Róma a barátunk

Topor Tünde

A Római Magyar Akadémia
Közeledik az olasz–magyar kulturális évad, a figyelem Róma felé irányul, ahová újra meghirdették a magyar képzőművészeti élet egyik legnépszerűbb ösztöndíját. Igaz, az új kiírás most már csak egy hónapos ott-tartózkodást tesz lehetővé, és az elnyert összeg több mint felét azonnal vissza kell adni adóként, illetve a szállás díjaként, de a maradék így is körülbelül egy hónapra annyi, mint amennyi régen két hónapra volt.


A Palazzo Falconieri tetőterasza a Janus-fejekkel
© Fotó: Várhegyi Klára


Jó hír, hogy rövid szünettől eltekintve mégsem szakadt meg egy hosszú múltú és a magyar képzőművészet történetébe már beépült hagyomány. (2012-ben ugyanis nem voltak művész-ösztöndíjasok a Római Magyar Akadémián, mert az előző évtől a különböző intézményi átalakítások és kiszervezések miatt gazdátlanná vált a feladat és elmaradt a kiírás. Az új [Molnár Antal] és a régi [Kovács Péter, mindketten történészek] igazgató közös lobbizásának is köszönhetően azonban a helyzet megoldódott, a Palazzo Falconieri újra fogadhatja a Róma jelentette látni- és tanulnivalókra legfogékonyabb vendégeit.)



A lépcsőház
© Fotó: Várhegyi Klára


A Villa Medici Balthus-féle falfestése


Műteremház a Villa Medici kertjében

 
Ahhoz képest, hogy hogy indult ez a Róma-történet, azért az egy hónap sovány vigasz. A Palazzo Falconierit jó olasz és kormányzati kapcsolatainak köszönhetően megszerző Gerevich Tibor 1927-től még egész csapatnyi művésznek biztosította évekig az itteni munka lehetőségét és azt, hogy elmerüljenek az itáliai múlt és az akkori római élet inspiráló elegyében. Az éppen erről elnevezett Római Iskolához tartozó akkori fiatalok itt készült vagy az itteni hatásokat még őrző művei ma is az aukciók csúcsdarabjainak számítanak vagy a múzeumok falain lógnak. A képzőművészek akadémiabeli presztízse azonban, némi hullámzást mutatva, általában az állami kultúratámogatás függvényében, mostanra eléggé leapadt. Sajnos az itteni nagyobb lélegzetű munkát már valóban nem teszi lehetővé, hogy az évek múlásával a régen műteremként is használható szobákba megmagyarázhatatlan mennyiségű és kinézetű beépített bútor került– az ösztöndíjasok tényleg csak gondolkozni és fotókat nézegetni tudnak a hatalmas beépített szekrények árnyékában. Ezzel szemben például a Római Francia Akadémián, amely az összes római akadémia előképe és a Villa Mediciben működik, a francia ösztöndíjasok a villa hatalmas kertjében álló külön kis műteremházakban dolgoznak, és hogy milyen díjazással ösztönzik őket erre, azt most inkább hagyjuk. A franciák mindenesetre még a falfestésükből is nemzeti márkát csináltak: azt, hogy amikor Balthus a Villa Mediciben dolgozott, kikísérletezett egy érdekes pacsmagolási módot, ami a falak antikolásaként is felfogható, hosszú perceken keresztül ismerteti a villában turistacsoportokat vezető munkatárs, ereklyeként mutogatva azt a falrészletet, ahol Balthus először csinálta falfestékkel azt, amit a képkeretezők tesznek a keretekkel, ha nem akarják, hogy ronda újgazdagnak látsszanak. Rómában egyébként minden francia tulajdonban lévő állami épület így van kifestve, a Villa Medici mellett ezzel találkozhatunk a Palazzo Farnesében is, és hát nem lenne baj, ha mi magyarok megpróbálnánk e tekintetben is francia hatás alá kerülni – persze mindvégig tiszteletben tartva az olaszt.



