A huszadik század egyik leginnovatívabb és termékenyebb alkotója, Alexander Calder művész szülők gyereke volt. Támogatták is tehetséges fiukat, így akárhova is költöztek, neki saját műterme volt. Szeretni való játékos mobilszobrait, melyekkel világhírű lett, már tizenévesen elkezdte készíteni, az első, karácsonyi ajándéknak szánt művektől – egy kutya és egy kacsa – fordulatos út vezetett a Guggenheim Múzeumig. Pláne, hogy közben mérnöknek tanult, sőt autómérnöknek, a BMW-vel való közös munka tehát ismerős terep volt számára. Tehetségének hamar híre ment, New york, Párizs és Berlin galériái mutatták be műveit, ő pedig életre szóló barátságot kötött a század fontos alkotóival és gondolkodóival – Miró, Léger, Duchamp voltak kedvenc vacsoratársai. A világháború kitörésekor a haditengerészethez jelentkezett. Sajnálta, hogy nem vették fel, a művészettörténet felől nézve viszont nem baj, hogy így alakult. ’43-ban már a New york-i MOMA-ban állított ki, később a Maeght Alapítvány csodálatos délfrancia bázisán, St. Paul de Vence-ban. Nehéz ma úgy elmenni a világ bármelyik múzeumának shopjába, hogy ne lenne ott egy Calder-poszter vagy mobilszobrainak egy verziója. Calder nemcsak nagy múzeumi és magángyűjtemények respektált alkotója, de még a gyerekek kedvence is. „Rengeteg levelet kapok a rajongóimtól. És mindegyikük hat év alatti” – mesélte egyszer. Ez a ’75-ben festett versenyautó igazi Calder-mű – vidám direkt színek, csepp alakú formák, mozgás és dinamizmus. Annyira bevált, hogy a BMW Art Car sorozat története innen pörgött fel.

 

Jeff Koonst ha itthon kéne eladni, nem munkásságával kezdeném, hanem az adu ász infóval - Cicciolina egykori férjéről van szó. Az '55-ben született Koons művészeti megítélése a hisztériáig megosztó. Sokan felbecsülhetetlen hatású, merész újítónak tartják, szellemes, erős művekkel, mások üres, cinikus üzletem- bernek, aki látványos hülyeségeivel vagyonokat csinált. A pénz már a kicsike Jeffreyt is izgatta, iskola után végigjárta a házakat és cukorkát, csomagolópapírt sózott az ajtót nyitó asszonyokra. Tizenévesen Dalí volt az istene, festészetet tanult és művészek stúdióasszisztenseként dolgozott. Később New yorkban a MOMA fogadópultjában dolgozott, pirosra festett hajjal és dalís pengebajusszal várta a múzeum barátait, közben próbálta megalapozni művészi karrierjét. 1980-ban részvényekkel kezdett kereskedni, rendes Wall Street-i bróker lett. Ettől függetlenül nem hagyta abba az alkotást, csak rájött, milyen lehetőségei vannak a művészetnek, ha a média erős jelenlétével is kalkulál. Harminc asszisztenssel alapította meg gyár jellegű stúdióját, mindenkinek konkrét részfeladata volt. Koons stúdiója viszont aktívan gyártotta a műveket: tulipánokat színes, tükröződő fémből, többméteres, hűvös tapintású, mintha-lufiból tekert kutyákat, óriási, csillogó vörös szívet. Szobrokat ölebekről, hófehér öltönyös Michael Jacksont aranypaszpóllal, kedvenc majmával, kézen álló vörös rákot, strandlabdát és a többi. Látványos kiállítások prezentálják a termelést, a versailles-i kastélytól Velencén át a MOMA teraszáig, a Whitney Múzeumban, a Beyelerben, a berlini Guggenheimben, Chicagóban, Frankfurtban, Londonban. Ezeket galériás eladások és aukciók követik, eddigi rekordja tavaly novemberben született, a Tulipánok 33 millió dollárért kelt el. A BMW Art Car Koons-féle darabját 2010-ben a Pompidou Központban mutatták be, ugyanott, ahol ’77-ben Lichtensteinét. Sajnos még a fanyalgóknak, kétkedőknek is be kellett ismerniük: elég jól néz ki. Hosszas tervezési munka van benne. Rengeteg képet szedett össze versenyautókról, robbanásokról és folyamatosan egyeztetett a BMW mérnökeivel, hogy a kocsi aerodinamikai adottságait nem rontó, súlyát nem növelő dekor szülessen. Digitális nyomat az alap, több száz színes csík rohan a formás testen, éles, kontrasztos robbanásokban, az autó akkor is száguld, ha egy helyben áll. Csupa erő és dinamika, egyszerűen jó nézni. Kitűnően illik Koons életművébe, akit szétszekálnak azzal, hogy nem elég mély, miközben milliók bámulják élvezettel a műveit.

