Róma a barátunk

Körkérdés

Körkérdésünk római ösztöndíjas művészeket (akik bizonyos felfogás szerint most már a római Magyar Akadémia tagjának számítanak) szólaltat meg arról, mit jelentett nekik róma, mire volt jó az ösztöndíj, mik voltak a tapasztalataik.

Chilf Mária
Életem egyik legnagyszerűbb ösztöndíj-lehetőségét töltöttem Rómában. Pontosabban töltöttük Gáborral (Szörtsey), és ez az időszak, 1999 május–júniusa meghatározó volt számomra. Az, hogy két hónapon keresztül róhattam az utcákat, bejárhattam, tanulmányozhattam a templomokat, épületeket, katakombákat, tereket, múzeumokat, műveket, amelyek egy részével a főiskolai évek alatt (1990–1995) tananyagként már találkoztam, elmesélhetetlen töltekezés volt. Ahogy szétválaszthatatlanul összeépülnek évszázadok kövei, olyan konglomerátumot alkottak bennem is a római élmények. Nagyon intenzív időszak volt, annyi és olyan fontos benyomás ért, hogy semmi túlzás nincs abban, ha azt mondom, hogy mindez a mai napig hatással van rám. Hatott akkor is, amikor a Naplómat rajzoltam, „leképezve” napi tevékenységemet, fontos eseményeket, útvonalakat, látnivalókat. Hatott láthatóan, kézzelfoghatóan és láthatatlanul. Sok rajzomban, papírmunkámban felbukkannak elemek (például még a 2002-es Cím nélküli (Ördög), egy vatikáni kéziratból is), de a mai napig inspirációs forrás az a sok fénykép, amelyeket Rómában, Ostia Antikában és Nápolyban készítettem az ösztöndíj ideje alatt.




Chilf Mária: Napló, 1999, papír, akvarell
 
Egyéb tapasztalat, hogy ne legyen minden olyan hihetetlenül gyönyörű: volt egy meglepő fordulat a szervezésben, ugyanis pályázatommal 1998-ra nyertem két hónapot. De mivel én épp a Stuttgarti Solitude-ban voltam akkoriban, kértem egy év halasztást, amit meg is kaptam. Következő évben Gábor is nyert, de ő az akkor még létező féléves ösztöndíjat. (Akkoriban – ha jól tudom – ketten kaphattak féléves és hatan két hónapos ösztöndíjat.) Nagyon örültünk, hogy együtt mehetünk, de mint kiderült, a korábbi évről elhalasztott ösztöndíjamról elfeledkeztek, így végül csak Gábor hat hónapjából adtak nekem nagy kegyesen két hónapot, és mire megvalósulhatott a dolog, már csak két hónapja maradt Gábornak is mindössze. Szóval a megnyert hatból két hónapot kapott végül. Persze túltettük magunkat a bosszankodáson és belevetettük magunkat Rómába. Örültünk, hogy együtt lehettünk, együtt járhattuk be a bejárhatatlan utakat. Bizonyára tudod, hogy miközben évente néhány művésznek szűken kiporciózott két hónap jutott, a ház tele volt egyéves ösztöndíjakat élvező fiatal olasz szakos hallgatókkal. Kollégiumi hangulat volt, annál is inkább, mert akár az idősebb művészeket (Megyik János, Szikora Tamás is akkor volt ott) közös szobában helyezték el...


 
Haász Katalin
Articsóka, Julius Caesar, Pantheon oszlopai és lyukas kupolája, Ciprus, kávé, mimóza, kutak, napszakok, zöldek, vörösesek, szürkék, kövek, vasak, üvegek, Lábak által fényesre koptatott nyugvó márványemberek, Hűvös altemplom, mozaik szem és bárány, Zöld freskó háttér, álom cipők, vonzó férfiak, bronz gall és bronz ló, antik-élő karakterek, Utak, hidak, MaXXI, macskatelep, Hánykolódó gumilabdák a Teverében És a Via Appia Antica... nincs is vége




Haász Katalin: Minden út Rómába vezet, 2011, akril, vászon, 150 × 150 cm
 
Dolgozni persze lehet, de inkább csak pihenésképpen érdemes, mert Róma kiválóan alkalmas a sétákra, minden más csak elvesztegetett idő. Origónak tökéletes a Via Giulián az Akadémia. Szerintem mindenkinek, akinek szakmailag köze van ahhoz, hogy mi a látvány ereje, minimum egyszer el kell jutnia egy tanulmányútra minél hamarabb. (Ezt csak azért írom, mert én egy kicsit későn kaptam meg.)


