A New York-i Modern Művészet Múzeuma nagyszabású kiállításon szemlélteti a 20. századi gyermekek életét. Az egész világot felölelő bemutató előterében impozáns kép fogadja a látogatókat: egy körülbelül hároméves gyerek perspektívája szerintire felnagyított óriási székeken, az úgynevezett Tripp Trapp székeken kapaszkodhatnak fel egy asztalhoz – ezeken persze azonnal fényképezik egymást. Majd egy századfordulós film: szakállas művészember érdekes masinán bicikliző kislányát mutatja.

 

Befordulva a kiállításhoz, a következő filmen bájos fruskák ugrálnak tánclépésben. Továbblépve egy francia utca kofái és gyermekei között, Steinlen óriásplakátja előtt találja magát a látogató, de a századforduló modern nagyvárosai közül többet is kiemel a kiállítás. Glasgow, Chicago, Róma, Bécs és a Budapesthez kötődő Gödöllő. Nézzük, mit talál 100 év távlatából említésre méltónak a magyarokról a kiállítás kurátora. A művészetről vallott radikálisan szocialista nézeteik mellett nem konvencionális életstílusukat: vegetarianizmus, szandálviselet, reformöltözet, meztelen fürdőzés és szabadban alvás.

 

Az első világháború végén kialakuló avantgárd mozgalmak szoros kapcsolatban álltak egymással. A gyermeki „ártatlan szem” inspirációs forrásként szinte mindegyikben fontos szerepet kapott, épp úgy, ahogy az ősi, primitív kultúrák is. Rietveld Hollandiában, Finsterlin és Taut Németországban, Balla Olaszországban ezekből merítve alkották meg gyerekeik játékait, bútorait – ezekből tár elénk látványos és frappáns műveket a kiállítás. Természetesen a Bauhausban készült színes, funkcionalista alkotások is részét képezik a szemlének. Sajnálhatjuk viszont, hogy a bábművészeti alkotások közül kimaradtak az összeállításból a magyar avantgárd művészek Párizsban bemutatott bábjátékai.

Fény, levegő, egészség: a következő egység hívószavai. Kiemelkednek Breuer Marcell csőbútorai, és üvegasztalával már feltűnik Gio Ponti is. Forma és funkció modern egységével jeleskedik egész Európa. Higiénia, világosság és a tartós kivitel terjedt el Nagy-Britanniától Lengyelországig, de mindez jellemzővé vált az Egyesült Államokban és Mexikóban is. Az Egyesült Államok modern dizájnjának fontos alakítói voltak az Európából érkező művészek. Magukkal hozták kifinomult formaérzéküket, és a nagyobb szabású megbízásokhoz jutva jelentős alkotókká váltak. Goldfinger Ernő, a CIAM titkára Angliában lett fontos építész. 1937-ben a párizsi világkiállításon ő készítette a brit pavilon belső terének gyerekrészlegét. 1934-es, a kertet és a belső teret minimálisan elválasztó óvodatervei már csak a háború után valósulhattak meg, de közben Európa másban is változott. A téli sportolók színes ruházatára fehér kámzsa került, a szabadban űzött játékok terepszínű ruhában kezdtek zajlani. A vidám gyermekkirándulók egyre inkább alakzatban vonultak. Lenin irányt mutatott hős népének, ifjúsági könyveik címlapján rajba rendeződve, dobos vezetésével meneteltek a pionírok. A német gyerekek már horogkereszt alakú társasjátékon dobták a kockát. A plakátokon vidáman tartották a lobogót, a biztos győzelem tudatával. Egy festményen lánykák hideg szenvtelenséggel döfködik tűiket babáik testébe. A háború szép, hirdette az olasz futuristák jelmondata.

 

A hadseregek végigvonultak, a bombák rommá változtatták a városokat. A gyerekek katonásdit játszottak a törmelékeken. A szülők, akik megmaradtak, és utána nem hurcolták el őket, felépítették újra a városokat, a gyárakat. Munkába jártak, gyerekeik játszótere az utca volt. Rongylabda és snúrozás a fiúknak, ugróiskola, ugrókötél, ez lett közös játéka egész Európa gyermekeinek.

