Kurtizánok Velencében

Manet öreganyja

Fáy Miklós

Édouard Manet életében kétszer járt Velencében, ahhoz képest eléggé megbecsülik. Olympiája kedvéért idehozták Tiziano Urbinói Vénuszát Firenzéből, hogy a biennále közönsége számára is nyilvánvaló legyen: Manet festészetére nemcsak a spanyol, hanem a velencei elődök is nagy hatással voltak.


Édouard Manet: Olympia, 1863, olaj, vászon, 130 × 190 cm |
Paris, Musée d’Orsay Donated to the state in 1890 thanks to a subscription instigated Claude Monet
© Musée d’Orsay, Dist. RMN-Grand Palais / Patrice Schmidt


Most tényleg manéznak ezek a bolondok? Vagy tényleg bolondok? Mert más magyarázat nem nagyon van, ha van hely a világon, ahol nincsenek rászorulva Manet művészetére, nevére, fényére, de egyáltalán semmijére, az Velence. Amúgy is hosszú sor áll a Dózse-palota előtt, a másik hosszú meg a Szent Márk előtt, mi értelme van a két hosszú közé beilleszteni egy harmadikat, összedől a város ennyi ember alatt. Mit tehet hozzá Manet Velencéhez, mire taníthat, milyen fényeket nem veszünk észre, miközben egész nap csattogtatjuk a gépeket, telefonokat, tableteket, akárkinek a gépére sandítok az utcán, csupa festmény. Ha meg nem sandikálok, csak az akvarelleket nézem, nagyon könnyű kimondani, hogy tessék, mindenki Manet-t utánozza, itt ez a velencei sarok, palota, előtte kék-fehér csíkos cölöpök, ilyet fest minden ügyesebb kezű amatőr, a művészet nem az életet, hanem a művészetet utánozza.
 
Ez persze Manet-ra is igaz, csak ő tehetségesebben ment Turner után, ha Velencéről van szó. Ezt akarták volna bebizonyítani?
 
Nyilván nem, mert Turner nincs a kiállításon. Visszatérés Velencébe a kiállítás címe, mert Manet valóban visszatért Velencébe, kétszer járt a városban. Most meg elhozták a képeit, többnyire azokat, amelyek először járnak erre, kár telesírni a zsebkendőt, hogy halála után legalább a művei visszatérnek a szeretett városba.



É́douard Manet: A balkon, 1868–1869, olaj, vászon, 170 × 124,5 cm | Paris, Musée d’Orsay Gustave Caillebotte bequest, 1894
© RMN (Musée d’Orsay) / Hervé Lewandowsk

 
Inog a koncepció, bár vannak szép dokumentumok. Az újság, amelyben bejelentették az illusztrisabb szállóvendégeket, megemlíti, hogy i signori Manet megérkeztek a városba. Ugyanazon a napon Magyarországról is érkezett valaki, az odaírt név alapján nehéz azonosítani az illetőt, mindenesetre nem festő. Nem Velence a felelős Manet-ért. Inog a koncepció, de azért van egy Tiziano-önarcképmásolat, vajon önarckép marad-e valami másolatban is? Van egy szépkezű portré, Suzanne Leenhoff haláláig őrizte, ilyen gyöngéd és légies voltam egykoron, még a vizeskancsó sem feszítette meg a kacsómat. És Olympia.



Tiziano: Urbinói Vénusz, 1538, olaj, vászon, 119 × 165 cm | Firenze, Galleria degli Uffizi (Courtesy of Ministero per i Beni e le Attività Culturali)
 
