Rejtegetik a Van Goghokat a Nemzeti Galériában, ami elég különös, tekintve, hogy őérte tudnak ma ölni, ő az, akit mindenki ért, akiről az embereknek van véleményük, aki valahogy a festészetet közelebb hozta egy halom szenvedőhöz, idesorolva most a múzeumban, a múzeumon kívül és a múzeumtól szenvedőket egyaránt. Van Goghot értjük, ahogyan azt is tudjuk, miért szökik be Párizsba az ősz, hogy miért nem tud a világ csak úgy, minden hátsó gondolat nélkül szép lenni, miért kell addig forgatnunk a fejünket az idillt látva, amíg meg nem látjuk a holttestet a bokrok alatt. Ha Van Gogh érkezik egy múzeumba, akkor az a legtermészetesebb dolog, hogy mindent félretesznek, hogy nyílegyenes legyen az út: erre tessék a fájdalomhoz, erre lehet megnyugodni, hogy másnak még rosszabb az élet, és mégis jutott valamire.

 

Ehhez képest a galériában rejtegetik a Van Goghokat. Az ember tudja, hogy itt kell lenniük, de csak a kiállítás végén botlik beléjük. Ha egyáltalán beléjük botlik, mert a Pipacsos kukoricás az olyan, mintha valaki egyáltalán nem értené, mitől szeretik Van Goghot, de tudja, hogy úgy vadul kell kenni a vastag festékrétegeket. Nem ez az első gyanús kép a kiállításon, viszont ez az utolsó, utána már a kijárat következik, tanulságok levonása. Mit akartak, amikor a magyarokhoz elhozták az izraeli Monet-kat? A kulcsszó nyilván a kontextus, nem először csinálják, és csak ritkán járunk jól vele. Megnézni, mi volt a világban, amikor mi is fölfedeztük magunknak a virágzó fákat, száradó ruhákat, magányos csónakokat, ideges nőket. Mi lett volna? Körülbelül ugyanaz. Mi kicsit később ébredtünk, de ez körülbelül rendben is van, festészetben még mindig kisebb a különbség, mint irodalomban. Amikor Baudelaire A romlás virágait írja, Arany János A walesi bárdokat, az a csoda, hogy ötven év alatt ez a hátrány többé-kevésbé ledolgozódik. De innét visszanézve tökéletesen mindegy, hogy ki mikor csinált valamit, a dolgok a közös örökségbe kerülnek, minden a miénk, használhatjuk. A kép a ráfestett évszámtól nem lesz se szebb, se csúnyább, és ha ráismerünk arra, hogy valaki a magyar ugaron ugyanazzal vacakolt, mint a fény városának boldog lakosai, attól csak ez a pártfogó, mosolygó együttérzés erősödik bennünk, amire se Szinyei nincs rászorulva, se mi magunk. Túl kellene már lendülnünk a magyar messiásokon, nem ez a világ vége és nem ez a világ közepe, végre olyan világban élünk, aminek se vége, se közepe nincsen.

Mi van, ha fordított a szándék? Ha nem az az üzenet, hogy igen, igyekeztünk mink is, erőnk szerint követtük a világ nagyjait, és vannak pillanatok, amikor csökkent a távolság, hanem azt akarja a kiállítás sugallni, hogy no lám, azt hitték ezek a franciák, hogy nagyon okosak, közben meg mi is ugyanoda jutottunk, saját erőből, német közvetítéssel, vagy a Julian Akadémia közreműködésével? Akkor baj van. Mert hiába van egymás mellett a hét almafa a hét szilvafával, Szinyei azért sokkal óvatosabban fest, mint Monet. Messziről hasonlítanak, legfeljebb elszörnyülködik a néző a Szinyei-féle gyepen, de közelre nem szabad menni. A fehér pöttyök ellen Monet eszelős színskálát indít, hihetetlen árnyalatok, szétesik az egész kép, pontok, vonalak, színek, látszik, hogy gyökeresen más a két festő elképzelése arról, hogy mivel is foglalkozik. Szinyei lefest, Monet meg csak fest, elszakad, alternatív valóságot teremt a majdnem semmiből.

 

És ez még a viszonylag kellemes pillanatok közé tartozik. Van néhány kellemetlen találkozás, amikor ugyancsak a téma hasonlósága állít egymás mellé vagy egymással szembe két képet, de csak azt érezzük, hogy szép asszony a feleségünk, de hülyeség volt Claudia Schiffer mellé állítani, mert sem a sminkje, sem a ruhája, sem a bokájának íve nem versenyezhet vele. Vannak percek, amikor nem is szép asszony a feleségünk, amikor azt látni csak, hogy szegény, megnézte a tévében, hogy mi most a divat, és megvarratta a ruháját a Mancika nénivel, csak az anyag nem olyan, sem a minta, sem az esés, sem a vonala, az egész egy nagy félreértés, hozzá kitaposott cipő, rosszul fölkent arcpirosító. Lehetne szépen sorolni, kik és hogyan nem értették meg a világot, a világ festészetét, hogyan vették át csak a formákat a tartalom nélkül, hogyan kentek brutális, buta színeket a vászonra, jó lesz az, ez most a menő. Kontextusoztak ők is, mondták, hogy ez megy most Párizsban, jön majd utókor, amely jobban megért engem. Haló porukban most fölvihognak, tessék, itt az utókor, sőt az utókor utókora, igazolva vagyok, itt lógok a falon a franciák mellett. Nem Párizsban, még csak nem is Jeruzsálemben, de Budán.