Aki a Palazzo Grassiban tologatta Duchamp özvegyét: Görgényi Frigyes

Gréczi Emőke – Topor Tünde

Gyűjtőkről szóló korábbi sorozatunkból már kiderült, hogy az 1945 utáni időszak az orvos-gyűjtők aranykora volt (Artmagazin, 2011/4.). Erről mesél dr. Görgényi Frigyes belgyógyász is, a hatvanashetvenes évek értelmiségi köreinek egyik fantasztikus alakja, aki nemcsak jelentős gyűjteményt hozott össze – majd szórt szét saját bevallása szerint, hanem még publikált is a témában például Marcel Duchamp-ról, a művészről és a sakkozóról egyaránt.
 

Gréczi Emőke: Ha valaki a hatvanashetvenes évek műgyűjtéséről beszél, Görgényi Frigyes neve majdnem biztosan elhangzik. Mi maradt mára a gyűjteményből?
Görgényi Frigyes: Azt szoktam mondani, hogy levitézlett gyűjtő vagyok. Karakter kérdése, vannak a megtartó és az elszóró gyűjtők, én az utóbbiak közé tartozom. A művek egy részét eladtam, illetve „elváltam” tőlük, sokat ajándékoztam intézményeknek. Ilyen például Molnár Farkas és Stefán Henrik Itália-mappája, amit a Szépművészeti Múzeumnak adtam Passuth Krisztina biztatására, Garas Klára köszönőlevelét ma is őrzöm. Forgács Péter kollégám és az én gyűjteményemből egy válogatást annak idején, 1974-ben a Hazafias Népfront VI. kerületi helyiségében, a Köröndön kiállítottak, ami önmagában egy vicc, de ez volt minden, amit egy gyűjtő akkoriban el tudott érni. A hely érdekessége, hogy oda udvarolt Ady Lédának, Ziegler ostyagyáros adta át a lakását e célra, amúgy egy kiállításra teljesen alkalmatlan teremről beszélünk. Az aktív képgyűjtéstől való búcsúmat a Válogatás magyarországi magángyűjteményekből kiállítás jelentette 1981 október–novemberében, a Magyar Nemzeti Galériában, ahol két képem szerepelt: Czigány Dezső Szajna-híd Párizsban című ismert alkotása és Réti István Férfiak a tengerparton című képe. Ez utóbbi kép Sidló Ferenc szobrászt és Tagyosi Rátz Péter festőt ábrázolta, amint Anzióban, a tengerparton merengenek.


 

A riportalany mint a Hazafias Népfront egyik irodájába szervezett Czigány Dezső
kiállítás szervezője (a magas, szemüveges úr). Cserba Aurél felvételei
 
 
A korszak számos meghatározó műgyűjtője az orvosok közül került ki. Túl azon, hogy egy akkoriban viszonylagosan jó anyagi körülmények közé tartozó rétegről beszélhetünk, hogy emlékszik vissza, mennyiben határozta meg a hivatása a művészethez, művészekhez való viszonyát?
1961-ben állást kaptam az ORFI II. belgyógyászati osztályán. Itt nagyszerű intellektuális légkör fogadott. Főnököm nehéz esetnek tartotta a művészeket, rólam pedig azt gondolta, hogy művelt fiú vagyok, így rám bízta az írókat és a festőket. Attól kezdve az volt a dolgom, hogy az íróval elhitessem, hogy olvasója, a festővel, hogy csodálója vagyok. Annyira jól csinálhattam, hogy az egyik első betegem, Frank Frici bácsi később megfestette a portrémat. Nemcsak a páciensek, hanem a kollégáim barátai között is sok volt a művész. Rafael Győző például a főnököm barátja volt, színesen mesélt művészekről. Állítólag az első világháború után, húszéves kezdő művészpalántaként Csontváryt is meglátogatta és élelmet vitt neki komáromi szüleitől. Csontváry műtermének közepén hatalmas, kiköpdösött tealevélhalom állott, ez volt a tápláléka, nem fogadta el a hozott kacsapecsenyét. Rafael az osztályra vonzotta Klie Zoltánt, a Basilides fivéreket, egyikük leánya a Nemzeti Galéria restaurátora volt, férje, Vermes Miklós a Rádió zenekarának hangversenymestere, a házaspár képeket gyűjtött. Szép grafikai műveik között birtokukban volt Hevesy Iván hagyatékából egy Tihanyigrafika, a Hevesy modern művészetről szóló könyvei egyikének címlapját díszítő tollrajz, amit később sikerült megszereznem modern festményekért cserébe. Rafael Győző felesége Mányoki Vilma volt, egyetlen élő leszármazottja a nagy magyar barokk festőnek. Egy időben Vilma néni Nemes Marcell titkárnőjeként dolgozott, s a Nemes-hagyatékból birtokában voltak a műgyűjtő saját készítésű festményei. Ezeket kezelés fejében nekem ajándékozta, én pedig a Kecskeméti Múzeumba juttattam jó néhány olaj-vászon képet. Az osztályunkon feküdt A. Tóth Sándor, gyűjteményembe került néhány szép akvarellje.