Az amerikai Frank Stellát a minimalista stílusirányzathoz szeretik sorolni, erről azt mondja, ő sem tudná definiálni, pontosan mi is az. Tizennégy évesen kezdett művészettörténetet tanulni, később a Princetonra járt, ahol már absztrakt képeket festett. '58-ban New yorkban megnézte kortársa, Jasper Johns kiállítását: a képek tényszerűsége, geometriai mintázataik nagy hatást gyakoroltak rá. Másfél éven át mértani pontossággal ceruzavonalakat húzott a vásznakra, közéjük közönséges fekete háztartási festékkel csíkokat festett, hogy a vastag fekete csíkok közül a vonalak mentén éppen csak előderengjen a vászon maga. A Fekete képek sorozatból beválogattak párat a MOMA 16 amerikai festő című kiállítására, ez huszonhárom évesen erős kezdés. Később sokan unták a csíkjait, mások viszont a nihilizmus Cézanne-jának, egy új korszak elindítójának tartották. Az van a vásznon, amit látsz – ez volt legendás mondása, ami lehet, hogy nem tűnik átütő gondolatnak, de azt summázza, hogy nála a képek megszűntek bármit is reprezentálni, mélységgel, képsíkokkal játszani. A csíkok csíkok, néha feketén, néha optikailag érdekes színkombinációkban. Rengeteget dolgozott és közben rengeteget teniszezett. Idővel kikoptak partnerei, mert Stella igazi versenyzős alkat, nem a játék izgatja, nyerni szeret. A nyolcvanas években a legjobban kereső művész volt New yorkban. Gyorshajtásért voltak rendőrségi ügyei, szóval hogy gondolkodjon egy versenyautó átfestésén, testhez állt. Tán nem meglepő: vonalak borítják az általa választott 3.0 CSL coupét. A négyzethálós alap olyan, mintha a kocsit mérnöki tervezőpapír fedné, ezen futnak párhuzamosokban a néha egyenes, néha kunkorodó vastagabb ecsetvonások. Élen lenni volt az elvárás a versenyautótól is, hogy a 24 órás futam első óráiban ez a kocsi szerepeljen a lapok címlapján. Így lett.

 

A huszadik század legbefolyásosabb brit művészének választott David Hockney 1937-ben született. Mindig is a képzőművészet érdekelte, rajongott Picasso és Matisse képeiért. Rengeteget járt apjával moziba, voltaképp úgy érezte, mitha részben Hollywoodban nőtt volna fel. Nyitott, érdeklődő és olvasott, korai képei tele vannak irodalmi utalásokkal. A hatvanas években egy rövidebb utazás hatására az esős angol tájból a folyton napsütötte Los Angelesbe tette át székhelyét. Kedvenc témái a jómódú házak úszómedencéi lettek, és egyáltalán a kaliforniai életterek, fényűző lakásbelsők, gazdag gyűjtők, zebramintás napágyak mellett pózoló nők, csupa üveg modern házaik teraszáról a kert szobrait nézegető házaspárok. Ezek a sokszor nagyméretű képek a kristálykék éggel és pálmafákkal ikonikussá váltak, a ’67-ben festett The Splash például közel egymilliárd forintnyi dollárért kelt el 2006-ban. Hockney a festés közbeni fázisok dokumentálására kezdett polaroidot használni, de rájött, mennyire jól működnek ezek a véletlenül létrehozott kollázsok. Éveken át sokkal jobban izgatta a fényképezés, a film; a technika által nyújtott új lehetőségeket például zseniális operadíszleteiben is használta. A BMW '95-ben kérte fel a részvételre, ő az amúgy kisszériában gyártott 850-es modell makettjét választotta. Sokáig gondolkodott, nézegette a Lichtenstein-, Warhol- és Frank Stella-féle kocsikat, majd arra jutott, kifordítja, átlátszóvá teszi az autót. Így aztán nála kívülre került a sofőr, mögötte a kutyája, megjelennek a motor egyes stilizált elemei és azok az erős, bátor színek és minták – például zebracsíkok –, amikért Hockneyt tömegek szeretik fanatikusan. Éppen a napokban zárt életmű-kiállítása a kölni Ludwig Múzeumban, ahol angol erdei tájképei szerepelnek (lásd cikkünket a 16. oldalon). Azért is olyan hangsúlyos a zöld a kocsin, mert számára az autózás elsősorban a táj megélését adja. Imád vezetni, közben komolyzenét hallgat és nézelődik.

