Áthallás, feszültség, metafora

Asztalos Zsolt

Dékei Kriszta

„A magyar pavilonban ennek a munkának egész különös akusztikája lesz. A „fel nem robbant bomba” képzete egész Magyarországra, ugyanakkor Kelet-Európára is ráhúzható – a frusztrációra, a bennünk élő feszültségre utal.”– mondta a Velencei Biennálén idén bemutatott installációjáról Asztalos Zsolt.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán 2000-ben végzett sokoldalú művész installációja, a Kilőtték, de nem robbant fel című munka képviseli Magyarországot június 1. és november 24. között az 55. Velencei Képzőművészeti Biennálén. A nyertes pályamű kurátora Uhl Gabriella.


Asztalos Zsolt
© fotó: Uhl Gabriella

 
Dékei Kriszta: Mennyiben befolyásolta a pályázatotokat a főkurátor, Massimiliano Gioni által megadott tematika, az Enciklopédia Palota, amely Marino Auriti 1955-ös tervére, egy az Amerikai Egyesült Államokban megépítendő, az emberiség teljes tudását magában foglaló hatalmas múzeumra utal?
 
Asztalos Zsolt: Nem ez volt az elsődleges, de a pályázatunk szerencsésen találkozott a megadott tematikával. Kezdetben négy alternatív projekt járt a fejemben. Inkább kurátori döntés volt, hogy melyikkel pályázzunk.
 
 
Elárulod, mik voltak ezek?
 
Két új és két meglévő munkában gondolkodtam. Az egyik új projekt a „képzeletbeli múzeum” gondolatát követve a kollektív emlékezéssel foglalkozott volna, a másik a nemzeti parkjainkkal. Ez utóbbiban a szimbolikus áthallás izgatott, hiszen nem csupán a belső tisztaságunk megtartására törekvő társadalmi életünkre, hanem Magyarországra is passzolhatott volna.
 
 
Pedig azért ezek is belesimulnak a művészet és idő, művészet és a tudás, a kultú- ra archiválása, a művészet és a kulturális emlékezet tematikába. Mégis, milyen más szempontok alapján választottatok? Mondjuk, mert már egy létező műre könnyebb építeni?
 
Nem ez volt az elsődleges szempont. Az új munkák kihívást jelentenek, inspirálnak. Ettől függetlenül vannak olyan meglévő műveim, amelyek tematikáit elég érdekesnek éreztem ahhoz, hogy Velencében bemutassuk. A harmadik felmerülő koncepció alapja is megvolt már: ez egy viszonylag friss, Eszperantó című 2011-es munkámon alapult volna.



Asztalos Zsolt: Kilőtték, de nem robbant fel, 2011, videó, 5 min loop
Háttérhang: mosogatás
 
 
 
Beszélsz eszperantóul?
 
Nem, ugyanannyit tudtam róla, mint bárki más. Több kitalált nyelv van, csak ez a legismertebb. Egyszer hallgattam egy eszperantó nyelvvizsgával kapcsolatos interjút – sokan ebből vizsgáznak, mert könnyű megszerezni –, s ezen elgondolkodtam. Mindig is kicsit bizarrnak éreztem ezt a nyelvet. Furcsa, hogy létrehoznak egy nyelvet, s ezen keresztül egy fiktív világot: az eszperantónak még zászlója és himnusza is van. A nyelv egy társadalmi csoport identitásának az egyik legmélyebb és legfinomabb hordozója, amely évezredeken keresztül mindig az adott nép öntudatával, gondolkodásával együtt fejlődik. Ennek az identitásnak a létjogosultsága kérdőjeleződött meg bennem: számomra az eszperantó inkább a talajtalanságot meg a lebegést jelenti.
 
 
Hát igen szürreális Tóth Árpád verse, a Lélektől lélekig eszperantóul...
 
A nemzeti öntudatunkhoz kapcsolódó, kanonizált verseink eszperantóul szinte kilövődnek az űrbe, egy furcsa, megfoghatatlan világba.
 