A Borromini-loggia
© Fotó: Várhegyi Klára

 
Annál is inkább, mert a környék, ahol a Palazzo Falconieri áll, Róma egyik legszebb és legelőkelőbb része, amit át- meg átszőnek a francia és firenzei kapcsolatok. Maga a Via Giulia a Gyula pápa (innen a neve is) által indított római városrendezésnek köszönhetően nyílt meg. A Falconieri család Firenzéből települt át Rómába, és elég jól választottak építészt: Francesco Borromini alakította át az általuk vásárolt kora reneszánsz palotát, és családi kriptájukat is ő tervezte a közeli San Giovanni dei Fiorentini-templomban. A palazzo máig Borromini-műemlék, az emeleti loggia és a Janus-fejekkel díszített tetőterasz turisták által is látogatott római nevezetesség – még nem szerepel a nagy útikönyvekben, csak a boldog keveseknek (ők is lehetnek jó pár ezren) kiadott Secret Rome-kiadványokban. Ha már Róma titkainál tartunk: a palazzo belsejében is találunk titokzatos Borromini-féle dekorációkat: egy, a földgolyón álló pálca tetején ott a mindent látó szem és a saját farkába harapó kígyó, a másik stukkón emberarcú nap. Szabadkőművesség vagy az asztronómia, asztrológia és kabalisztika hármasára épülő hermetizmus – a vélemények megoszlanak az ábrázolások jelentéséről: lehet, hogy egyszerűen csak a Szentháromságot ábrázolta Borromini a korban még egyértelműbb szimbólumok segítségével.



Molnár Antal történész (kutatási területei: kora újkori egyház- és művelődéstörténet,
a Szentszék története, a török hódoltság és a Balkán-félsziget története)

 
Tervek
Molnár Antal egy éve került a római intézmény élére. Szakterületéből és az intézmény múltjából fakadóan is szeretné az intézet tudományos profilját erősíteni, és a magyar–olasz és a magyar–vatikáni kapcsolatok történeti feldolgozása felé tovább bővíteni, hiszen az intézmény a vatikáni levéltárak megnyitásakor, az alapító Fraknói Vilmos püspök szándéka szerint éppen azért jött létre, hogy a történeti kutatásokhoz biztosítson kényelmes és megfelelő hátteret. Fraknói (aki egyébként zsidó származású szülők gyermekéből lett katolikus főpap) az egyház és a történészek számára fenntartott kutatóhelyek mellett pár éven belül létrehozta a művészeti ösztöndíjat is, amelyet kezdetben két festő és egy szobrász nyerhetett el – évekig tartó római munkát téve lehetővé ezzel a szerencsés pályázók számára. Nagyon fontos volt, hogy ez a folytonosság ne szakadjon meg (az ötvenes években ez egyszer már megtörtént), és ha a képzőművészet szempontjából nem is köszönt be egy, a gerevichihez mérhető aranykor, azért a képzőművészek ne szoruljanak ki az Akadémiáról. Hiszen csak a segítségükkel tud maradéktalanul megvalósulni a külföldön létrehozott magyar intézetek egyik missziója – vagyis hogy élő kapcsolat alakuljon ki a befogadó nemzet művészete és a mindenkori kortárs magyar képzőművészet között. Épp a hagyományt figyelembe véve szerepel az új igazgató tervei között olyan kiállítás is, ami a magyar ösztöndíjasok munkáit nemzetközi kontextusba helyezhetné – szeretne kapcsolatokat kiépíteni más országok társintézményeivel, és az egyes római akadémiákon dolgozó ösztöndíjasok műveit közös kiállításon bemutatni – ahogy erre pár éve már volt is példa a román intézet kezdeményezésére. Molnár Antal szerint a művészeti ösztöndíjasok nélkül nem képzelhető el a nemzetközi jelenlét – ami Rómában, a katolicizmus nemzetek feletti központjában különösen hangsúlyos kell hogy legyen. A kultúrdiplomáciai célok mellett persze az is fontos, hogy a magyar művészek megtapasztalhassák azt a korokon és nemzeteken átívelő konglomerátumot, amit Róma jelent, és Gerevich Tibort, az Akadémia máig legnagyobb hatású igazgatóját idéz- ve az is cél, hogy igyekezzenek minél jobban megismerni és élvezni az olasz életet. Ezzel lehetne összhangban az a terv, hogy kihasználva az épület adottságait és a környék turistaforgalmát, az Akadémia kiállítóhelyként és kulturális találkozóhelyként is jobban be legyen vezetve a római életbe. Ennek első lépéseként már a hétvégéken is van portaszolgálat, így a kiállításokat, a Borromini tervezte nyilvános részeket hétvégén is látogathatják a rómaiak és a turisták egyaránt. Molnár Antal távolabbi tervei között a római kulturális elit megnyerése is szerepel, amit nemcsak képzőművészeti és zenei programokkal szeretne elérni, hanem esetleg egy magyar étterem nyitásával is. A közelgő olasz–magyar évadra az intézet kiállításokkal is készül: a tervek között van egy itthon még elfeledettnek számító, de a korabeli olasz előképekhez, rokon szellemű alkotókhoz köthető szobrásznő, Kemény Judit kiállítása, illetve egy, a Római Iskolához kapcsolódó építészettörténeti kiállítás.

