Salzburger Underground

Fáy Miklós

Ha e számunk minden cikke tele volt eddig növénnyel, mint az édenkert, hát ebben a bodzán és a mentán kívül nem lesz egy se. Csak elszáradt virág, kóró, csupasz föld, még egy nyomorult aszfodélosz se. Üdv az alvilágban, ahol semmi sem organikus, semminek sincs teste – bár az egyik léleknek mintha lenne.

Meg is lehet szeretni ezt a semmire nem kötelező művészetzabálást, ami Salzburgban folyik egész nyáron, itt aztán dumálhat Rilke, hogy változtassa meg akárki is az életét, majd bolondok leszünk, amikor olyan szép így is. Nappal múzeum, este koncert, közben meg Hugo: bor, szóda, bodzaszirup és mentalevél. Akkor most hova változtassuk az éltünk?

Meg lehet szeretni, de előtte van egy lucidusnak látszó pillanat, amikor még fölháborodhatunk. Hát hülyének néznek ezek minket? Itt van ez a szép és szellemes című kiállítás a Residenzgalerie-ban, Alvilág oda­vissza. Einmal Unterwelt und zurück. Lehet, hogy átlátják ők is az egészben a csalást? Hogy a művészet ma az egyetlen dolog, amelyben a közfelfogás még engedélyezi magának a halhatatlan kifejezést? Hogy miközben azzal áltatjuk magunkat: az örök és az egyetlen igazán értelmes dologgal foglalkozunk az életben, igazából a legnagyobb balekok vagyunk, arra költünk, amit még haza sem vihetünk magunkkal, abban reménykedve, hogy tápláljuk a halhatatlan lelkünket.

A kiállítás persze nem ezzel foglalkozik, de a méreg akkor fut el, amikor meglátom a csodás kis salzburgi Rembrandtot. Imádkozó öreg, elsőre azt sem lehet eldönteni, hogy férfi vagy nő, a fogai kihullottak a szájából, feje betakarva, nincs szemöldöke, és az egész arcát mintha vajból faragták volna, puha és olvadásnak indult. A legfurcsább a keze, mintha bő, puha kesztyűt viselne, de látszik a körme. Kifogyott a bőréből elviszi a tél szegényt. De hogy kerül ide? Mint aki közel van az alvilághoz? Vagy mint a többi holland festő, alvilágnak nevezik a Nederlandot, csak azért, mert lejjebb fekszik, mint az Alpok? Mindent rásóznak a vendégre, csak azért, mert épp itt van Salzburgban?



Rembrandt Harmensz. van Rijn: Imádkozó, idős asszony
(Rembrandt anyja imádkozás közben címen is ismert),
1629–30 körül, olaj, réz, 15,5 × 12,2 cm, Residenzgalerie, Salzburg
© Fotó: ulrich ghezzi, Oberalm

 
Kis időbe telt, amíg rájöttem, hogy fölösleges idegeskedni. Ez már nem az Unterwelt, csak áttévedtem az állandó kiállításra. Mint aki a felháborodással ügynökösködik, és kicsit belezavarodik a mondókájába, csak egy pillanatra jöttem zavarba. Nem oda tartozik? Annál rosszabb. Úgy rendezik a kiállítást, hogy nem lehet érezni, mikor vagyunk kint és mikor bent. Ez nem csak a termekre vonatkozik, hanem a tartalomra is. Alvilág, az tényleg mindenre jó, minden belefér. Ahogy az Élet és Irodalom sem adhat vissza egy cikket azzal, hogy ez nem az ő illetékességi körükbe tartozik, úgy lehet mindent egy alvilági kiállításba pakolni. Bűnözőket, isteneket, múmiákat, Dantét, Orfeuszt, Faustot, a csatornázási műveket, bányászokat, metrót, kútfúrókat és alagútépítőket, a Velvet Undergroundot, és rajtuk kívül még mindenkit, aki halhatatlannak mondható.
 
Majdnem ilyen a kiállítás is, összeszedték, ami nem nagy fáradsággal összeszedhető, nagy komoly arccal elénk tárják, mi meg nagy, komoly arccal sétálgatunk a műtárgyak között, és elmélkedünk az emberiség nagy mítoszain. Mielőtt végképp alámerültem volna az átvert és csalódott vendégek poklába, megjött a fénysugár. Mit játszom meg magam? Mi az, ami idehozott? Faust vagy Orfeusz? Vagy a halhatatlanság ígérete és annak kiábrándult leleplezése? Ugyan. Csak a plakát csábított be. A plakáton pedig a régi ismerős, Adolf Hirémy-Hirschl.
 