Roy Lichtenstein az amerikai pop-art nagy figurája. Szerinte a pop-art legfőbb jellegzetessége nem az, hogy amerikai, hanem hogy ipari. Képi világára, mint akkoriban sokakéra, a hirdetések és a képregények hatottak. Legismertebb munkái innen jönnek – vörös körmű és ajkú, szőke nők sírnak hatalmas könnyeket, gondolataik buborékokban a Férfi körül kavarognak, úgy is mint ’hol lehet, biztosan még az irodában’ vagy ’szeretlek, Jeff, én is persze, de...’, ’óh, minden remény elveszett’ vagy pedig ’remélem, felhív, folyton ő jár az eszemben’. Tán ezekből is látszik, Lichtenstein úgy ízig-vérig pop-art festő, hogy azért tart az irányzattól pár lépésnyi ironikus távolságot. 1923-ban született, New yorkban, középosztálybeli családban. Állandóan harlemi jazzklubokba járt, de végül mégis képzőművészeti iskolákat végzett. Az ötvenes évek elején kubizmus és expresszionizmus között oszcillált, ha nem ezt tette, kirakatokat rendezett, hogy pénze is legyen. Áttörést hozó képét fia froclizására festette, aki egy Miki egeres képregényre mutatva azt mondta apjának, ilyen jót ő tuti nem tud. Így született ’61-ben a Look Mickey festmény, rajta mindazzal, ami később ikonikus Lichtenstein lett - erős színek, szóbuborékok, festékpöttyök, raszterek. '62-re meg is volt első önálló kiállítása, méghozzá Leo Castellinál, az ő pop-art szenélyként számon tartott galériájában. A kiállítás anyagát még a megnyitóbeszéd előtt kompletten felvásárolták a gyűjtők. ’77-ben vállalta el a BMW felkérését – egy 320i modellt válasz- tott, és alaposan végiggondolta, mi minden történik egy ilyen autóval. A végeredmény olyan, mint a képei, száz méterről tudni, hogy ő csinálta. Az utat szimbolizáló vonalakat festett a kocsira, de rákerült a táj is, amiben majd halad, napfény és ég, zöld pontokból a fák. A színes ecsetvonások képregényesek, a sebesen elszáguldó autók utáni porzást idézik. Kocsija egyébként kategóriájában meg is nyerte a Le Mans-i futamot.

A tizenhét autóból álló BMW Art Car projekt érthetően maszkulin közegében kevés női művészt találni, egyikük Jenny Holzer. Törékeny alkat, sötét hosszú haja csak még inkább nyújtja, de bármelyik fotóját nézem, az erő vele van. Nagyléptékű munkáival lett világhírű, óriásplakáthelyekre, épületekre, mindenféle építészeti szerkezetre vetített tömör, ütős mondataival. Kijelentésekkel tölti meg a köztereket. Gerillamódszerekkel kezdett, sokszorosított printjeit ragasztgatta ki Manhattan-szerte a hetvenes évek végén. Truisms a sorozat neve, igazságok, mint: ’A jó időzítés a zsenialitás jele. Egy férfi nem tudhatja, mi az, anyának lenni. A nyugodt ember nem feltétlenül jó is. A legegyszerűbb eseménynek is végtelen sok értelmezése van.’ Egymondatosait később matricákra, pólókra, poszterekre szitázta, köztéri padok kövezetébe véste. Utána fémtáblákra, melyeket kormányzati épületek, kórházak falain használnak, ’82-ben pedig LED-lámpákkal írta ki a őket a Times Square egyik hatalmas felületére. Ezt már a Public Art Fund támogatta, így a korábbiaknál sokkal nagyobb közönség gondolkodott el igazságain. Amik a korábbi idézetekkel szemben már saját mondatai voltak, egy mai társadalomban élő nő örömei, félelmei, az élet sokszor röhejes jelenségei. Holzer volt az első nő, aki a Velencei Biennálén Amerikát képviselte, és rögtön Arany Oroszlánt nyert vele. Azóta világvárosok kiemelt épületeire vetíti mondatait, sajátokat, Elfriede Jelinek-idézeteket vagy az amerikai hadsereg levéltárában az Abu Ghraibban történtekről szóló vallomások részleteit. Több könyve jelent meg, rendezett táncelőadást is. A szöveg és felülete közti izgalmas feszültséget vitte a BMW Art Car projektbe is, a legyőzhetetlenül dinamikus csúcsverseny-autóra ezt írta: „Ments meg attól, amit akarok.” És egy másikat is: „A karizma hiánya halálos tud lenni.”

