre, ahol még egy fintorgós performanszot is előadhatott. Sőt, a Merzbau vidéki Angliára hangszerelt vallásos tisztelettel vette körbe a modernista építészek és képzőművészek új nemzedéke.

De hogy került Schwitters Nagy-Britanniába? A válasz prózai: mind minden rendes avantgárd művész, megkapta az "elfajzott" bélyeget otthon, így 1937-ben áttette székhelyét Norvégiába. A fjordok friss levegőjétől ihletet kapva sok téjképek pingált, de belekezdett két vadonatúj Merz-épületbe is. Miután Hitler megtámadta a skandináv országot, Schwotters ismét szedhette a sátorfáját, ekkor települt át Nagy-Britanniába. Mint az ellenséges náci Németország állampolgára előbb bezsuppolták a Man-szigeti internálótáborba. Ahol élénk kulturális élet folyt, Schwitters absztrakt képeket, portrékat és tájképeket is festett itt. A régimódi festegetést letelepülése után is folytatta. Hiába nevezte el ugyanis a legendás angol művészetkritikus, Herbert Read a „kollázs nagymesterének”, ilyesféle avantgárd praktikákból akkoriban nemigen lehetett megélni arrafelé. A kurátorok összeszedtek jó pár konvencionális képecskét is, bánatos szürkében tocsogó, vasárnapi festői teljesítményként jellemezhető tájakat és iskolás megfogalmazású, de csinoska portrékat. Schwitters állítólag szívesen készítette őket, nem csak a megélhetés miatt – de ezek alapján nem sok hely jutna neki a művészettörténetben. A világháború vége felé az apró, kézre álló szobrocskákban lelte legnagyobb örömét. Követ, fát, csontokat és gipszet kombinált össze, majd az egészet lefestette élénk színekkel, összekapcsolva a két művészeti ágat. Hasonló módon látott neki – tanyasi környezetben – a Merz Barn kidekorálásának. Itt már nem olyan éles, konstruktív struktúrákkal dolgozott, mint a klasszikus hannoveri Merzbaunál, hanem szürreális, organikus formákkal. De csak egy domborműves falra maradt ideje, mert 1948-ban meghalt – egy nappal az után, hogy megkapta a brit állampolgárságot.