A MEO-tól ismét a falk miksa utcáig

Kováts Lajos 2. rész

Gréczi Emőke – Topor Tünde

A magyar múzeumalapítók csekély létszámú táborába az újpesti Bőrgyár kiürült és pusztulóban lévő épületeiből kialakított MEO-val lépett, 2001-ben. Miért nem lett végül múzeum abból a kezdeményezésből, ami eredetileg futott a 4M név alatt? És miért szűnt meg olyan hamar, üresen hagyva a kortárs művészet számára nagyvonalú megoldásokkal átalakított, üveghidakkal összekötött 19. századi ipari épületeket, kültéri szoborparkot, éjszaka színes fényekben úszó fogadóépületet? A karmikus adósságok története.

 
A régi bőrgyári épületek a felújítás előtt
© EDGE Communications


Artmagazin: Honnan jött a MEO ötlete?
 
Kováts Lajos: Tulajdonképpen a véletlenen múlott. Kimentem Újpestre Winkler Marcihoz, akinek az üzlete és a raktára a régi Wolfner-féle bőrgyár területén működött. Nem volt az irodájában, ezért elindultam megkeresni a telepen. Egy óriási, romos épületben találtam rá, por, pókháló, rozsda mindenütt, de az épületnek hihetetlenül jó volt a hangulata. Kiderült, hogy szinte semmire sem használják, a pincében raktároztak valamit, de az egész gyakorlatilag üres volt. Imádom a régi épületeket, különösen izgalmas, amikor modern szerkezetekkel egészítik ki. Akkor ott ez megint egy hirtelen intuitív ötlet volt; mi lenne, ha egy kicsit rendbe rántanánk és egy kortárs kiállítóhelyet gründolnánk itt, ezekben a régi épületekben? Nem mondott nemet, két napig gondolkoztunk. Akkoriban egyébként is benne volt a sztori a levegőben – Erdész Laci múzeumi épületek képeit gyűjtögette, egy minisztériumi embernek adott tanácsokat, hogy milyen is legyen egy kortárs múzeum (ebből lett aztán az öszvér MÜPA), kicsit később Gotsch úr elkezdte építeni az APA-t – aztán döntöttünk. Marci az építkezés operatív részét vállalta, a vitákat a kivitelezőkkel meg az ezzel járó idegbajt, nekem a kreatív rész jutott, hol, hogyan, milyen legyen. Hosszú történet. Első nekifutásra múzeumi státuszt szerettünk volna, de hamar kiderült, hogy olyan csapdába kerülnénk, ami az önállóságunkat és a kedvünket is elvenné. Függetlenek akartunk maradni és egy saját modellt végigvinni. Így lettünk Kiemelten Közhasznú Társaság. Az én feladatom volt a gyűjteményépítés, az ügyvezetés, valamint a működéshez szükséges pénz megszerzése.



A MEO fogadóépülete
© fotó: Darabos György
 
 
Sikersztorinak indult a dolog, fontos bázisa volt a kortárs művészetnek. Miért lett mégis elég hamar vége?
 