 
Olympia a kiállítás értelme, nem magában, hanem a szomszédjával, az Urbinói Vénusszal. A képet persze nem Velencében látta Manet, hanem Firenzében, onnét jött át most is, de Tiziano. Ott hevernek mindenesetre most egymás mellett, a két lejárt szavatosságú szépség, a hasonlóság egyértelmű, sőt most az is egyértelmű, hogy ez volt a minta, és nem a Giorgione. Nézegethetjük, miből mi lett, a kutyából macska, a virágból virágmintás takaró, a kelengyésládában turkáló kislányból fekete szolgálólány, korall fülbevalóval. A pucér nő maradt, csak ez a Victorine olyan nyomasztó. Nem is csak a nézése, nem is a fárasztó fejtartástól beállt nyaka. Talán nem is a szögletessége, bár az elég ijesztő. Valaminek vége, gondolom az elomlásnak, belefeledkezésnek, a vánkosnak és derékaljnak, aminek Tiziano vagy a megrendelője a nőket szánta. Néha azt érzi a néző, hogy a kiállítás némileg fordított értelmet nyer, nem Manet-t értjük meg Tizianóból, hanem ellenkezőleg, most tűnik csak föl, hogy az urbinói az utcaszint alatt van, titkos kamrácskában, lágy fények közt várja azt, akinek boldogságot adhat, Olympia pedig trónol az ágyon, és nem nagyon foglalkozik senki boldogságával. Még a magáéval sem.



É́douard Manet: Halott Krisztus angyalokkal, 1864 körül, ólomfehér, akvarell, gouache, tus, 324 × 270 mm, Paris, Musée d’Orsay | Mme Zola gift to the state with right of usufruct, 1918
© RMN-Grand Palais (Musée d’Orsay) / Thierry Le Mage

 
Visszafelé kell menni, mert Olympia túlságosan ismerős. Nem őt értjük meg jobban, hanem a Vénuszt, ezt a kis agyatlan gömbölyű jószívűséget. És ha az ő szelídségét megértjük, akkor újraéljük azt, amit a Szalon bírái: ezt a képet nem szabad kiállítani.
 
Ezt az érzést mára már elveszítettük, csak az utókor gúnykacaját visszhangozzuk: vajon mi betiltandó van egy akton, a kezét a combjára teszi, úgy takarja magát, a mellbimbója szinte láthatatlan a fehér bőrén, a bokája szögletes, a térde kocka, hónalján vöröses szőr, a nyakán a fekete szalag kínosan fojtogató, de nyilván olyan ez, mint valami harci eszköz, nem éppen kellemes viselet, de hasznos. Nem nagy felfedezés, de élménynek mellbevágó: Vénusz meztelen, Olympia viszont föl van öltözve, teljes pompában néz vissza az őt bámulókra: egy birodalom ura. Nem az érzékek birodalmáé, ó, dehogy, igazán semmi mélyen, megrázóan érzéki nincs benne. A közöny teszi őt félelmetessé, az undok, egyenes szája, az van, amit látsz, mondja vele. A többi csak mese, képzelgés, hazugság, átverés.



Antonello da Messina: Halott Krisztus három angyallal, 1475, olaj, fa, 117 × 85 cm Venezia, Museo Correr

 
Nem erről szólt eddig a festészet. A kiállítás a továbbiakban már végképp nehezen találja meg a saját kerékvágását, a Fuvolásra ők sem mondhatják, hogy velencei mintát követ, hiszen Velázquezt követi, hogy párba állították A balkont a híres Carpaccióval, amit nem is biztos, hogy látott Manet, az hóbortos gondolat, és csak annyi alapja van, hogy furcsán csönd van mindkét képen. Megint a hazai pálya előnye, Carpaccióról lehet többet megtudni, hogy a képen nem is kurtizánok vannak, hanem feleségek, akik a vadászatról várják haza férjeiket, az unalomtól és a gondolattalan várakozástól lesz a szemük kifejezéstelen, és nem azért, mert ők már akkor ott tartottak, ahol Olympia majdnem négyszáz év múlva. Antonello da Messina szereplése már végképp talányos, ül a halott, mintha élne, hiszen úgyis mindjárt élni fog, ül, mint egy színházi halott, mint Mercutio a balettváltozatban, és arra kellene figyelnünk, hogy lám, az angyaloknak itt is szárnya van, akárcsak Manet-nál. Nyilván nem is ez akart lenni az üzenet, hanem csak vissza akartak vágni, jó, jó ez a francia, de festeni mi tudtunk csak igazán.
 
Manet. Ritorno a Venezia (Visszatérés Velencébe) Venezia, Palazzo Ducale (Velence, Dózse-palota)
2013. augusztus 18-ig



Vittore Carpaccio: Két velencei dáma, 1495 körül, olaj és tempera, fa, 94 × 63 cm Venezia, Museo Correr