A két Frigyes: Frank festi Görgényit (Fotó: Kovács Ferenc)
 
 
Ott dolgozott Pártos Alice, Bernáth Aurél felesége. Adott lett volna, hogy ő kezelje a festőket.
Ő vezette az egyik reumaosztályt, jártak hozzá is, de sokan nem szerették Bernáthot, aki megosztó személyiség volt. Pártos Alice adjunktusa volt Forgács Péter, akivel szakmai témákról sokat vitatkoztunk, de ő vezetett be a képek világába. Azt mondta, hogy a művészek éheznek, segítsünk nekik azzal, hogy évente egyhavi fizetésért vásárolunk tőlük. Szintén az osztályunkon dolgozott Gyulai Ernő, az ő apósa Paizs Goebel Jenő édestestvére volt, aki félve a kitelepítéstől vejére hagyta az egész Paizs Goebel-hagyatékot. Körzeti orvosi továbbképzésre hozzánk járt Matzner Györgyike, őt kiváló férje, Frank „Janó” kritikus csaknem minden alkalommal elkísérte, aki ilyenkor nagyszerű, rögtönzött előadásokat tartott az orvosi karnak. Ruszinkó Barnabás nőgyógyász főorvos szobájában nagyméretű Egger-Lienz-kép terpeszkedett, az evezős arca állítólag olyan markáns volt, hogy felesége nem engedte, hogy hazavigye. Adjunktusa, dr. Gats Rezső bent lakott a kórházban, zsúfolt lakásában szép Hollósy Simon-képek is függtek. Knoll József gyűjteményében dominált Korb Erzsébet festészete, de szép Czóbelek és Mattis Teutschok is szerepeltek benne. Gegesi Kiss Pált és gyűjteményét mindenki említi, de két adjunktusa, Gerlóczy és Véghelyi alig szerepelnek a gyűjtői emlékezésekben, holott csodaszép képeik voltak. Véghelyi megvásárolta báró Hatvany hagyatékából a legszebb Rippl-Rónai-képeket: a főfalon Cléo de Mérode rokonának arcképe függött, a Genthon Rippl-monográfiájának címlapját díszítő kép. Stark Ervin professzor Egryt, Ámost és Anna Margitot gyűjtött.
 
 
Orvosnak lenni tehát előnyt jelentett a műgyűjtésben. Elég, ha csak a „hálaképekre” gondolunk.
Valóban sok gyűjtemény épült fel ily módon. Ha valakitől több kép is került hozzánk, azt el tudtuk cserélni, ez is a gyűjteménygyarapítás egyik formája volt. Különben az utóbbi időkben annyi baj van a szívemmel, hogy szerintem már több hálaképet adtam, mint kaptam.



Ilyennek ábrázolta őt Frank egy másik portrén
 
 
Egri János a vele készült interjúban említette, hogy együtt járt önnel és Gömör Bélával, aki szintén az ORFI-ban dolgozott reumatológusként, a BÁV üzleteibe és árverésekre.
Így van. A Csörsz utcában laktam akkoriban, pár lépés volt a MOM Kultúrház. A gyűjtői határt akkor léptem át, vagyis akkor adtam először pénzt műtárgyért, amikor aukción megvettem Gadányi Jenő egy gyönyörű, balatoni tájat ábrázoló pasztellképét. Aztán már nem volt megállás. Állandóan jártuk a Bizományit Gömör Bélával, az akkor nagy szórakozás volt, vadásztunk a nekünk tetsző alkotásokra, hozzáolvastunk, kutattuk a háttérinformációkat. Rendszeresen eljártam Sík Csaba teadélutánjaira és Forgács Péter szalonjába, baráti kapcsolatba kerültem Deák Dénessel, Nagy István színésszel, Barna Imrével és Dévényi Ivánnal. Az egésznek volt ugyan valami önképzőköri hangulata, mégis komolyan lehetett venni befektetésként is, nemes időtöltésként is. A gyűjtők viszonylag kevesen voltak, nagyjából ismerték is egymást, ez kölcsönösséget tett lehetővé, érintkezést, beszélgetést. Ami igazán jó volt, azt nem tudtam megszerezni, például Hollósy Simon Oláh temetését a BÁV-nál. Négyezer forint volt nálam, egy fillérrel sem tudtam volna többet adni, így Bényi Laci szerezte meg. A végén odajött gratulálni nekem mint vesztesnek. Aztán később jóban lettünk, feljártam hozzá, mesélte, hogy a közös italozások után Egrytől mindig el tudott hozni egy képet. Ügyes figura volt. Árverés után együtt maradt a társaság, nemcsak az említett barátaim, hanem egy nagyobb kör, felmentünk valamelyikünkhöz, nézegettük a gyűjteményeket. Később nem vásárló, hanem barát minőségben látogattunk művészeket, Gadányi Jenő özvegyét, Vaszkó Erzsébetet, Gyarmathy Tihamért, Lossonczy Tamást, Zemplényi Magdát, Schönberger Armandot, Czóbel Bélát.