Szerintem sikersztori is volt, szomorú, hogy abbahagytuk. Azt gondoltuk, hogy öt év kell ahhoz, hogy biztonságosan álljunk a lábunkon és bevételeket is tudjunk generálni, a shopból, rendezvényekből, műkereskedelemből stb. Marci ezt nem akarta megvárni. A bérbeadásokból kezdődtek a gondok. Előfordult, hogy mikor kimentem, zárva volt a MEO, mert leszedték a kiállítást, hogy az esti rendezvény be tudjon pakolni, ezt én elfogadhatatlannak tartottam. Ahova kiállításlátogatók járnak, azt nem lehet csak úgy bezárni, minden előzetes értesítés nélkül. Ezzel kezdődtek a problémák, a viszonyunk elmérgesedett, ami oda vezetett, hogy ellehetetlenült az együttműködésünk. Nem az anyagi veszteséget sajnálom, amit elszenvedtünk, hanem azt, hogy kidobtunk a szemétbe egy nagyszerű dolgot, amit létrehoztunk; jó helyen, jó időben, ahol az eredeti elképzeléseinket nagyjából sikerült is megvalósítani. Rengetegen támogatták a MEO-t, a minisztérium, az önkormányzat, a főváros, nagyobb és kisebb cégek, vállalkozások, még magánemberektől is kaptunk támogatást. A legjobb kultuszminiszter, akivel találkoztam, Rockenbauer Zoltán volt. Görgey Gábor tündéri ember volt, biztosított minket a támogatásáról, mindent megígért, de nem lett belőle semmi – igaz, nem is volt sokáig a helyén. Hiller István is megígérte a támogatást, csak az sehogy se akart megérkezni. A Fonónak (most: Fonó – Budai Zeneház) hasonló volt a helyzete. Összefogtunk. Felhívtam a miniszteri titkárságot és tájékoztattam őket, hogy közös sajtótájékoztatót tartunk a Fonóval, ahol mind a ketten bejelentjük a megszűnésünket, mert a megígért támogatások elmaradása lehetetlen helyzetbe hozta mind a két intézményt. Kértem a titkárságot, hogy a minisztérium delegáljon valakit a sajtótájékoztatóra, hogyha kérdések merülnének fel, legyen, aki hivatalból tud válaszolni, esetleg cáfolni. Visszahívást ígértek. Fél óra múlva csöngött a telefon, hogy még egy kis türelmet kérnek, majd egyszer csak kaptunk egy faxot, ami a támogatás megítéléséről rendelkezett. (A Fonó ügye is rendeződött.) A probléma egyébként alapvetően az volt, azért késett a döntés, mert a hatályos jogszabályok szerint magánalapítású intézmény nem kaphatott működési, csak projekttámogatást. Sosem értettem, hogy ezeknek az intézményeknek miért kell trükközniük, miért nem lehet ezt egyszerűen tisztán játszani, hiszen adott esetben a villanyszámlát is kell valamiből fizetni. A fax tehát arról tájékoztatott, hogy ez is megoldódott; a MEO-nak évi 50 milliót tervezett a költségvetés, azaz költségvetési sor lettünk. Hozzátartozik a történethez, hogy ezt nemsokára kénytelen voltam visszamondani, mert addigra már odáig fajultak köztünk a viták, hogy megszűnt a MEO.



© EDGE Communications

 
Egyik fő kiállításotok, a Serrano-kiállítás plakátjának botránya bekerült a sajtóba. Ez része volt a marketingstratégiának?
 
Egyáltalán nem, a véletlen hozta így. Kiválasztottam egy képet plakátnak, amiről azt gondoltam, hogy elég ütős. Egy meztelen, idős hölgyről készült fotót, Andres Serrano Budapesten készített sorozatából. Ezen Tarlós István – akkor még óbudai polgármester – kiakadt. Komoly médiacsatát vívtunk, ami óriási nyilvánosságot biztosított nekünk. A polgármester összehozta a szükséges méretű PR-t. A kiállítást több mint 20 ezren látták egy hónap alatt, ott, a falu szélén. Most olvastam, hogy a Ludwigba egy év alatt 60 ezren mennek el.
 
 
Ezek nem kereskedelmi kiállítások voltak. Miből éltél azokban az években?
 
Volt a MEO-ban egy Blitz Galéria, onnan el tudtunk adni, és folytatódtak a kortárs árverések is.



Kicsiny Balázs installációja a MEO nyitókiállításán
© EDGE Communications
 
 
Hogy fogadta a MEO-t a szakma, mit szóltak a kritikusok vagy a művészek?
 
Szerintem, az elmúlt évtizedekben hasonló sztori nem volt ebben az országban. Hatalmas sajtóanyagunk van a működés idejéből, de csak egyetlen negatív kritika jelent meg, P. Szűcs Juliannáé, aki a Népszabadságban megtámadta a MEO-ban rendezett szocreál kiállítást, szerintem igazságtalanul. De ez a cikk sem az intézményt, hanem a kiállítás fiatal kurátorát, Rieder Gábort, illetve a koncepciót támadta. Ezenkívül a fogadtatás egyértelműen pozitív volt Magyarországon és a nemzetközi sajtóban egyaránt. Foglalkozott velünk a New York Times egy egész oldalon, a The Guardian pedig azt írta, hogy a sok posztmodern szemét között a MEO az egyetlen modern épület Budapesten.
 
