Fluxus vagy márvány?

Velencei anzix

Topor Tünde

Vajon mit gondolhat magában Germano Celant, aki két kiállítást is rendezett az 55. Velencei Biennále kísérőrendezvényeként? Mitől függ, melyik mű lesz maradandóbb: amelyiknek a híre marad fenn, vagy amelyiknek az anyaga?

 

Hatalmas, lila, felfújható szobortorzószerűség fogadja a Velencébe érkező turistákat idén nyáron. A Szent Márk térrel szembeni San Giorgio-szigeten ül, a templom előtt, mint a koldusok. De a szobor nem torzó, és a modellje nem koldus. Alison Lapper karok nélkül és csökevényes lábakkal született, intézetben töltötte a gyerekkorát, de aztán Londonba költözött, a brightoni egyetem művészeti karán végzett, és a szájába veszi az ecsetet, úgy fest. Ettől még nem lett volna világhírű, de nyolc hónapos terhesen modellt ült Marc Quinn-nek, az egyik Young British Artistnak, aki hatalmas márványszobrot faragott róla, ez Londonban 2005 és 2007 között a Trafalgar Square-en állt, és tulajdonképpen Marc Quinn is ettől lett világhírű. A mára már ikonikus szobor felfújható és mozgatható verzióját tévénézők milliói láthatták a londoni paraolimpiai játékok nyitóünnepségén, mert körbehordozták, mint máshol a szentek ereklyéit. Most is ez a felfújható változat borzolja a konzervatívabb velencei lakosok kedélyét, ad témát a hatalmas tengerjáró hajókról fotózó tömegeknek és fogadja a Fondazione Cini-beli Marc Quinn-kiállítás látogatóit.



A márvány Alison Lapper Pregnant felfújható, Breath című változata a San Giorgio Maggiore előtt
© Fotó: Földes András


Elsőre úgy tűnik, az olaszok kezükbe vették az irányítást, és az olasz kurátorok a művészeti alapítványokat működtető nagy olasz divatcégekkel kötelékben megindították az ellentámadást a betolakodókkal szemben. Ahogy az Arte Povera tagadta meg az amerikai dominanciájú pop-artot, úgy állnak csatarendbe ők is a Pinault diktálta művészeti divatok ellen. (Pedig nem, a Fondazione Prada kiállításának megnyitóján Miuccia Prada együtt fotózkodott idősebb Pinault-val.) Germano Celant, a rangidős olasz kurátor a Fondazione Pradából csinált most már velencei palotával is rendelkező tényezőt. A Canale Grande-parti Ca’ Corner della Reginában a fluxus kezdeteként számon tartott 1969-es berni kiállítást rekonstruálták az idei biennále legfontosabb kísérőrendezvényeként. Nagyon tanulságos látni a dadaista gyökerű, velejéig balos, műkereskedelem-, múzeum-, sőt eladható műtárgyellenes irányzat apoteózisát: egy hatalmas velencei palota bejáratánál órákat kell sorba állni, hogy aztán 10 fős csoportokban, kizárólag vezetőkkel, jó nagyra növelt biztonsági személyzet felügyelete mellett lehessen bejárni a tekintélyes magángyűjteményekből és vezető múzeumokból újra összeszedett anyagot. Amit ha egy kívülálló néz meg, röhögőgörcsöt kap, mint azok a kínaiak is, akik a csoportunkban voltak, és próbálták lefényképezni a különböző drótokat, deszkákat, törmelékhalmokat, rozsdás vastartályban álló színes vizet, szellőző ágyneműt. Ők többször eljátszották, hogy nem értik az egyre idegesebben felcsattanó nofoto!-kat, vidáman fényképeztek, miközben egy nagyon jól öltözött és jól plasztikázott amerikai nő (akinek később, a kijáratnál szembejött az ikertestvére, hogy a szürreális elemek még jobban szaporodjanak) oda-odaszaladt a személyzethez, hogy feljelentse a fotózó kínaiakat. Megbűnhődött érte, mert ő meg belegyalogolt az egyik installációba, nem vette észre, hogy az üres rész, ahol megpróbált keresztülvágni, még pont a műhöz tartozik, úgyhogy rászóltak. Mindenesetre a művészettörténet ezt az eredetileg Harald Szeemann által rendezett kiállítást (aminek a címét nyersen Amikor az attitűd formává válik-nak lehetne fordítani) tekinti a kurátor alapú kiállítások első példájának, úgyhogy mostani rekonstrukciója valójában nem is az irányzat és a művek, hanem a kurátori attitűd megdicsőítése.