Egy Duchamp-kalligram a gyűjteményből
 
 
Honnan lehetett tudni, hogy mit érdemes vásárolni? Akkor még kevés szakirodalom állt rendelkezésre, a gyűjtők köre is viszonylag szűk volt.
Az összes Magyar Művészet megvolt, többnyire onnan tájékozódtam. Nyolc forintért vettem meg a Ma első évfolyam első számát, reszketve, hétfői nyitáskor. Azt mondta az eladó, hogy mit izgatom magam, nyolc napja kinn van a kirakatban, a kutya sem érdeklődött iránta. Jártam az antikváriumokat, minden folyóiratot megvettem, például a Rózsa Miklós-féle Új Színt. Ezek az alsó polcon voltak akkoriban. Az önképzőköri jelleghez hozzátartozik, hogy a Hazafias Népfront égisze alatt igen vegyes összetételű műgyűjtő körök tevékenykedhettek, magam a IX. kerületi Népfront körébe léptem be, ahol lehetőség nyílt vitákra, továbbképző jellegű előadások meghallgatására. Kovács Dezső vezetésével tíznél többen is összeálltunk és az általunk kinézett művészektől vásároltunk grafikai (majd kisplasztikai) műveket. A IX. kerületi Népfront jóval később beírta magát a magyar művészettörténetbe, itt rendezték ugyanis a „Szeta” aukciót 1980-ban. Másfelé is megpróbáltunk nyitni. A hatvanas évek végén ellátogattunk Gömör Bélával Nagybányára, akkor még a kutya sem ment oda. Utak nem voltak, csak kiszáradt patakmedrek, ott lehetett menni az autóval. Bennem azt a hatást keltette, mint a Százados úti művésztelep csigaházai, ahol már alig élnek művészek. Nem sok képet találtunk, sok mindent már előttünk eladtak, hiszen valamiből meg kellett élniük az embereknek. 



Mme Marcel Duchamp levele
 
 
Azt már láttuk, hogyan lehetett gyűjteniorvosként. Honnan kapott kedvet, illetve bátorságot ahhoz, hogy művészeti íróként is jelentkezzen?
Czigány Dezsőnek 1944 óta nem volt kiállítása, én szerveztem egyet magángyűjteményekből a már említett köröndi helyiségben, Sinkó Katalin rendezte, Sík Csaba nyitotta meg. Akkoriban tíznél több Czigány-kép volt a gyűjteményemben, és szerettem volna írni róla egy pszichiátriai monográfiát, mert aki megöli a családját, az manifeszt elmebeteg. Sík Csaba barátom biztatott, hogy mint orvos, járjak utána lelki betegsége, halála körülményeinek. Megkíséreltem. A gyűjtőkkel, majd pályatársakkal folytatott beszélgetésekben szóba hoztam a művészt, s igyekeztem életének és halálának orvosi körülményeit is tisztázni. Másik vonalon, hiszen saját, belgyógyászati képzettségem erre nem volt elég, kiemelkedő szakorvosokat, pszichiátereket is kérdezgettem a családirtás lehetséges hátteréről. Kutatásaim során rábukkantam Jendrassik Ernő belgyógyász és pszichiáter professzor nevére, Czigány legfőbb gyógyítójára, aki a művész visszaemlékezései szerint „tudott titkot tartani”, valamint a Magyar Orvos című folyóirat 1923-as számának címlapján felfedeztem egy addig ismeretlen Czigány-festményt, Jendrassik portréját. Az emlékezők saját megrendülésüket tudatták velem, mélyebb rétegbe nem jutottak, Barcsay például azt mesélte, hogy 1937 szilveszter éjszakáján, miután Czigány megölte feleségét, lányát és unokáját, szandálban bolyongott az éjszakában. Jendrassik 1925-ben elhunyt, Czigány tehát elvesztette bizalmasát és kezelőorvosát. Hermann Imre kutatásai szerint a „depresszióban a tér szűkítésének van szerepe”. Az agresszió pedig csavart, egysíkú térben mozog: a dühös ember „a falhoz veri ellenfelét”, tehát a három dimenzióból kettőbe teszi. A térszemlélet korlátozottsága és a pszichiátriai betegség összefüggése feltételezhető, de egyelőre nem bizonyított, Czigány képein pedig nem találtam erre vonatkozó bizonyítékot. Kutatásaim végül teljesen zsákutcába futottak. A művész viselkedésével kapcsolatos adatok nem voltak elegendőek egy pszichiátriai kórkép kialakulásának „összehozására”. A pszichiátriai diagnosztika nagyon problémás dolog, pláne hetven év után.