Itt is azon tanakodtunk, hogy egy látogatótól sok időt és elmélyülést igényel, hogy végignézzen több eszperantó nyelvű filmet. Ezért a Velencei Biennále gyakran harsány vizuális világában egy olyan munkát szerettünk volna bemutatni, ami viszonylag rövid időn belül markáns élményt ad, és elég könnyen dekódolható az üzenete.



Asztalos Zsolt: Kilőtték, de nem robbant fel, 2011, videó, 5 min loop
Háttérhang: diszkózene edzőteremben
 
 
 
Így aztán a már néhányszor bemutatott Kilőtték, de nem robbant fel című, 2011-es munkából indultatok ki.
 
Ez illeszkedik a Velencei Biennále adottságaihoz a leginkább. Hamar megragadhatja az embert – mind vizuálisan, mind tartalmilag –, gyorsan elindíthat egy gondolatot, ugyanakkor el tud rajta időzni, mert könnyen elviszi különféle mélyebb jelentéstartalmak felé. Ráadásul a magyar pavilonban ennek a munkának egész különös akusztikája lesz. A „fel nem robbant bomba” képzete egész Magyarországra, ugyanakkor Kelet-Európára is ráhúzható – a frusztrációra, a bennünk élő feszültségre utal.
 
 
Nagyon sokáig úgy véltem – ameddig utána nem jártam –, hogy te készítetted a bombákat, mert olyan különlegesek és szépek. Honnan jött ez az ötlet? Nagyon sok mindennel foglalkoztál, de ennek nem találtam előzményét.
 
Mint motívum valóban egyedülálló, de több munkám foglalkozott technikai tárgyakkal. Inkább azokhoz a munkákhoz kapcsolódik, amelyek metaforikusak, áthallásosak vagy megszemélyesítők: ilyen például a 2009-es kémiás és a 2010-es fizikás sorozatom. Sokszor hallottam olyan híreket, hogy találtak egy világháborús, fel nem robbant bombát. Innen származik a koncepció: milyen jól lehetne használni ezt metaforikus értelemben, olyan szituációkra vagy feszültségekre, amelyek nem robbantak fel, de itt ketyegnek közöttünk. Egyébként a tűzszerészeknek nagyon nagy köszönettel tartozom, nagyon sokat segítettek.
 
 
Ezeket a fel nem robbant bombákat egy helyen tárolják?
 
Van egy fő központjuk, a Szentmihályi úton egy laktanya, ott oktatási célból sokat megtartottak, mert ott képzik a tűzszerészeket, és ott tudtam ezeket a filmeket felvenni. Meg kaptam engedélyt, hogy forgassak. De van külön megsemmisítő helyük is.
 
 
Akkor a technikai és tudományos része nem is érdekel?
 
Csak a fel nem robbant bombák típushibái. Például a munkatáborokban foglyok készítették őket, és olykor szándékosan rontották el, vagy azért nem robbantak fel, mert mocsaras területre zuhantak, de sokszor valóban bizonyos műszaki hibák álltak a háttérben. Mint harcászati eszközök nem érdekelnek, hanem csak azok a feszültségek, amikre utalnak. Persze ezekhez a második világháborúban fel nem robbant bombákhoz sok érdekes történet fűződik. Volt olyan, aki talált egy tárgyat a mezőn, hazavitte, és éveken keresztül ezen egyenesítette a kapát.



Asztalos Zsolt: Kilőtték, de nem robbant fel – videoinstalláció, Magyar Pavilon, 3D látványterv
 
 
A fel nem robbant bombák megítélése azért igen ambivalens.
 