Levegő, víz, tükrök, fény és meglepő hőmérsékleti viszonyok. Olafur Eliasson izlandi-dán képzőművész nagyméretű szobrainál, installációinál gyakran alkalmazott alapanyagok, a nézők pedig szájtátva-megbabonázva mozognak a művek terében. A ’67-es születésű Eliasson Berlinben alapította meg stúdióját, ahol sok terület szakértőjével, harmincnál több építésszel, tájtervezővel, kivitelezőkkel és asszisztensekkel dolgozik. Szeret nagyban gondolkodni, 40 méteres vízeséseket kreál a Hudson folyó partjára, ventilátor-erdőt telepít nagy belmagasságú terek plafonjára, legismertebb munkája pedig a Weather Project, melyet a londoni Tate Modern Turbine Halljában több mint kétmillióan láttak. Az óriási térinstalláció egy kreált univerzum. Címe szellemes, hisz onnan indul, ami két angol számára a legtermészetesebb beszédtéma, az időjárás. Esik, fúj, süt, ködlik, erről állandóan tájékoztatni kell a másikat, aki maga is pontosan tudja, milyen az idő, de sebaj. Belépve a nap és az ég dominálja a csarnokot, finom pára tölti meg a teret, ez néha felhőgomolyaggá áll össze a narancssárga fényben. A plafont óriási tükör fedi, a látogatók apró fekete foltokká válnak az elomló fényben.

 

2006-ban a Louis Vuitton felkérésére tervezte meg az Eye See You lámpákat, ezeket mi is láthattuk az Andrássy úti bolt karácsonyi kirakatában, a szerencsésebbek egy másik változatát, a You See Me-t is, New yorkban. E projekt minden bevételét az Eliasson és felesége által alapított 121Ethiopia.org jótékonysági szervezet kapta. Időzzünk el egy pillanatra a LV-felkérésnél. Takashi Murakamival szintén dolgozik a cég, de míg ő konkrét és direkt, épp ezért jól termékesíthető, Eliasson úgy tud látványos lenni, hogy marad valami nem megfogható, éteri minősége, filozofikussága. Mindezek fényében nem meglepő, hogy az általa tervezett BMW Art Car egyik korábbira sem hasonlít. A környezetbarát, üzemanyagcellás prototípus egyszerre gyorsulási bajnok és ökotudatos. Eliasson a globális felmelegedés és az autóipar kapcsolatának elemzéséből indult ki. Lehámozta az autót, és a burkolat helyére egy fémből és acélból épített csillogó vázat szerelt. Ezt egy fagyponton tartott szobában napokon át locsolták vízzel, ami a fémváz látványos szerkezetére fagyva vastag, gyönyörű páncélt képezett. Ezen dereng át az autóból világító narancsszínű fény. San Franciscóban és Münchenben is temperált múzeumi terekben volt látható – a flicker képmegosztó tele van vastag takaróba burkolózó, vacogó, de ámuló nézők fotóival. Idén októberben ő fogja kapni az egyik legrangosabb nemzetközi művészdíjat, a Goslarer Kaiserringet, amit ’75 óta ítélnek oda évente, az eddigi lista impozáns, rajta két másik nagy név az Art Car sorozat készítői közül – Jenny Holzer és Alexander Calder.