Az idők végezete

Arcus Temporum fesztivál XIII

Winkler Nóra

Hogy az időnek lenne vége, nehezen elképzelhető, a benne megvalósuló dolgoknak viszont tudjuk, hogy van.

Rögtön egy ilyennel kezdem, a Pannonhalmi Főapátság Monostori kiállítóterében rendezett Egy közös ház című fotókiállítás még egészen november 10-ig látható.

A többi jó, amit az apátság kulturális szempontból nyújt részben egész évben a mienk; lásd a múzeum, ami részben gazdag gyűjteményüket mutatja be, festményeket, ötvösműveket, textíliákat, házi oltárokat, részben pedig a helyi szőlő- és borkultúra hagyományait. Mindkét kiállítás magabiztosan tudja, hogy a XXI. században vagyunk, a nézők nem köthetőek le pusztán tárlókba rendezett tárgyakkal, mégha ezek olyan különleges kincsek is, mint ott, melynek egyes tételeit már a XI. század végi, első inventáriumukban is tételesen megtalálunk. Szépen világított, jól installált szekciók között vezet az út, miután a képernyőkön megnézhettük a rövidfilmet, ami e gyűjtemény történetét vezeti fel, felvillantva az apátság hétköznapjait, például bíborosok kirándulnak a hegyekben a harmincas években – imádnivaló, fotogén jelenetek. Kérdezni a szívekkel díszített egyenruhájú, felkészült teremőröktől lehet.
 


Fotó: Hajdú D. András


Ha nem rögtön itt kezd az ember, hanem egy ideje járkál már az Apátság különböző funkciójú területein, nem lepődik meg ezen a jó ízlésű, modern tálaláson, mert mindent ez leng be és határoz meg, ez a korszerűség. De azért mégis itt vagyunk a buhera országában, a hátsó kertekben lerozsdált, fűvel benőtt Skodák hazájában, így aztán én például nem tudok elég hálás lenni azért, hogy ameddig szem ellát, minden rendezett.

Az Arcus Temporum fesztivált ebben a szuper környezetben rendezi minden nyárvégen az Apátság, képzőművészeti, zenei, irodalmi programokkal három napon át, idén spirituális élményeket is kínálva a látogatók számára.

Az Egy közös házzal indítottam, némi elfogultsággal is, mert tavasszal én nyithattam meg az Ajpek Orsi, Kummer János és Ujvári Sándor fotóiból rendezett anyagot, amin közösségeket és tagjaikat látjuk. Egy vidéki városháza alagsorában működő súlyemelő klubot, egy alföldi motorvonatot, a háromezer embernek otthont adó óbudai „faluház” lakótelepet, egy faluszéli házban működő református drogterápiás otthon, egy kisvárosi romkocsmát, egy négygenerációs kertvárosi családi házat és egy virtuális, de nagyon is eleven közösséget, a dunai horgászokat tömörítő Facebook-csoportot.

Sosem gondoltam, hogy egyszer az apátság fantasztikus könyvtárépületében fogok beszélni, szemben velem majd papok sora áll és hallgat, élükön a bíborszínt viselő Várszegi Asztrikkal.

A fesztivál egyik programja ide hozott vissza, Vidovszky László zeneműve egy zongorán szólal meg, illetve csak a kezdetben, a mű építkezése az elvonás felé halad, hiszen míg a zongorista játszik, az ismétlődő taktusokból egyre kevesebbet hallani, mert közreműködők – úgy állnak a zongora körül, mint egy műtéten az asszisztensek a felnyitott test felett – színes anyagdarabokkal, szögekkel rakják tele a húrokat, hogy a végére annyira halkuljon el a hangszer, hogy csak a billentyűk lecsapódásának zaját halljuk. A programkínálatban témák szerint választhat a néző, ez a koncert épp annyira volt zenei mint spirituális, a végén a közönség hosszan ült még, a könyvtár terébe beszűrődött a napfény, és a széksorokban semmi mozgás sem volt hosszú percekig a csendben.
 


Fotó: Hajdú D. András


Az égi vizeken kiállítás megnyitóján Tolnay Imre és Pavol Truben installációja mellett Ferencz Mónika és Horváth Veronika olvastak fel frissen megjelent verseikből, a hajóformát idéző mű csodálatosan finom gesztussal utal az első számú politikai – társadalmi kérdésre, a menekültek válságra, amire szemmel láthatóan nehéz adekvát, működő, emberséges választ adni.

A hol felemelő, hol megrázó élmények között mindig jó volt kimenni sétálni, a teraszokról nézni a tájat, vagy az arborétumba kifeküdni egy kicsit.

Nem elsődleges, de lássuk be, kiemelt szempont a büfé; itt az Apátság borait és ásványvizét, illetve az első osztályú építészeti megoldásokkal épült Viator étterem által kigondolt, a szünetekben könnyen és gyorsan ehető fogásokat találtuk. A Viator önmagában elég lenne, hogy a környékre menjünk, nagyon kevés ilyen lokációjú, léptékű, belsőépítészetű hely van itthon, ahol jól is főznek.

Tényleg nehéz lenne egyetlen élményt kijelölni, ami maradandóbb a többinél, de biztosan kiemelkedik Az idők végezete koncert. Arvo Part műveit a Bazilikában – aminek új, minimalista modern elemeit John Pawson tervezte egy évekig tartó közös gondolkodás eredményeképpen – adta elő a fesztivál egyik zenei vezetőjének. Rácz Zoltánnak vezényletével a Concerto Budapest. Innen gyalog sétált át a közönség a második részhez, Olivier Messaien művét a Boldogasszony kápolnában adták elő. Az út a csillagos nyári éjszakában a gyümölcsfák mellett haladt, fáklyákat adtak a közönség kezébe, azok világították meg a kőutat, ami egy kis erdei szakasz után ér a kápolnához, és ha véletlenül akkor ott azt mondták volna, hogy elmarad a második rész, ez a pár perc, ez a séta ott és így, önmagában felejthetetlen volt.
 


Fotó: Hajdú D. András

Túlzás nélkül fantasztikus a fesztivál, az a kiemelkedő civilizáció, ami Pannonhalmi Apátságot jellemzi egész évben felemelő, a következő Arcus Temporum pedig jön majd a nyárral.
 


A Pannonhalmi Bencés Főapátság idén is megrendezte hagyományos Arcus Temporum, kulturális, művészeti fesztiválját, ahol kortárs zeneszerzők, 21. századi kiállítások várták a vendégeket, az apátság 40 szerzetesének vendégszeretetével. A 14. alkalommal szervezett fesztiválon minden nyitott volt az érdeklődők számára, nem csak részt vehettek a szentmiséken, de betekintést is nyerhettek, sőt a részévé váltak a liturgiáknak. A fesztivál jelmondata az volt, hogy itt, nem csak kikapcsolódni lehet, hanem bekapcsolódni is.  
forrás: youtube.com