 
Imre Mariann
1999-ben pályáztam meg a Római Magyar Akadémia hat hónapra szóló ösztöndíját, és még ebben az évben lehetőséget kaptam a Velencei Biennálén való részvételre is, úgyhogy az a fél év gyakorlatilag a folyamatos töltekezés és alkotás időszaka volt. A biennále miatt szakítottam meg a római tartózkodást, de ez egyben gyakorlati segítséget is jelentett, mert elmehettem megnézni a velencei helyszínt. A biennáléra készült munkámon is érezhető római inspiráció, a betonba hímzett főalak a templomokban látott, padlószintbe süllyesztett síralakokat idézi. Rómában készült az azóta a Ludwig Múzeum tulajdonába került 53 betonszívből álló munkám is, melyet szintén a templomjárás során látott fogadalmi tárgyak, a szívek inspiráltak. Az ösztöndíj időtartama alatt minden egyes nap naplószerűen készítettem egy szívet. Tulajdonképpen egész munkásságomban erősen érezhető a „Róma-hatás”, a trasteverei templom Stefano Maderno-szobra ihlette műveimet a Szent Cecíliától kezdve A vágy ereklyetartóra emlékeztető bronzkezéig. Az inspiráció ma is eleven, vannak még ez irányú, megvalósításra váró terveim.




Imre Mariann: Szív, 2000, beton, hímzőfonal
© Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest


 
Mátrai Erik
Ha van (volt) Magyarországon igen tradicionális, komoly múlttal rendelkező képzőművészeti ösztöndíj, akkor az a Római Magyar Akadémia ösztöndíja. Egy mai magyar képzőművésznek kilépni a Palazzo Falconieri kapuján a Via Giuliára, majd átkelni a Ponte Sistón a Trasteverére, vagy éppen a Campo dei Fiori felé az Argentinára, ahol Aba-Nováktól Szőnyiig, Körösényitől Komoróczkyig az összes valamirevaló magyar képzőművész is rótta a macskaköveket, furcsa módon egyet jelent a mai magyar festészettel, képzőművészettel. Rómában nehezen lehet alkotni, oda művelődni megy az ember. Az Akadémián nincsenek is már műtermek. Csupán Európa történelmének nagy része. Etruszktól, ókeresztényen át a mai Vatikánig és a MAXXI-ig (Museo nazionale delle arti del XXI secolo). Őszintén mondhatom, hogy az ott szerzett tapasztalatok, látványok, élmények szinte az összes utána létrejövő művemen nyomot hagytak. Azt hiszem, nem is igen szükséges magyaráznom, hogy például a mellékelt Gömb 02 című munkám is ennek a fontos tanulmányútnak a lecsapódása. A Római Magyar Akadémia képzőművészeknek szóló ösztöndíja az amúgy eléggé meggyengített lábakon álló magyar képzőművészet igen fontos pillére.




Mátrai Erik: Gömb 02, 2011, installáció


 
Szabó Attila
Nagyon hasznosnak tartom a kint töltött időt. A két hónap éppen elég volt arra, hogy a szinte kötelezően kipipálandó gyűjteményes anyagokkal megismerkedjek, a számomra izgalmasabb dolgokhoz visszatérjek és kicsit behatóbban foglalkozzak velük. Új mű létrehozásához azonban kevés ez az idő, bár ez művészeti műfajtól és egyéni munkamódszertől is függ. Az Akadémia munkatársai nagyon segítőkészek voltak, sok hasznos információt kaptam tőlük. Talán annyi hiányosságot jegyeznék meg az előző gondolathoz is visszatérve, hogy az Akadémia lehetne technikailag jobban felszerelt. Pl. ha elérhető lett volna egy egyszerű projektor, kicsit tovább jutottam volna a tervezgetésben. A munkáimban biztos benne lesz még egy ideig a Róma-hatás akkor is, ha konkrét motívumokon ez alig érhető tetten. Én nagyjából tíz éve nem foglalkozom klasszikus értelemben vett képek készítésével, azóta inkább koncept műveket hozok létre. Tudományosság látszatát keltő installációkat és/vagy videomunkákat kell ez alatt érteni. Leginkább a kísérletezés érdekel, ami önmagában csak a képzőművészet aspektusában értelmezhető.




Szabó Attila: Gargoyles, 2012, lambda print
 
(Ugyanis amikor tudományos kísérletről beszélünk, kell hozzá előzmény és szokás valamiféle konklúziót is levonni a végén. Egy installáció azonban, mint művészi kísérlet állhat önmagában is, az előbb említett két szegmens nélkül.) Nálam leginkább imitált biológiai kísérletekről van szó. S ebbe a vonalba tartoznak a hibrid élőlények is, a mutáció mint kompozíciós elv elég izgalmas téma szerintem. S a görög, az etruszk, római, de a keresztény mitológia is hemzseg a mutáns vagy kompozit lényektől. Rómában ezt jól megfigyelheti, akit érdekel az ilyesmi. Egy idő után önkéntelenül is rááll az ember szeme, s mindenféle képzettársítást hajt végre.