Részlet a Fondazione Prada When Attitudes Became Form című kiállításából
© whitewall


És ha már kurátori attitűd, a Fondazione Trussardi művészeti vezetője az a Massimiliano Gioni, aki a mostani, 55. biennálét a Palazzo Enciclopedico fogalma köré rendezte. A Palazzo Enciclopedico tulajdonképpen egy műtárgy, egy olasz bevándorlóból lett amerikai autodidakta művész által készített makett. Az épület, aminek ez alapján meg kellett volna valósulni, befogadhatta volna szerinte a világban eddig felgyülemlett összes tudást, hogy az összegződés következtében közel kerülhessünk valami magasabb rendű létezési formához. Idén a központi pavilonba válogatott művek is mintha vissza akarnának vinni a művészet eredeti, mágikus funkcióihoz, nemhiába indul a kiállítás Carl Gustav Jung Vörös könyvének lapjaival (amiken Jung saját maga által festett, aktív imaginációval a tudatalattijából előcsalogatott képei sorakoznak), folytatódik Rudolf Steiner ábráival, majd az egyik teremben, a kettővel ezelőtti számunk címlapján szereplő Hilma af Klint ezoterikus absztrakt műveivel is lehet találkozni. Az, hogy autodidakta, ezoterikus, vagy éppen a tudatalattit aktívan bevonó, vagy magasabb összefüggéseket feltárni vágyó művek vannak a prognózis-pavilonban, a magyar viszonyokra lefordítva körülbelül akkora fordulat, mintha holnaptól egy olyan kiállítás nyitná meg kapuit a Ludwig Múzeumban, amin Gaál József, Rutkai Bori (krétarajzai nyár végéig még láthatóak a Jurányi Inkubátorház táblafalú galériájában, gondolom, senkinek sincs szíve őket letörölni, annyira szépek), Almásy Aladár, Mátrai Erik, Türk Péter, Roskó Gábor, Méhes Lóránt, Ádám Zoltán és mondjuk Farkas Zsófi együtt szerepelnek.



A Fondamenta Cini A világegyetem spirálja (2013, bronz 333 × 499 × 256 cm) című Marc Quinn szoborral
© Fotó: Földes András


Kurátori felfogásban nem ekkora újdonság, inkább csak nagyon végiggondolt a Marc Quinn-kiállítás, amit szintén Germano Celant rendezett. Hatalmas bronzcsigák és kifestett bronzorchideák visznek el a bejáratig, és onnantól beindul az a folyamat, amit nem tudni, hogy evolúciónak vagy teremtésnek kell-e tartanunk, de leginkább ahhoz az angolhagyományhoz köthető, ami nekünk a Pendragon legendából, az axolotlok megdöglesztésével az örök élet titkát fürkésző Earl of Gwynedd miatt ismerős. Vagyis a Robert Fluddhoz köthető angol misztikus-tudományos hagyományhoz, amiben az alkímia teljesen jól megfér a gyógyfüvek használatával, a csillagászattal, az örökmozgó kutatásával vagy a számelmélettel. Fludd a Palazzo Enciclopedico hívószóhoz is kapcsolódik, hiszen ő is elhatározta egy, az emberiség addigi tudását feldolgozó enciklopédia írását, de csak az első kötet készült el A makrokozmosz és a mikrokozmosz metafizikai, fizikai és technikai története című munkából. Ő volt az is, aki a Nap és a bolygók mozgását alapul véve írta le a vér mozgásának feltételezett folyamatát, vagyis a vérkeringést.



Kiállítási enteriőr A morfológia etimológiájával, 1996, ezüst, üveg, 270 × 1525 × 1520 mm
© Fotó: Földes András


Ez a Marc Quinn-kiállításon már csak azért is érdekes, mert a kiállítás szíve Marc Quinn Self című sorozatának legújabb darabja, ami nem más, mint a saját véréből készített önportrészobor. Ötévente ugyanis annyi vért vesz le magától, ami elég ahhoz, hogy a fejéről készített éppen aktuális gipsznegatívba öntse, majd egy mínusz 17 fokon működtetett hűtőtárlóban kiállítsa. (Állítólag Charles Saatchinak is volt egy régebbi ebből a sorozatból, de nála egyszer tönkrement a hűtő.) Egy ilyen Self van tehát annak a kiállításnak a középső helyiségében, ahol az első teremben a falon vízben úszkáló alakokat ábrázoló printek fogadnak, illetve egy szobor, ami olyan, mintha szétfolyt higany lenne, amiből kiemelkedik egy már megformálódott kéz, fej, pénisz, és várhatóan hamarosan összeáll belőle a Terminátorból ismerős higanyember. Van márványszobor, ami magának hatalmas melleket plasztikáztató angol hírességet ábrázol, illetve egy olyan márványsorozat, amin mindenféle testifogyatékosság-forma megjelenik, tehát van az, amikor kiküszöbölhetetlen hiba csúszik a létrejövésbe, és van, amikor az egyébként egészségesnek mondott egyed elégedetlen az eredménnyel, úgyhogy kicsit belenyúl a folyamatokba, pont, mint az Earl of Gwynedd.