Igen. Az a helyzet érdekelt, hogy a bombák, amik pusztításra születtek, mégis megtagadják a sorsukat: úgy döntenek, hogy kitérnek, és megmentik az életünket. Ily módon kegyelmi szimbólumok: életben tartották az előttünk élő generációkat: a bombák „humánumának” köszönhetem, hogy megszülethettem. Másrészt évtizedeken keresztül együtt éltek velem, folya- matos fenyegetettségben és életveszélyben tartottak. Zavaros helyzet: kegyelmi vagy fenyegető tárgyaknak tartsam őket? A fel nem robbant feszültségekre (mind a magyarországi helyzetben, mind a világpolitikában, mind a fogyasztói társadalomban vagy a magánélet területén) tekinthetünk úgy, mint kegyelmi helyzetekre. Nem történt robbanás, ugyanakkor mégis nehéz eldönteni, hogy pozitívan vagy negatívan álljunk-e ehhez a feszültséghez. Ha csak a rendszerváltást nézem, akkor milyen jó, hogy csendesen és békésen zajlott le, de a mai napig fenyegetettségben tart, és nem tudjuk, mikor robban ki egy botrány belőle. Máig megmételyezi az értelmes politikai párbeszédet is. A munkában erre persze nem adok választ, mert nem is tudok. Inkább csak felvetem ezt a helyzetet.
 
 
Valamilyen módon mégis értelmezed, mert a bombák mellé különféle hangokat rendelsz.
 
Ez a metaforikus értelmezést segíti elő. A különböző hangok azokra a feszültségekre utalnak, amelyek nem robbantak fel, de életünk minden részében jelen vannak. Így a „háttérben” politikai tüntetések hangjai, kabarék konzervnevetései vagy tapsai hallhatók, vagy olyan apróbb neszek, amelyek magánéleti feszültségeket (valaki csak némán mosogat) vagy a fogyasztói társadalomhoz kötődő tevékenységeket (tévékapcsolgatás, éttermi zajok) idéznek fel.
 
 
Van még egy fontos elem a bombák bemutatásában. Nem fotókat, hanem videókat látunk, melyeken a kép néha elhomályosul, majd befókuszál. Miért választottad ezt a megoldást?
 
A fotóval nem lehetséges az idő múlását érzékeltetni. Az idő nagyon fontos dimenziója a munkának. Ezzel szerettem volna bemutatni, hogy akár most, a szemünk előtt is felrobbanhat. Ezáltal a nézés minden egyes pillanata a megmenekülés érzése és a pusztulásra való várakozás pillanata is – így még inkább dramatizálódik a helyzet.



Asztalos Zsolt: Szurkolók, 2011, videó, 1:10 min loop
 
 
S miként lesznek installálva a különböző elemek? Úgy tudom, hogy még egy valóságos, hatástalanított bombát is bemutattok.
 
A fülhallgatóval felszerelt, tévében látható tizenhat bomba és az átriumban elhelyezett valódi mellett az apszisban lesz egy videomunka, amelyben olyan magyarországi helyszíneket mutatok be, ahol évtizedekig együtt éltek a bombákkal a lakók. Nem az embereken, hanem a helyszíneken lesz a hangsúly: a hely csendje és a belső világa jelenik meg bennük szemlélődő, kontemplatív módon.
 
 
A csendnek sok munkádban nagy szerepe van, például a Szurkolók (2011) esetében. Ott sincs hang, és a szereplők egy fehér háttér előtt, háttal állnak.
 
Jó párhuzam, mert a bombákat is fehér háttér elé helyeztem. Azért akartam a szurkolókat meg a bombákat is fehér háttér elé tenni, mert szerettem volna leválasztani őket a valóságról, elemelni a világtól, hogy a metaforikus jelleg még inkább megjelenjen. Bár a szurkolók a konkrét világból jöttek, egy olyan helyről, ahol úgy azonosulnak más sztárokkal és idolokkal, hogy még a nevüket is felveszik.
 
 
A Szurkolók identitást váltanak, a te személyiséged ellenben a műveidben mintha feloldódna, és megfoghatatlanná válna. Mintha folyamatosan rejtőzködnél, még az olyan személyesnek is tekinthető videomunkád esetében is, mint a Still-life (Csendélet, 2011). Mi ennek az oka?
 