 
Milyen művészeket kedveltél akkoriban?
 
Gerbert, Lakner Antalt, Keserü Ilonát, Komoróczkyt, Németh Hajnit vagy a Kis Varsót és még sokakat. Sokkal izgalmasabb volt akkor a művészeti világ, mint most.
 
 
Miben látod annak az okát, hogy a kezdeti nagyon sikeres kortárs aukciók után ez a forma itthon teljesen kifújt? Szerinted van egyáltalán létjogosultsága Magyarországon?
 
Szerintem feltétlenül van, e nélkül soha nem fog a kortárs piac igazán lábra állni. De azért nem működik itthon, mert a galériák és a művészek nagy része szembemegy vele. Azt gondolják, hogy az árverések tönkreteszik az árakat, mert kiderül, hogy amit a műteremből vagy a galériából eladnak két és fél millióért, azt az árverésen 250 ezerért meg lehet venni. De szerintem ki kellene bírni az esetleges kezdeti sokkot és megértetni mindenkivel, hogy az áraknak fel kell nőniük, pont úgy, ahogy Frank Frigyes vagy Vörös Géza is kinőtte magát a piacon. Azért pörög a kortárs piac az egész világon, mert az árak visszaigazolást kapnak a szabadpiacon. Fontos tényező, hogy a magyar kortárs áraknak nincs referenciájuk. A galériásoknak éppen hogy rá kellett volna beszélniük a gyűjtőiket, hogy vegyenek árverésen, hogy legyenek árak, és ne legyen teljes bukás az egész. Az is őrület, hogy egy művész húsz évvel korábbi műve, mert nem „divatos”, sokkal olcsóbb, mint a legfrissebbek, még ha azok esetleg rosszabbak is. Gerhard Richter hetvenes évekbeli munkái sokkal többet érnek, mint a maiak.



Winkler Márton, Rockenbauer Zoltán és Kováts Lajos a MEO megnyitásakor
© EDGE Communications
 
 
Ennek a beszélgetésnek az egyik apropója, hogy lapunkban Pátzay Vilma korábban azt nyilatkozta, a manipulált aukciós ár a te kreatúrád, illetve hogy a Blitz színrelépésével kezdődött a bizonytalanság a piacon. Ehhez mit szólsz, és mit gondolsz a védőár-, az elment–nem ment el-problémáról?
 
Akkor, a 90-es évek közepén, ilyen nem létezett. A kikiáltási árakért persze birkózni kellett, de a limitár sokkal későbbi történet, akkortól datálódik, amikor már nagy volt a konkurencia, és valóban meg kellett harcolni a beadókért. De akkor már mindenki alkalmazta. Korábban erre nem volt szükség, volt beadó és kép éppen elég. Arról nem is beszélve, hogy én ezt követően éppen Vilmával rendeztem közös árveréseket, és akkor ez a probléma fel sem merült. A korai aukciós eredmények jól tükrözik, hogy nem voltak kamu leütések, soha nem produkáltunk 98 százalékos eladási arányokat, akkor átlagban 70 százalékban keltek el a tételek, ami abszolút reális eredménynek tekinthető. A vevők azért hagyják el az aukciókat, mert nincs reális lehetőségük az olcsó vásárlásra és gyűlölik a limitet. Ami a kortársakat illeti, a művész azt mondja, hogy a képe annyiért keljen el, amennyiért otthon árulja. Sőt, éppen azért ragaszkodik a magas árhoz, még ha nem is kel el a tétel, hogy azt mutogathassa a vevőknek. Azért születhetnek alacsony árak is, mert nagyon kevesen bíznak a kortárs művekben, ennek okát pedig abban látom, hogy ez az egész kortárs piac nincs rendesen felépítve. A gyűjtők azt gondolják, hogy ha adnak egy kortárs képért kétmillió forintot, az már csak a gyerekeik kezében fog többet érni, és addig nem is nagyon tudnák értékesíteni. Ezen kellene változtatnunk, és akkor lesz virulens piac.