 

A Borromini-féle stukkódíszek


A bejárat toszkán típusú oszlopokkal
© Fotó: Várhegyi Klára


 
Erényöv-kiállítás
Az új igazgató által meghívott első kiállítás az erényöv tárgyi kultúráját mutatta be a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum anyagát felhasználva. Bár a téma elsőre pikánsnak tűnik, a háttéranyagokból kibontakozó történet inkább meglepő, és nem kevés tudománytörténeti tanulsággal jár. Az akadémiabeli tárlaton nyolc, többségében újraalkotott műtárgy és másolat volt látható, valamint tucatnyi kép digitális reprodukciója és számos szöveges idézet. És hogy miért másolat? Az erényöv használatának eredete a közhiedelem szerint a keresztes háborúk korába nyúlik vissza, célja pedig az asszonyi hűség kikényszerítése volt. Ez az elképzelés azonban hamis, a középkorban használt erényövek mítosza a 16–18. században jelent meg, addig, a középkori és a reneszánsz kori szövegekben, az erényöv inkább metaforaként szerepel, nem pedig valódi, emberre csatolható vasabroncsként.



© Fotó: Várhegyi Klára

 
A 18. század enciklopédistáinak szatirikus írásai emlegették előszerettel az erényövet a középkor sötétségének bizonyítékaként. És bármennyire meglepő, az ekkortól egyre-másra felbukkanó erényövek mind hamisítványok voltak. Velencében, a Palazzo Ducaléban is egy „hamisítvány” van: amikor a padovai herceget meggyilkolták, az volt a mentségül felhozott indok, hogy brutálisan bánt feleségével és barátnőivel, sőt erényövet is csatolt rájuk. A halála utáni leltárnál azonban nem találták meg az erényövet, úgyhogy hamisítottak egyet. A római kiállítás kurátora, Varga Benedek, az Orvostörténeti Múzeum főigazgatója, ismertetőjében leírta, hogy az erényöv valódi története az elmúlt ötszáz év mentalitás-, szexualitás- és orvostörténetének, valamint muzeológiájának torzításokkal, hamisításokkal és visszavetítésekkel gazdag láncolata. És sokkal inkább szól a modern korról, pontosabban arról, hogy a haladás hívei a felvilágosodás századától kezdve hogyan akarták a középkor és a reneszánsz kultúráját szemlélni, mint magáról a középkorról. A kiállítás ennek az elképzelt középkori tárgynak hamisított múzeumi műtárgyakkal alátámasztott kivetítési kísérletét tárta a római látogatók elé. Hiszen az erényöv mítosza Itáliához kötődik nemcsak tárgyként, hanem szövegben is.