Tudatosan törekszem rá, hogy a munkáimban kicsit háttérbe vonuljak. Nem akarom a lelkivilágommal terhelni a nézőt, inkább áttételesen szeretnék megjelenni. Inkább csak témákat választok, s ezeken keresztül jelenik meg, ami foglalkoztat. A Still-life esetében azt akartam bemutatni, hogy az a kis hétköznapi mikrovilág, ami egy lakásban van (egy bicikli, egy labda a szék alatt vagy egy ledobott szandál), miként kapcsolódik össze a médiából beömlő makrovilággal, a nagy és grandiózus dolgokkal (a focicsapatok eredményeivel, a nagyvilág híreivel vagy akár a kozmológiával).


Asztalos Zsolt: IMAGE BANK – Thinkstock 116056485, 2012 C print, 120×80 cm
 
 
Korábban említetted, hogy a technikát csupán metaforaként használod. Soha nem érdekeltek a reáltudományok?
 
Dehogynem. 14 éves koromban gondolkoztam azon, hogy fizikus, kémikus vagy matematikus legyek (bár ez utóbbiból csak az elmélet érdekelt). Ez nem is annyira különös, hiszen régen az ókori természetbölcselők és a filozófusok összekapcsolódtak egymással. Ezek a nagy, láthatatlan mozgatóerők meg rendszerek is párhuzamba állíthatók az emberi viselkedésekkel. Már általános iskolában is feltűnt, hogy jé, úgy viselkednek az atomok, mint az emberek szoktak. Meg a kapcsolatok is: általában mindegyik atom stabilitásra törekszik. Meg most is nagyon sokat olvasok erről: a részecskegyorsítótól kezdve a szuperszimmetrián át a fekete anyagig. Érdekel.
 
 
És ez miként kapcsolódik össze a teológiával, ahová a főiskola után két éven keresztül jártál? A nagy egész megértésének másik oldala érdekelt?
 
Ezek összefüggenek, és nem is zárják ki egymást. A katolikus teológián a kozmológia vagy a transzcendencia tantárgy. Nem látok köztük kibékíthetetlen ellentétet. Még a darwini elmélet sem zárja ki a teremtéstörténetet.
 
 
Bár a korai munkáidban gyakran használtad a keresztény ikonográfia fontos elemeit (a 2006-os Mikroszkópban például a galambot), az utóbbi munkáid nagy része, köztük a 2012-es Image Bank a fogyasztói társadalom és a reklám világának manipulációs technikáihoz kötődik.
 
Ez a munkám abból indul ki, hogy a média nagyon gyakran vásárol képeket fotóügynökségektől. Ehhez készítettem egy dokumentumfilmet is, hogy a folyamatot bemutassam és érzékeltessem. Ugyanis ha valaki bekerül egy képbankba, nem tudhatja, hogy az arcát mire használják fel. Az identitása legszemélyesebb és legfontosabb lenyomata mellett bármi megjelenhet, akár egyetért vele, akár nem; bármivel azonosulhat anélkül, hogy tudna róla. A tömegek számára persze hihető, hisz olyan arcokat választanak ki, akiről az adott dolgot (fejfájást, politikai preferenciát, impotenciát) el tudják képzelni. Én is megvásároltam öt ilyen arcot. Olyan képeket, amelyek nem feltétlenül vannak összhangban a reklámok által sugallt pozitív életérzéssel, nem üres reklámmosolyok, hanem valóban hihető és hiteles emberi érzéseket sugároznak. Elég bizarr helyzet, hogy a valós életérzéseik mégiscsak pénzzé válnak.



Asztalos Zsolt: Still life I. – CNN NEWS, 2011, videó, 10 min

 
A 2011-ben készített City Light című videoloopod is a fogyasztói világgal foglalkozik, és itt is nagyon személyes, „plakátmagányban úszó” arcok szerepelnek.
 