© EDGE Communications
 
 
Külföldön a piac fontos szereplői még a tanácsadók is. Hiszen egy galériástól nyilván nem várható el, hogy objektíven mondja meg, érdemes-e megvenni tőle, amit árul. Vannak tehát a független szakemberek, akik a kínálat és az egyéb körülmények ismeretében tudnak segíteni a döntésben. Neked mi a véleményed a művészeti tanácsadó intézményéről, szerinted ez itthon működhet-e?
 
Két dolog hibádzik, szerintem. Egyrészt a megrendelő nem szeret fizetni, mint ahogy semmilyen szellemi tevékenységért nem szeretnek itthon fizetni. Másrészt a tanácsadók, ha így nem kapják meg a fizetésüket, akkor felveszik valahogy másképp, amivel nem biztos, hogy a szakma etikus oldalát erősítik. Mindenesetre nagyon fontos lenne, hogy a frissen belépő emberek kezét fogja valaki, természetesen tisztességgel, legjobb tudása szerint és segítsen abban, hogy a saját útját megtalálja. Ez úgy nem fog menni, hogyha valakit sikerül „bepalizni”, akkor az el van tiltva minden más galériától és csak nálam vásárolhat. Minden galériában vannak jó művészek és jó művek is. Nagy hiba elkövetni azt, amit a klasszikus piac elkövetett, hogy egymást és a másik anyagát folyamatosan gyalázzák, hamisozzák. Mert ha belepottyantunk a ventilátorba, az mindenkit összefröcsköl.
 
 
Erre a mostani szisztémára, ahogy a műkereskedelem zajlik, mennyiben voltál hatással, hogy látod a szerepedet?
 
Az egész folyamatra nem hiszem, hogy befolyásom lett volna. Ma az egészet erkölcstelennek és etikátlannak látom, semmi szimpatikusat nem találok benne. 2012-ben azt kamuzni, hogy jól megy a műkereskedelem?! Rég be kellett volna vallani, hogy gödörben van, és az egészet elölről kell kezdeni. (Kicsit zavaró, hogy hol a klasszikus piacról beszélünk, hol meg a kortársról, de sebaj, van átfedés.) Azt kellett volna kommunikálni, hogy a műgyűjtés szerelem, nem egy pénzügyi befektetés. Mert ha valamit azért veszel meg, mert beleszeretsz, akkor nem zavar, ha sok pénzt kell adnod érte. Ha az éppen stagnáló részvények helyett vettél képet, és nem világosítottak fel arról, hogy a műtárgypiacot ebben az esetben úgy kell felfogni, mint a tőzsdét, ahol az árak hol felmennek, hol pedig le, csak itt legfeljebb kicsit lassabban zajlik mindez, akkor pórul jártál. Mert kapott egy pofont a piac, az árak leestek. Nincs mit szégyellni rajta. Az ingatlanárak is leestek, mégsem megyek vissza reklamálni az eladóhoz, hogy évekkel ezelőtt többet fizettem a toronyszobáért, mint amennyiért most el tudnám adni. Ezt el kellett volna mondani az elején. Nem mondták. Emiatt őrületes bizalomvesztés van az egész pályán, ez a legnagyobb baj. Berényi Péter (a Műértő című lap valamikori főszerkesztő-helyettese, műtárgypiaci szakember, azóta sajnos már elhunyt – a szerk.) annak idején nyilvánosan leszúrt, hogy nem vagyok jó marketingben. Azt válaszoltam, hogy ez nem bőrkabát, se nem mosópor; ez művészet. Persze az a kérdés, hogy mindenáron a lét hajszolod vagy érzel valamiféle felelősséget is az iránt, amit csinálsz, és nem taposod ki az utolsó licitet is a vevőidből, akik ráadásul megbíznak benned.



A MEO nyitóeseményét és kommunikációját az EDGE Communications szervezte. A megnyitón készült fotókat az EDGE bocsátotta rendelkezésünkre.
© EDGE Communications
 
 
Jó, szóval te erre nem voltál hatással. Akkor nézzünk mást: milyennek látod a magyar művészetet nemzetközi összehasonlításban?
 