Nem annyira régi, hogy megunhattam volna a dolgait. Már csak azért sem, mert alig ismerem a műveket, ezt az egyet, ami a plakáton is látható, tényleg láttam már Bécsben, a Belvederében. És ott sem értettem, hogy miért nem nagyobb körülötte a szenzáció. Vagy legalább miért nem magyar ügy, amikor Hirémy-Hirschl Temesváron született. Mondjuk az Salzburgban határozottan Románia, de a Wikipédián Ausztria-Magyarország. Körülbelül ez az, amit lehet tudni. Meg hogy Rómában halt meg 1933-ban. Közben meg nyilván festett, mert azt elég jól tudott. Nem tudom, foglalkozik-e a művészetével valaki hivatásszerűen, gyanús, hogy nem nagyon. Az is lehet, hogy nem érdemes, alig ismerek tőle más képet, de a legtöbb inkább nem tetszik. Viszont ez az egy, ami itt van, és ami a plakát is, a Lelkek az Akherónnál újra és újra meglepi az embereket.



Adolf Hirémy-Hirschl (1860 Temesvár, Románia – 1933 Róma): Lelkek az Akherónban (Die Seelen am Acheron) részlet, 1898, olaj, vászon, 215 × 340 cm, Belvedere, Bécs
Adolf Hirémy-Hirschl 1860. január 30-án született temesvári zsidó családban. 1874–82-ig a bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult, majd egy 3000 koronás ösztöndíjnak köszönhetően bejárta Dél-Európát, sőt Egyiptomig is eljutott. Később sikereket aratott Bécsben, számos díjat nyert, a nagy kiállítások állandó résztvevője volt. Az 1890-es években szerelmi viszonyba bonyolódott egy férjes asszonnyal, Isabella Henriette Victoria Rustonnal, akit annak 1898-as válása után feleségül is vett. Mégis, a botrány után a bécsi társaság kivetette őket magából, így Adolf Hirschl magyar állampolgárként a nevét Hirémyre változtatta, és feleségével együtt Rómában telepedett le. Noha az akadémián történeti festővé képezték, és képei általában nagy, alakos kompozíciók, jó barátságban volt Klimttel, és ő is a köré szerveződő Secession-csoporthoz tartozott. Művei a századfordulós dekadencia és az akadémikus alapok sajátos ötvözetét mutatják.

 
Félelmetes, persze, azért is. Kékes fényben világtalan emberek, testetlen lelkek vagy lélek nélküli testek, vakon nyújtogatják a kezüket a lélekvezető Hermész felé. Hermész éppen nem vezet lelkeket, pálcáját maga elé tartva, sötétkék köpönyegbe burkolózva megy előre, könyörtelenül. Furcsa, modern, hátul fölnyírt a frizurája, kalapján szárnyak, körülötte kétségbeesés. Kicsit olyan, mintha Hirémy-Hirschl olvasta volna a Hídavatást, miért is ne tehette volna, mindenesetre a halottak mind tragikus figurának látszanak. Egy pár fehér virágkoszorúval a fején, egy fiatal férfi karjában cipeli a kedvesét, egy bajuszos költő borostyánnal, arcát kezébe temető nő, bűnbánók. A távolból jő Kárón, hogy csónakba tegye őket, nem tudni pontosan, a halottak mit akarnak Hermésztől. Vigye őket valahová, még mielőtt kiköt a csónak? Vissza az élők közé? Mert ők tudják, hogy nincs retúrjegy az alvilágba?
 
Nem a félelmetességéért szeretem a képet, hanem a világiságát. Hogy a kerete olyan érthetetlenül könnyed, sakktábla-motívumok fehérben és aranyban. Meg azt a fátylas, koszorús asszonyt, aki Hermész előtt térdepel. A türkizkék fátyol alól elősejlik a tompora, a fény megül a formán. Somolygás nélkül is mondhatjuk, hogy szép festői feladat, de somolyogva igazabb. A 19. század végén vagyunk, körülbelül az egyetlen lehetőség egy női fenék figyelmes és erkölcsös tanulmányozására a festészet. És miközben a halottakat nézzük, élők közt vagyunk élők, ha valami után nyúlkálunk, az nem a könyörtelen isten köpönyege.
 
Einmal Unterwelt und Zurück (Alvilág oda-vissza) Residenzgalerie Salzburg 2012. november 4-ig