A plakátok és a reklámok világa nem mindig találkozik a hétköznapi ember életérzéseivel, amelyeknek gyakran része a kudarc. Ezeket a fogyasztói világgal ellentétes érzéseket szerettem volna demonstrálni. Melankolikus, igazi emberi arcokat tettem a plakátokra: miként megy el az igazán fajsúlyos jelenlétük mellett a hétköznapi világ, miként válik szinte észrevehetetlenné a létezésük.
 
 
Teológus nem lettél, viszont a polgári foglalkozásod nagyon is a reklámokhoz kötődik.
 
Igen, art director vagyok egy reklámcégnél. Már a főiskola alatt világos volt, hogy ha az életcélom az, hogy mindenképpen alkotóművész szeretnék lenni, akkor valamiből fenn kell tartanom magam. Választhatom persze azt, hogy nem dolgozom sehol, és próbálok megélni az alkotásaimból, de az egzisztenciális problémák óhatatlanul gátolják az alkotói folyamatot. Annak idején gondolkoztam rajta, hogy a főiskola mellett építészetet tanulok, de nem tudtam volna egyszerre két különböző székhelyű egyetemre járni. Inkább a főiskolán a tervezőgrafikát választottam: három évig jártam oda, bár itt sem diplomáztam le, csak a festő szakon. Így aztán ebből élek.
 
 
Azért ez elég furcsa helyzet lehet...
 
Igen: bár kritikusan fordulok a fogyasztói világ felé, mégiscsak a része vagyok. De arra törekszem, hogy a munkahelyemen készített munkák ne adjanak az embereknek konkrét életfilozófiát vagy útmutatást: nem foglalkozom olyan reklámokkal, amelyekben a termékről azt állítják, hogy „megmondja, ki vagy”.



Asztalos Zsolt: Citylight, 2011, videó, 2:34 min loop
 
 
A Marketing című 2009-es munkád pont erre a mechanizmusra reflektál.
 
Az eredeti címe Love Story volt, mivel egy szerelmi történetet szőttek bele egy mobiltelefonos cég reklámkampányának prezentációjába/konstrukciójába. Mégpedig úgy, hogy ha ezt a csomagot választod, akkor még jobban tudod tartani a kapcsolatot a szerelmeddel. A bevételnövelés reményében kihasználnak egy mély emberi érzést. Valóban vannak ilyen mechanizmusok, bár ez fikció.
 
 
Visszatérve a velencei munkádhoz: volt bármiféle problémád a projekt összeállításakor?
 
Csak személyes. Nagy kérdés volt szá- momra, hogy a koncepciót meddig lehet feldúsítani. A Velencei Biennále óriási lehetőség egy művész életében, ráadásul a magyar pavilon szép és nagy tér. Mi, művészek – köztük én is – hajlamosak va- gyunk rá, hogy ilyenkor valami grandiózus dologgal álljunk ki, főként, ha már egy meglévő dologra építkezünk. Akkor csináljunk ebből egy még nagyobbat! Voltak is ötleteim, hogy miként lehet ezt a gondolatot kiterjeszteni. De végül arra jutottam, hogy így nem lesz olyan koncentrált a munka, nem lesz olyan finom és halk szavú, kicsit lebegtetett. A metaforikus szint elaprózódik és szétfolyik.
 
 
De azért valamivel még „megfejeltétek”.
 
Igen, lesz egy honlap is (www.fired-but-unexploded.com). Itt nemcsak a projekt és a kiállítás dokumentációja olvasható el, hanem a hírek menüt bárki feltöltheti olyan tartalommal, történettel vagy videóval, ami valamilyen módon összekapcsolható a „kilőtték, de nem robbant fel” tematikával. Készítünk hozzá mobiltelefonos applikációt is. Ezért szeretnénk wifit a pavilonba.
 
 
Azért vicces, hogy a művészet kommunikálása hasonlít az árueladáshoz!
 
Igen, de ez a haladás.