Hatalmas, lila, felfújható szobortorzószerűség fogadja a Velencébe érkező turistákat idén nyáron. A Szent Márk térrel szembeni San Giorgio-szigeten ül, a templom előtt, mint a koldusok. De a szobor nem torzó, és a modellje nem koldus. Alison Lapper karok nélkül és csökevényes lábakkal született, intézetben töltötte a gyerekkorát, de aztán Londonba költözött, a brightoni egyetem művészeti karán végzett, és a szájába veszi az ecsetet, úgy fest. Ettől még nem lett volna világhírű, de nyolc hónapos terhesen modellt ült Marc Quinn-nek, az egyik Young British Artistnak, aki hatalmas márványszobrot faragott róla, ez Londonban 2005 és 2007 között a Trafalgar Square-en állt, és tulajdonképpen Marc Quinn is ettől lett világhírű. A mára már ikonikus szobor felfújható és mozgatható verzióját tévénézők milliói láthatták a londoni paraolimpiai játékok nyitóünnepségén, mert körbehordozták, mint máshol a szentek ereklyéit. Most is ez a felfújható változat borzolja a konzervatívabb velencei lakosok kedélyét, ad témát a hatalmas tengerjáró hajókról fotózó tömegeknek és fogadja a Fondazione Cini-beli Marc Quinn-kiállítás látogatóit.


Elsőre úgy tűnik, az olaszok kezükbe vették az irányítást, és az olasz kurátorok a művészeti alapítványokat működtető nagy olasz divatcégekkel kötelékben megindították az ellentámadást a betolakodókkal szemben. Ahogy az Arte Povera tagadta meg az amerikai dominanciájú pop-artot, úgy állnak csatarendbe ők is a Pinault diktálta művészeti divatok ellen. (Pedig nem, a Fondazione Prada kiállításának megnyitóján Miuccia Prada együtt fotózkodott idősebb Pinault-val.) Germano Celant, a rangidős olasz kurátor a Fondazione Pradából csinált most már velencei palotával is rendelkező tényezőt. A Canale Grande-parti Ca’ Corner della Reginában a fluxus kezdeteként számon tartott 1969-es berni kiállítást rekonstruálták az idei biennále legfontosabb kísérőrendezvényeként. Nagyon tanulságos látni a dadaista gyökerű, velejéig balos, műkereskedelem-, múzeum-, sőt eladható műtárgyellenes irányzat apoteózisát: egy hatalmas velencei palota bejáratánál órákat kell sorba állni, hogy aztán 10 fős csoportokban, kizárólag vezetőkkel, jó nagyra növelt biztonsági személyzet felügyelete mellett lehessen bejárni a tekintélyes magángyűjteményekből és vezető múzeumokból újra összeszedett anyagot. Amit ha egy kívülálló néz meg, röhögőgörcsöt kap, mint azok a kínaiak is, akik a csoportunkban voltak, és próbálták lefényképezni a különböző drótokat, deszkákat, törmelékhalmokat, rozsdás vastartályban álló színes vizet, szellőző ágyneműt. Ők többször eljátszották, hogy nem értik az egyre idegesebben felcsattanó nofoto!-kat, vidáman fényképeztek, miközben egy nagyon jól öltözött és jól plasztikázott amerikai nő (akinek később, a kijáratnál szembejött az ikertestvére, hogy a szürreális elemek még jobban szaporodjanak) oda-odaszaladt a személyzethez, hogy feljelentse a fotózó kínaiakat. Megbűnhődött érte, mert ő meg belegyalogolt az egyik installációba, nem vette észre, hogy az üres rész, ahol megpróbált keresztülvágni, még pont a műhöz tartozik, úgyhogy rászóltak. Mindenesetre a művészettörténet ezt az eredetileg Harald Szeemann által rendezett kiállítást (aminek a címét nyersen Amikor az attitűd formává válik-nak lehetne fordítani) tekinti a kurátor alapú kiállítások első példájának, úgyhogy mostani rekonstrukciója valójában nem is az irányzat és a művek, hanem a kurátori attitűd megdicsőítése.