Mi történik akkor, ha összezárnak több hónapra több száz (némely források szerint kétezer) embert egy pincében? És mi történik akkor, ha a II. világháború idején összezárják több hónapra a kor színházi és kulturális életének legjelentősebb alakjait az Operaház pincéjében?

Erdélyi Hajnal emlékkönyvéből kiderül, hogy az összezárás nem is jó szó ez esetben. Az 1944–45 telén kilencéves balerinanövendék operaházi díszlettervező édesapjával közel fél évet töltött el az óvóhellyé alakított Operaház pincéjében a balettigazgató-főrendező Oláh Gusztáv, Kodály Zoltán, illetve az Operaház táncosai, énekesei, zenészei és azok családja társaságában. „Egy nemes hangulat alakult ki a Pokol tornácán!” Az Operaház rendezői a nézőtér alatti pincében a túlélést is levezényelték: szoros napirendet alakítottak ki, senki sem maradt feladat nélkül. Esténként pedig, amikor elcsendesedett a ház, a gyerekek elaludtak, a felnőttek előadásokat tartottak egymásnak zenéről, képzőművészetről vagy egy-egy énekes sordino énekelt. A Traviata pamlagjára, összerakott hokedlikre és selyembrokát aranyozott kanapékra összezsúfolt emberek az Azucena és a Carmen csempészeinek bográcsaiban főzték az ebédet. A menü mindennap bab volt, hol hosszú, hol rövid lével: aznap többet már nem ettek, de az életben maradáshoz ez is elég volt. A patkó formájú pince folyosóinak szűkössége és a folytonos sürgés-forgás miatt mindenki mindenkivel találkozott – egy kivétellel, Kodály Zoltánt. „Ha néha ki is jött a Mester [a nehéz, fekete bársonyfüggönnyel elszeparált lakrészéből], senkivel nem állt szóba. Még csak nem is biccentett vissza. Átnézett mindenkin.” Egy éjszaka betörtek az oroszok az Operaház pincéjébe: kitört a pánik, de hamarosan kiderült, hogy Vorosilov marsall – aki ekkor már a Bazilikáig jutott – élelmiszert küldött. „Ezzel csak egy baj volt. Hogy nem nekünk küldték, hanem Kodály Zoltánnak! [...] Nem kapott abból soha többet senki! Csak én, mert reggeli fésülés közben Marica [Kodályék cselédlánya] a zsebembe dugott egy csokit.”

A háború alatt egyébként mind a németek, mind az oroszok nagy érdeklődést mutattak az Operaház iránt: amit a német megszállás idején az a Sámy Zoltán igazgatott, aki 1944. december 23-án „kultúrvonatával” a zenekar felét – mintegy 50 embert, jelentős mennyiségű jelmezt és szinte az egész kottatárat magával vitte Németországba. Az operai folyosókon gyakran végigcsörtető fekete egyenruhás, övén körben kézigránátokat, a mellkasán átfutó szalagon pedig töltényeket viselő férfi láttán elcsodálkozva kérdezte a kilencéves balerinanövendék a mellette állót: „Miben akar ez így fellépni?” „Azt mondják, ő az új igazgató. Valamikor játszott egy picit a zenekari tuttiban.” Már a romeltakarítás közepette, az 1945-ös évad nyitányaként, február 23-án az első „igazi” előadást magas rangú szovjet tiszteknek tartották a fűtetlen alsó ruhatárban: a szereplők közül akkor még majdnem mindenki bentlakó volt, a pincéből jött és oda is ment „haza” előadás után.