Az Aix-i hattyú

Topor Tünde

53. számunk megjelenése után sokan kérdezték: ha már Cézanne-t akartunk a címlapra, miért pont ezt az aktot? Az arcjátékból mindig kiderült, ezt úgy kell érteni, miért nem valami rendes Cézanne-t. Ha meg akarnám indokolni a választásunkat: nemcsak azért, mert nő, sőt meztelen nő, vagy mert az előző címlapunk tükörképe, hanem azért is, mert a Cézanne-kutatás egyik legérdekesebb epizódja köthető ahhoz a Léda-sorozathoz, amelynek tavaly októberi címlapképünk az utolsó darabja.



Paul Cézanne: Léda és a hattyú (Léda au cygne), 1880 körül, olaj, vászon, 59,7×74,9 cm, The Barnes Foundation


Mára már tudott dolog, hogy Cézanne „modelljei” sok esetben műalkotások, illetve műalkotások részletei voltak. Rengeteget másolta a régi mestereket, de a művek aurája jórészt hidegen hagyta, inkább konkrét elemeket, figurákat, mozdulatokat vett át, akár fekete-fehér reprodukciók, metszetek alapján. A Cézanne-képekre jellemző bizonytalan, több nézőpontból összeollózott terek is ennek a különböző léptékű elemeket összeillesztő alkotói módszernek a velejárói (egyúttal a kubizmus többnézetűségének előképei). Cézanne dolgozott élő modellek után is (felesége volt például olyan aranyos és türelmes, hogy órákat ült neki), de aktokat kizárólag szobrok, festmények, illetve azok reprodukciói alapján festett – nem bírta volna elviselni egy élő meztelen modell társaságát. Épp ezért volt sokáig rejtély, honnan vehette Cézanne a Léda-képein szereplő aktot, ezt az egyik kezével a pamlagon könyöklő, a másik kezével minden képen mást csináló, vörös hajú nő-figurát, és ezt a beállítást?
 
A Szépművészeti Múzeum Cézanne és a múlt kiállításához kapcsolódó konferencián, ami január 28-án zajlott, az egyik előadó a Sorbonne professzora, Jean-Claude Lebensztejn volt. Ő találta meg a Léda-képek forrását – egy akkori pezsgőscímkében. A pezsgőt Nanáról, Émile Zola híres kurtizánjáról nevezték el, remélve, hogy már a címke látványa megalapozza a pezsdülést, hiszen a regény az urak előtt általában meztelenül fellépő és a La blonde Venusból előadó szinte még gyereklány Nanával, megjelenésekor hatalmas botrányt kavart. (Itt már beúszik a képbe a hattyú, hiszen a fiktív La blonde Venus előképe meg Offenbach híres operettje, a Szép Heléna lehetett, aminek leghíresebb áriájában, az „Oh, Vénusz mondd, neked örömet ád, ha félre csúszik a csúszik az erényes láb...” kezdetűben a következő szövegrész fordul elő: „Egy példáról anyám beszámolt, hogy egykor hattyú szállt reá, és e hattyú jó atyám volt. Tudhatta ő mi vár reá... stb., stb.”)


Paul Cézanne: Női akt (Léda II), 1885–87, olaj, vászon, 44×62 cm | Von der Heydt-Museum, Wuppertal
©Von der Heydt-Museum, Wuppertal
 
Itt esetleg már nyakon lehet csípni azt a momentumot, hogy miért és hogyan lett Cézanne-nál Nanából Léda, és az először még pezsgőspoharat tartó kezet miért csippenti el egy hattyú csőre. A Léda-ábrázolások egyébként nagyon népszerűek voltak a korban, III. Napóleon (éppúgy, mint később Hitler) rajongott az akadémikus pornográfiáért, de a legmeglepőbb adalék, hogy Cézanne mamájának szobájában is volt egy kis lédás kép.
 
Zola egyébként Cézanne iskolatársa volt Aix-en-Provence-ban, később jó barátok lettek, de a barátság megszakadt, amikor Cézanne rájött, hogy Zola (nagyrészt) róla mintázta A mestermű című regényének szerencsétlen, örökké elégedetlen, a saját festészetébe szerelmes festőjét.


„Nana” pezsgősüvegcímke, 1880, Institut national de la propriété industrielle, Párizs

 
Arról is különböző elméletek születtek egyébként, hogy a második Léda-festményről miért tűnik el a hattyú, hogy egy hatalmas, teljesen más léptékű körtének adja át a helyét. A legegyszerűbb válasz, hogy valójában két különböző képről van szó, Cézanne elkezdett egy csendéletet, majd anélkül, hogy lekaparta volna, megfordította a vásznat, és odafestette a vörös hajú aktot. Csakhogy annyi minden történt 1886-ban, a körtés akt keletkezése előtti évben (ekkor szakít Zolával, meghal az apja, elveszti Hortense-t, akivel már évek óta együtt él), hogy valószínűbbnek tűnik Vollard véleménye, aki szerint ezzel az aktussal (vagyis hogy minden olyasmit letörölt a képről, ami Zolára emlékeztette, viszont odakerült a saját motívum, a gyümölcs) megszabadult A mestermű festőalakjának rávetülő képétől.
 
Mindezek elhangzottak Lebensztejn professzor előadásában, de utána, a vele készült beszélgetésben újabb adalékok kerültek elő, még mindig a Léda-kép kapcsán. Én ehhez csak annyit tennék hozzá: szerintem Cézanne-nak körtefeje volt, és ezt ő is tudta.