Megkésett, trendkövető, kevés az eredeti, izgalmas egyéniség. Egy járt utat másol, egy-két ember kivételével. Bukta az őskövület ebben, következetes, nem kezd el lipcsei iskolát festeni csak azért, mert az a trend. Kis Róka is originális, Tineit pedig nagyon jó festőnek tartom. Világsztárok talán nem lesznek – bár lennének! –, de biztos meg lehetne őket „csinálni”, sok pénzzel és idővel.
 
 
Magad is felbukkansz különböző neveken képzőművészként, árverésen, galériákban, sőt volt, hogy művészeti lap címoldalán is szerepeltél. Tanultál festeni?
 
Óvodás koromban a locsolóautóm Kínában díjat nyert. De sokáig mégsem ezt a vonalat vittem tovább, bár érettségi után jártam egy szabadiskolába, Angyalföldön egy művelődési házba, ott Fischer Ernőnél tanultam egy darabig. Aztán évtizedekig csak „fejben festettem”, majd elkészült egy anyag, amit édesanyám, Takács Márta nevén, mint újonnan felfedezett életművet hoztam nyilvánosságra. A kampány olyan jól sikerült, és ezek szerint annyira hihető volt, hogy az egyik kép az Új Művészet címlapjára is felkerült. Ezzel párhuzamosan volt az első kiállításom Azaki néven az Erdész Galériában, most pedig készül egy sorozatom, műkereskedő-portrékból. Nekem ez az egész egy játék, és hatalmas szabadság, hogy bármit kipróbálhatok, nem kell ugyanazt tolni egy életen át, hogy felismerjenek.



A MEO nyitóeseményét és kommunikációját az EDGE Communications szervezte. A megnyitón készült fotókat az EDGE bocsátotta rendelkezésünkre.
© EDGE Communications

 
Valamikor a város egyik menő galériája és aukciósháza volt a tiéd, ma mintha a konkurencia elment volna melletted. Emiatt mennyire okolod magad?
 
Mint már említettem, engem sok minden érdekel, de semmi sem érdekel évtizedekig. Nem tudom egyvalamire feltenni az életemet. Amennyire tudtam ezt a dolgot szeretni 15 évvel ezelőtt, annyira ma már nem izgat. Valamikor ha megláttam egy szép Patkót – például az Ádám és Évát, amit aztán aukcionáltam is –, elájultam. Ma már nem ájulok el egyetlen Patkótól sem, sőt az egész klasszikus paletta nekem poros.
 
Azért is mentem a kortársak felé, mert ott nagyobb eséllyel találkoztam friss dolgokkal. Sajnos, ha ma elmegyek egy kiállításra és végigsétálok a falak előtt, ritkán érint meg valami. A Tate Modernben igen, de itthon nem sok minden tud izgatni. Azt meg főleg nem érzem, hogy milyen jó lenne, ha az a kép az enyém lenne. Hozzáteszem, sohase voltam igazi gyűjtő. Lehet, hogy valami elromlott, de egyszerűen nem izgat fel. Jó dolgokat csak lelkesedéssel lehet csinálni, amíg az nincs, inkább nem csinálom. Ettől még lehet, hogy lesz majd galériám. (Lett is, az interjú készítésekor, márciusban még nem volt, az első rész megjelenésekor már igen, a Falk Miksa utcában. Lásd az Epilógust – a szerk.)


 
A MEO nyitóeseményét és kommunikációját az EDGE Communications szervezte. A megnyitón készült fotókat az EDGE bocsátotta rendelkezésünkre.
© EDGE Communications
 
 
Pár éve írtál egy blogbejegyzést Volt egyszer egy Blitz Galéria címmel. Miért érezted fontosnak emlékeztetni erre az olvasókat?
 