 
Kovács Lola
Saját Róma – így szól Bikácsy Gergely könyvének címe. Nos, valóban mindenkinek saját Rómája van. Az enyémnek még főszereplője is akadt: Keresztelő Szent János feje. Ezt az ereklyét a belvárosban, a főposta mellett álló San Silvestro in Capite templomban őrzik. Meglehetősen bizarrul installálva: plexidobozba zárva, bársonypárnán fekszik ez a sötét színű, furcsa, szoborszerű fejmaradvány. 2002-es római ösztöndíjam során sok időt töltöttem őt szemlélve, rajzokat, akvarellvázlatokat készítettem róla, és ezek alapján festettem meg hazatérésem után olajképben a témát. A római ösztöndíj olyan sűrű és gazdag inspirációforrás, amely a mai napig is hat a munkáimra. Legutóbbi nagyméretű, plexire festett képem, A római macska – ezt egy kő dombormű alapján készítettem. Kicsit bővebben? Róma az élet legemberibb formája, Róma balzsam, a legerősebb antidepresszáns, ahol a művészettörténetről végre kiderül, hogy nem is egy elvont tudomány.




Kovács Lola: Keresztelő Szent János, 2002, olaj, vászon, 120 × 130 cm


 
Vincze Ottó
2007 május–júniusában két hónapig voltam a Római Magyar Akadémia művész-ösztöndíjasa. Abban az évben már nem lehetett ennél hosszabb intervallumot választani. A korábbi években hagyományosan meglévő, régi keletű három és hat hónapos ösztöndíjak lehetőségei ekkorra megszűntek. (Első pályázatom benyújtásakor a hat hónapos tartózkodást kértem.) A két hónapot Róma látni- és megismernivalói szinte felszippantják, annyi helyre kell eljutnia és kellő figyelmet szentelnie a művésznek, aki el szeretne mélyedni az ókortól a barokkig ívelő kulturális örökség sokrétű szövetében. A kötelező érvényű utak bejárása mellett tapasztalataim szerint alig nyílik meg a lehetősége annak, hogy egy magyar művész Rómában megmutatkozhasson. A kiállítási lehetőséget az Akadémián valamiféle átláthatatlan, autonóm hivatal teszi elérhetetlenné az ösztöndíjas művész számára. Önszerveződő, a későbbiekre tervezett csoportkiállításunk elutasításban részesült. Egy év elteltével az Akadémia nagy, összeömlesztett kiállítást rendezett, mindazokat egyszerre a palazzo folyosóján, nem a kiállítótérben (!) kiállítva, akik a megelőző két év ösztöndíjasai voltak. Mindez egészen másképp néz ki egy társakadémián, például a Római Román Akadémián, ahol a Spazi Aperti 5 (Nyitott terek) projekt keretében meghívott művészként kiállíthattunk (Gábor Imre, Szilágyi Teréz és jómagam). A román kurátor (Alexandru Niculescu) hivatalos megkeresését nem továbbították felénk. Beszéltünk a Román Akadémia igazgatójával is, aki meg tudta nevezni a művészeti titkárt, akit e-mailben és telefonon is megkerestek azzal a szándékkal, hogy kiállítás céljából felvegyék a kapcsolatot magyar művészekkel.


© Fotó: Tóth József

Végül személyesen jöttek el az Akadémiára, akkor találkoztam velük és innentől alulról szerveződve felgyorsítottuk bekapcsolódásunk folyamatát. A kiállításhoz reprezentatív katalógus készült más országok társakadémiájáról érkezett művészek munkáinak szerepeltetésével. A kiállítás célja a román kultúrpolitika nyitottságának reprezentálása volt, továbbá egy minden Rómában ösztöndíjjal tartózkodó művész, művészeti szakember számára érdekfeszítő, aktuális kortárs művészeti metszet felmutatása. A nemzetközi kiállítás védnöke a MACRO (Museo d’Arte Contemporanea Roma) volt. Mindhárman a római tartózkodás alatt gyűjtött anyagból készült munkát mutattunk be. A Román Akadémia nagyszabású megnyitó ünnepséget szervezett, melyről itthon a Kossuth Rádió tudósított egy kulturális összeállításban. Román kollégáinknak köszönhetően rendszeresen tájékozódtunk a kortárs művészeti élet helyszíneiről, időpontjairól, gyakorta látogatva a társakadémiák rendezvényeit. Mindezen sokszínű kulturális pezsgésből a Magyar Akadémia végig kimaradt. Meggyőződésem, hogy mindezen részproblémák ellenére a római ösztöndíj nyújtotta szakmai tájékozódás, művelődés, anyaggyűjtés és inspiráció lehetősége elengedhetetlenül fontos a magyar művészek számára. Az Akadémia művészö̈sztöndíjának léte, fenntartása a továbbiakban nem lehet kétséges. A római ösztöndíj sokunk szakmai életrajzában az egyik legerősebb referencia. Nemcsak a múltban, de a mában is jelentős életművek kiemelkedő, korszakos periódusainak inspirációs alapját jelentette és jelenti most is.


Vincze Ottó: Sokáig él a Rock' n' Roll, 2007, c-print