Zombie Boy (Rick) Cu Pb Nn Fe Mg Si, 2011, homokfúvott és lakkozott bronz, 178 × 56 × 35 cm
© Fotó: Földes András
 

A következő teremben van Zombie Boy, őt az antik szobrok beállítását idézően láthatjuk, bronzba öntve. Zombie Boy tényleg olyanra tetováltatta az egész testét, mintha oszló hullájából éppen hatalmas kukacok és százlábú férgek vacsoráznának. A bronzon a minták reliefszerűen jelennek meg, a csipkefelületet gyanútlanul nézegetve tűnik csak fel, mik is alkotják a mintázatot. (Zombie Boy egyébként alapadottságait tekintve helyes fiú, van egy alapozó krémet reklámozó klip, amiben először teljesen normális kinézetű emberként jelenik meg, aztán mintha egy kozmetikai kendővel letörölné magáról a húst.) A kiállítás fő tárgycsoportja egyébként a kertben kapott helyet. Egy nagy, megdolgozatlan márványtömb hever egészen közel a vízhez, aztán pedig lassan, a méhen belüli fejlődés stádiumait követve kilenc, a kidolgozás különböző fokát mutató márványszobor által követhetjük, ahogy az embrióból magzat lesz. Az utolsó szobor már gyönyörűen csiszolt márványlábacskájú kisbaba, de még magzatvízben, a megszületés előtti állapotban megörökítve. Marc Quinn legtöbb műve az alapkérdésekkel foglalkozik, ami annyira meghökkentő bennük, az az, hogy a megszokott áttételek nélkül. Egyik fotóján egy nagyon szép és már nagyon terhes modell fekszik anyaszült meztelenül nyers húshalmon.


Self 2011, 2011, vér (a művész saját vére), rozsdamentes acél, perspex, hűtőgép, 208 × 63 × 63 cm, © Fotó: Topor Tünde 


Marc Quinnt tényleg érdekli a születés és a halál, a test anyaga, hogy mi a különbség az élő és a halott között, és az átlagszemlélet szerint már betegesen szeretne minden mulandóságot kiküszöbölni, kitalálni, hogy az az anyag, amiből vagyunk, hogyan tartósítható. Biztos ő is olvasta azt az egyébként elég rossz könyvet (Charles Pellegrino: A Vezúv kísértetei), amely szerint a Jelenések Könyvében tulajdonképpen az szerepel kicsit stilizálva, amit a Vezúv kitörésének és a környező települések pusztulásának szemtanúi láttak (vagy látni véltek), és tőlük elindulva szájhagyomány útján elterjedt. Ebben van az is, hogy kb. ekkortól hanyatlott egyre rohamosabban a Római Birodalom, hogy Róma végül elérje azt az állapotot, amikor az előtte még milliós városban 25 ezer ember élt, a vízvezetékekben már nem folyt víz, lassan erdő nőtt az utcákra, elborította a házakat, a gyökerek szép lassan szétfeszítették az egymásra tett köveket és a Róma dicsőségét hirdető épületek lassan elkezdtek düledezni. De olvashatta Michel Houellebecq könyvét, A térkép és a tájat is, abban is jönnek a növények, hogy megegyék a civilizációt. Az embriótól a magzatig szoborcsoport tehát nem véletlenül már-már didaktikus. Ha jön egy újabb sötét korszak, ez a szoborcsoport, ha kiássák a föld alól, vagy levonul róla a víz, úgy fog működni, mint a reneszánszot előidéző antik emlékek: meg lehet nézni rajtuk, hogy alakul ki egy ember, illetve hogy készül el egy márványszobor.

Evolúció VIII, 2007, rózsaszínű márvány, 253,5 × 116 × 85,5 cm, © Fotó: Földes András

 
55. Velencei Képzőművészeti Biennále
2013. november 24-ig

When Attitudes Become Form: Bern 1969/Venice 2013, Fondazione Prada
2013. november 3-ig

Marc Quinn, Fondazione Cini
2013. szeptember 29-ig