Ha megnézitek az elmúlt évek aukciós katalógusait, a tételeknél felsorolják, hogy a kép szerepelt a Bizományi, a Kieselbach, a Nagyházi Galéria árverésén, a Blitz valamiért mindig kimarad. Sem kiállítás, sem árverés, sem publikáció. Lehet, hogy túlreagáltam, de attól még úgy tűnik, mintha a Blitz nem is létezett volna. Erre feltettem egy halom reprodukciót a Blitzben és az árverésein megfordult anyagokból.
 
 
Kevés ember nevéhez fűződik ebben a szakmában olyan network, mint a tié́dhez. Dolgoztál Kieselbach Tamással, Virág Judittal, Pátzay Vilmával, Bencsik Barnával, a kortárs művészek nagy öregjeivel és az akkori pályakezdőkkel. Hogyan alakult a kapcsolatod velük?
 
A felsoroltakkal nem tartunk semmiféle kapcsolatot. Nem létezik semmiféle kommunikáció, sem együttműködés. Udvariasan köszönünk egymásnak, ennyi. A kereskedők egyébként is kapálják egymást, ebből meg szívesen kimaradok. Ami a művészeket illeti, a galériás-művész kapcsolat nálam megbukott. Ezer buktatója van. Egy galéria ma Magyarországon nagyon szerencsés esetben tud eltartani egy művészt, ezért is vándorolnak a művészek egyik galériáról a másikra. Az idősebbek pedig le sem kötik magukat, hiszen van mögöttük egy harminc év alatt felépült kapcsolati háló magángyűjtőkkel és intézményi befektetőkkel; hogy és minek lépjen bele ebbe egy galéria? Mondjam azt, hogy szerződjünk le, és másnaptól kérjem a harmincéves kapcsolatának köszönhető ár ötven százalékát? Ők ezt otthonról nagyszerűen megoldják. A fiatalok pedig róluk akarnak példát venni és ugyancsak otthonról megoldani. Kicsi a piac, nincs nagy mozgás, nincsenek magas árak, a rendszer nem nagyon bírja el ezt a dolgot. Egy-egy galéria körül van egy nagyon szűk és tíz körömmel összetartott kör, azok vásárolják a műveket. Amikor ráunnak arra a néhány művészre, akkor a galéria behúz egy újat, és akkor ez a nyolc-tíz ember vesz tőle is egy-egy képet. A másik galéria pedig éppen ezért igyekszik nem átengedni a művészét. Ha megnézzük Ledényi Attila füzeteit, akkor pontosan látható, hogy melyik gyűjtő melyik galéria bűvkörébe tartozik, sok a teljesen egyforma gyűjtemény. Nincs átjárás a körök között. Az tilos.



Kováts Lajos: Viktor Menshikoff arcképe, 2011 olaj, fa, 40×30 cm
© fotó: Kováts Nóra
 
 
Epilógus. (Ami már a Falk Miksa utca egyik kávézójában készült.)
 
Az elsők között nyitottál galériát a Falk Miksa (akkor még Néphadsereg) utcában, az elsők között hagytad is el. Most megint itt ülünk. Miért ragaszkodsz mégis hozzá?
 
Már sokszor elmentem innen, először a Kossuth Lajos utcába. Később segítettem Dávid fiamnak a Galamb utcában, de az a hely nehezen működött. Akkor ő visszajött ide. Mikor Dávid elment Londonba, nyitottam egy helyet a Deák Ferenc utcában, de az volt a legrosszabb választásom. Közben az egész műfaj telefonos lett, vevő az utcáról a legritkább esetben esik be. Na és most megint itt ülök, és az utcának ezzel a Kossuth térhez közelebb eső részével nincs is semmi bajom. A másik vége elviselhetetlen, az utcai kereskedőkkel és a rendezetlenséggel. Gond persze, hogy ott sokkal több ember mozog, azt kell megoldani, hogy ezt a felét is feltámasszuk. Ezen dolgozom most Nórival, a lányommal. Az igazi megoldás persze az lenne, ha becsomagolnék, és nyitnék egy galériát Londonban, de azt hiszem, ez már Nórira marad, ha egyszer lesz hozzá kedve és lehetősége. Én már úgy látszik, itt fogok kardozni a Blitzcel, ahogy 1991-ben a kezdeteknél.