  
Duchamp kiállítás a Lajos utcában és a Palazzo Grassiban
 
 
Marcel Duchamp-ról viszont több kötetet is írt, előadásokat tartott, többek között egy szimpóziumon a Stúdió Galériában vagy az ELTE Esztétika tanszékén.
Czeizel Endrével együtt jártam egyetemre, az ő egyik kutatási területe a művészi hajlam örökletessége. Duchamp-ék hatan voltak testvérek, közülük négy művész lett. Én pedig ott kapcsolódtam a dologhoz, hogy Duchamp sakkozott, és elvetélt sakkozóként sakktörténetet is kezdtem kutatni. Duchamp kettős tehetség volt, négy olimpián játszott Franciaország színeiben, megnyert egy levelezési Európa-bajnokságot. Jártam a könyvtárakat, itthon elsősorban a Szépművészeti Múzeumét, de mindenhol kutattam, ahol külföldön jártam – ekkor már egy gyógyszergyárnak dolgoztam, így ezekben az években módomban volt igen sokat utazni. De a rejtély tovább növekedett, szó sem lett „megértésről” vagy „megoldásról”. A barátokkal és képzőművészekkel folytatott beszélgetéseimben elmondtam mindazt, amit Duchamp-ról olvastam, persze elsősorban az életrajzi adatokat tudtam befogadni. Hencze Tamás biztatott, hogy írjak, lényegében egy fogadást kötöttünk Tamással a Szovjet Kultúra Házának söntésében, az egyetlen helyen, ahol akkoriban kimért pezsgőt lehetett kapni. Körülbelül tíz év múlva megjelentem nála és letettem az asztalára egy hosszú életrajzot, amit aztán 1993-ban saját kiadásomban meg is jelentettem: még akkor sem voltam egyenesben, amit a címmel (Marcel Duchamp Talán…) is jeleztem. Művem iránt természetesen elsősorban, vagy főleg inkább a művészek érdeklődtek. Így lassanként kialakult köreikben Duchamp ismerete és szeretete, ami egyre több műalkotásban is megnyilvánult. Arra gondoltam, hogy ezeket az alkotásokat érdemes lenne bemutatni. Eljutottam a Budapest Galéria vezetőihez, az értők lelkesedtek a gondolatért. A kiállítás időpontjára időzítve aztán a Kijárat Kiadó megjelentette Duchamp-életrajzomat, amely az 1993-as „szerelemgyerek” alaposan kigyomlált és szelídített változata volt.



 
 
Hogyan fogadta a szakma?
Kiröhögött. Kappanyos András kritikája felejthetetlen, sajnos igaza is volt. De nem adtam fel, írtam egy jóval elismertebb könyvet a sakkozó Duchamp-ról és kutattam tovább. Henri Matisse Pierre nevű fiának galériája volt Amerikában. Az elvált feleségét Duchamp vette el, és kapott vele egy egész családot, mert volt ott két fiú és egy lány. Amikor kinn voltam Franciaországban, felhívtam az özvegyet. A számot egyszerűen onnan tudtam, hogy egyetlen Duchamp van a párizsi telefonkönyvben. Angolul eldadogtam az üzenetrögzítőre, hogy meg szeretném őt látogatni. Másnap felhívott a fia, ifjabb Pierre Matisse, hogy az anyukája fogad, mert magyar még nem járt nála, meglátogattam tehát Fontainebleau-ban. Az ajtóban egy amerikai titkárnő fogadott, az özvegy pedig elém tette a botját, hogy mielőtt belépnék, vizsgázzak le Duchamp-ból. A néni végtelenül kedves volt, de a végén, amikor mondtam, hogy bánom, amiért elfelejtettem fényképezőgépet vinni, azt mondta, hogy úgyis pénzt kért volna a képekért. Emlékszem, a fürdőszobájában állt egy víziló, ha kinyitották, akkor fürdőkádként működött, az orra pedig egy mosdó volt. Megkértem az özvegyet, hogy vegyen fel a hamarosan nyíló velencei kiállítás vendéglistájára. Úgyhogy 1993-ban, a megnyitón, a Palazzo Grassiban Paul Matisse-szal felváltva tologattuk Duchamp özvegyét.