13. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás

Gerillák az amerikai pavilonban

Földes András

„A válságnak van pozitív hozadéka is.” A gazdasági értékelésekben előkerülő, szomorkás megjegyzést önmagunk megnyugtatására szolgáló frázisnak gondoltam, amíg nem szembesültem a Velencei építészeti Biennále amerikai pavilonjával.

A kiállítás több szempontból is igazolta a vélekedést. Az amerikaiak eddig hagyományt teremtettek azzal, hogy évről évre nagy volumenű terveket mutattak be. Az ingatlanfejlesztés világméretű krízise itt azonban – sok más kiállítóval ellentétben – nem szegényebb, fáradtabb programot eredményezett. Már a téma is friss volt: a pavilon azt mutatta meg, hogy miként lehet élhetővé tenni, átalakítani városainkat alulról jövő kezdeményezésekkel, kis költségvetésű programokkal. Nemcsak a kiállítás fókusza mozdult el a nagy projektekről az emberléptékű modellek felé. A szereplők sem sztárépítészek, professzionális csapatok voltak, hanem az építészeti közegben egyelőre szokatlan résztvevőknek számító civilek, akik szaktudás helyett sokszor inkább kreativitásukra és elkötelezettségükre támaszkodnak. Üdítő újdonság volt, hogy a kiállítás megjelenésében, működésében is tükrözte az alapelveket, amelyekről beszélt, így az a látogató is közel került a témához, akinek nem volt kedve minden egyes projekt szövegét végigolvasni.

A pavilon ugyanis főleg szövegekkel és azokat illusztráló fotókkal operált. A Spontán beavatkozások – Tervezés a közjó érdekében (Spontaneous Interventions: Design Actions for the Common Good) cím alatt 124 egyedi projektet mutattak be a kurátorok. A projektek változatosak voltak: közösségi kertek, gerilla-autósmozik, városlakók által készített parkok, üres épületek újrahasznosítása, spontán kiállítások ismertetői lógtak a mennyezetről. Közös volt bennük, hogy mindegyik a civil aktivizmusra, az alulról jövő szerveződésekre és a spontaneitásra épített. A projektek a szűkebb környezet fejlesztésére törekedtek, és az adottságok átformálásával dolgoztak, nem pedig új beruházásokra koncentráltak. És végezetül kivitelezésükhöz alig kellett pénz.



© Fotó: Földes András

 
Nagy bátorságra vall, hogy olyan kezdeményezéseket is láthattunk, amelyek a legalitás határát súrolták. Egy civil számára nyilván szentesíti az eszközt, hogy tevékenységével a közjót segíti elő, de ez mégiscsak egy állami kiállítás. Az amerikai pavilon tehát útmutatót ad ahhoz, hogy miképpen fessünk gerillamódszerekkel bicikliutat a környékünkre, hogyan rendezzünk spontán autósmozit vagy telepítsünk padokat a számunkra kedves sarkokra.
 
A programok nemcsak illeszkednek a válsághoz, hanem működnek is. A kurátorok – Cathy Lang Ho, Ned Cramer és David van der Leer – csak olyan kezdeményezéseket mutatnak be, amelyek már megvalósultak. Így a kiállítás egyben tanácsadó is: az egyes táblákon ismertetik, mennyibe került a projekt, mennyi idő alatt hozták össze és milyen urbánus problémák megoldására ajánlják.
 
A kiállítás technikai megvalósítása is aláhúzta a felvázolt elveket. High tech prezentációk helyett csigákon átvezetett kötelekre erősítették a posztereket. A látogató lehúzta az őt érdeklő témát, amely a kötélrendszeren keresztül megemelt egy falra függesztett táblát. A táblán a probléma szerepelt – például a közösségi terek elüzletiesedése. Mögötte pedig előbukkant a megoldás: fesd át az óriásplakátokat.



© Fotó: Földes András

 
A pavilon rámutatott arra is, hogy egy jó kiállításhoz nem kell amerikainak lenni, a hasznos ötletek bárhol megvalósulhatnak. A Spontán beavatkozások erősebb magyar kapcsolatokkal bírt, mint a magyar pavilon irreleváns és felejthető makettkiállítása. Az Ehető kertek nevű projektet, amelyben Fritz Haeg elhanyagolt városi kiskerteket alakít át konyhakertté, Budapesten is megvalósították. (Erről bővebben e számunk 20. oldalán olvashatnak.)
 
13. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás 2012. november 25-ig