 

Az új iskolákat mindenütt elöntötte a világosság és a könnyed alumíniumbútorok. Ebből az időszakból a Kepes György (akit Amerika dizájnerei mesterükként tisztelnek) és angol felesége által kislányuk számára tervezett szobát rekonstruálja a kiállítás. Színes, festett állatsereglet a falon, csimpaszkodó majmok a függönyön, fából készült mászófal.

 

Aztán az űrkorszak is feltűnt a gyermekek játékaiban. Rakéták, robotok zümmögtek, villogtak a gyerekszobákban. De ugyanekkor jöttek a színes műanyag játékok is. Először nagyméretű, egyszerű állatfigurák, járművek. Hulahoppkarikákat pörgetett a világ ifjúsága. Majd bevezették az olyan összetettebb, később hallatlan népszerűségre szert tevő játékokat is, mint amilyen a Lego és a Rubik-kocka. A gyermek mint komoly célközönség megjelent a fogyasztási centrumokban. Kis bevásárlókocsikkal, ajándékokkal igyekeztek megkötni a könnyen csábítható, apró, de mind jelentősebb pénzköltőket. Tarka bárgyúságok színes kavalkádjával szögezték őket a televízió képernyője elé. De a világnak nemcsak boldogabb fele van, a harmadik világban valahol mindig háború dúl, gyermekeket is öldösnek, nyolcéves koruktól fegyvert nyomnak a kezükbe, megcsonkulnak. Hatalmas fekete fal mutatja be az újságkivágásokat, tragikus fotókat. Az Unicef nagy fehér ládákban küldi a szegény gyerekeknek a nagy, fehér ceruzákat, vonalzókat és egyéb tanszereket. Játékaikat már saját maguk készítik. Számukra pompás alapanyagot jelentenek a színes konzervdobozok, kidobott drótok a helyi szeméttelepről, ezekből hajlítgatnak kisautót. Egy So-Ky plakát frappánsan szemlélteti a két világ ellentmondását.

 

Közben a kiállításon rajzfilmek peregnek, például hogy egy boldog, csendes kertvárosban is történik időnként valami. Egy magányos könyvelő csecsemőt talál az ajtaja előtt. Megörül neki, befogadja, de kiderül, hogy zajos, éhes, kakis. Továbbteszi a szomszéd elé, majd így tovább. A városka végén a babakocsit legurítják a szeméttelepig. Két csöves meghallja az oázást, megetetik a kisbabát és eszükbe jut az ifjúkoruk, amikor duóban zenélve járták a világot.

 

A világ túlsó felén Japánban is cseng-bong a zene, a tinilányok féktelenül viháncolnak. Egymást múlják felül, ki lesz hupiszínesebb és tud több bigyót magára ölteni. A legmenőbbek diktálják a divatot.

 

A kiállítás vége egy tudatos, gyermekközpontú világ megteremtésére fókuszál, mely a ’80-as, ’90-es években rajzolódott ki, a korábbi ellentmondásos törekvésekből. Gyermekeink egy barátságos, kreatív környezetben nőhessenek fel, városainkat is ekként kell átformázni, a természetet visszahozni. Bukta Imre kalandpark-terve Zalaegerszeg számára az 1979-es Ifjúsági Fórumról jelzi az alkotó zsenialitását.

 

A kiállításról kimenőben mókás vászonparavánt vesznek észre a gyerekek. Beállva mögé, az árnyjátékos vetítőn ujjukból hosszú szőrök burjánzanak elő, fejükből buborékok pattannak ki. Persze a szülők előbb-utóbb szintén beállnak és feldobódva, némileg elvarázsolódva vetődnek ki a forró New York-i belváros bámész vagy céltudatos tömegébe.

 

 

A kiállítást Juliet kinchin (Magyarország tiszteletbeli kulturális nagykövete) rendezte Aidan O’Connor közreműködésével