Mit nézel?
Nagy Benjámin legfrissebb munkáiból nyílt kiállítás a Laborban, aminek középpontjában a tekintet áll. Igazi csemege mindenkinek, kiváltképp a művészeknek és a kurátoroknak.
Ahogy belépünk a kiállítótérbe, rögtön balra két kiguvadt szem mered előre, mintha kiugrana a falból, emlékeztetve gyerekkorunk rajzfilmjeinek gyakori effektjére. Vele szemben, a szomszédos terem falán pedig egy szép, ragyogó fehérre festett táblakép függ, rajta a következő ceruzával írt felirat: Mit nézel? A geg Nagy Benjámin korábbi munkáinál is nagy szerepet játszik, de mindig túlmutat az egyszeri poén határain. A fiatal alkotó ezúttal a mű(tárgy) mibenlétének és felismerhetőségének kérdését feszegeti, amire eszünkbe juthat az Illés együttes elhíresült refrénje: „Láss, ne csak nézz!”.
Nagy magát a szakmát láttatja, a művészetcsinálást, és annak szereplőit a művésztől, a kurátoron át a nézőig. Meghökkentő objektjeivel, rafinált intervencióival a nézés, az érzékelés, a felfigyelés, az „észrevevés” vagy az „észre nem vevés” politikájával és poétikájával játszik el, amin keresztül a befogadás, az értelmezés, és az értékelés mozzanatairól, korlátairól, rejtett mozgatórugóiról, kondicionáltságáról, változó szempontjairól való gondolkodásra hív.
Nagy a témához könnyedén, és jó érzékkel nyúl. A végeredmény egyáltalán nem lett izzadságszagú: minden pofonegyszerűnek látszik, miközben mégsem az. A legnemesebb értelemben szórakoztat. A kiállításban vissza-visszatérnek az optikai csalódás, a kamuflázs, a fake jelenségei. A hangsúly azonban mégsem a csattanón van, persze fontos része, de nem csupán ebben merül ki. Nem a „becsapás” a lényeg, hanem a párhuzamos értelmezések lehetőségének hangsúlyozása, valamint a természetesnek, adottnak vélt látószögünk elmozdítása. Nagy Benjámin tárgyparadoxonjai, képi ötletei nemcsak a szemet, a kedélyt, hanem az elmét is belazítják.
A kiállítás második terméből nyíló belső helyiségbe nem lehet belépni. Az egész bejárat le van takarva fóliával, viszont a felületén kiszaggatott kukucskáló lyukakra lehetünk figyelmesek, amiken keresztül beleshetünk. A pillantásunk először a mennyezetig érő, klasszikus festőlétrára esik, majd a falnak támasztott OSB lapokra téved, aztán végigsiklik a földön szanaszét heverő dobozokon, léceken. Olyan, mintha ott még installálnának, csak valamiért félbehagyták a munkát. Elsőre elbizonytalanodik az ember, vajon ez is a kiállításhoz tartozik, vagy nem lett teljesen kész időre, vagy az egy másik, leendő, még építés alatt álló tárlat helyszíne. A három változat közül az első az igaz. Sőt, Nagy egy festményét is elrejtette, pontosabban elhelyezte a kupacok között, amely előző kiállításán, „rendes” körülmények között már látható volt (természetesen nem árulom el, melyik képről van szó). Az installáció egyrészről megajándékoz az indiszkréció gyönyörével, hogy, úgymond bepillanthatunk a kulisszák mögé. Másrészről pedig elmeditálhatunk a kontextus, a környezet és a mű érzékelésének viszonyán.
Nagy Benjámin itt bemutatott önreferenciális munkáival a dadaizmus és a szürrealizmus hagyományaihoz, azon belül is leginkább a Magritte-féle vonulathoz kapcsolódik, mintegy azt eleveníti fel, és viszi tovább invenciózus és eredeti módon: a mágikus képanalitikát ötvözi a konceptuális szemlélettel. De a kiállítás kapcsán egy korábbi képzőművészeti párhuzamra, az illúzióra törekvő, barokk trompe l’oeil festészetre is utalhatunk. Művei bizonyos szempontból vanitas-ábrázolásoknak tekinthetők. A Mit nézel? pedig jó arányérzékkel megrendezett kiállítás, a bemutatott anyag egységes, finoman átszőve belső utalásokkal, rímekkel. Aki siet, még elcsípheti!
Fotó: Hegyháti Réka