Pontot az ipszilonra

Szombathy Bálint

Nemrég készült el és került a boltokba a Bernáth/y-jelenséget feldolgozó könyv. Jelentősége nemcsak abban áll, hogy a monográfia szerzője még épp el tudta kapni az utolsó pillanatokat, hanem abban is, hogy a megjelenés rávilágít arra a könyörtelen tényre: hatalmas elmaradásban van az elmúlt korszak művészetének dokumentálása, a művészek mint élő tanúhegyek kifaggatása.


Ki ismer rájuk – Ki tud róluk?, 1982, olaj, vászon, 150 × 170 cm


A kötet két találó, emblematikus fotóval indul. Az első fülön egy motorkerékpárjának veselkedő ifjút látunk, aki a csomagtartón ládát cipel. Vélhetnénk tanyasi postai kézbesítőnek, ám a csíkos térdharisnya jelzi: nem a provincia egyszerű emberét látjuk, aki nagyon igyekezne valahová, hanem inkább egy vándorkomédiást. A fényképezőgép lencséje meg van döntve, azt a látszatot keltve, mintha az utas magaslatra kapaszkodna, holott pont ez az optikai fogás adja tudtul egyben azt is, itt a táj – bármerre is fordulunk – reménytelenül egyhangú, sivár. A motoros alak kitörési szándéka szimbolikus értelmet nyer, mint ahogyan a belső címlap melletti (portré)fotó tüköreffektusa – Bernáth/y arcát, illetve fejét négy szögből láthatjuk általa – úgyszintén visszautal alkotói énjének sokféleségére, változatosságára.


 
Mindkét fénykép illuzionista hatással él, de valójában egyik sem csal, egyik sem másít. Bernáth/y a falusi világból indult, annak a vidéknek az elmaradottságából rugaszkodott el, amely a pályatárs Bukta Imrét is szülöttjének mondhatja. Míg az előbbi teljes mivoltában városi emberré vedlett, az urbánus habitust művelte ki magában, addig az utóbbi – ha más nem, mostani műcsarnoki kiállítása végérvényesen bizonyítja – máig hű maradt a falusi világhoz és annak népéhez. Mindkét esetben inkább alkati kérdéssel állunk szemben, nem pedig erkölcsi dilemmával.



 
A monográfia megszületésének előzményeihez tudni kell, hogy Zombori Mónika készült a monografikus feladatra, az utóbbi esztendőkben rendszeresen tanulmányozta a művész munkásságát, beszélgetések formájában rögzítve a lényeges művészettörténeti adatokat. Bernáth/y halála akkor következett be, amikor már munkásságának az utolsó szakaszát tárgyalták, ennek a fintornak köszönhetően pedig úgy tűnik, mintha a kötet sebtében készült volna el, nem egész esztendőre a tragikus eseményt követően. Szerencse is és szerencsétlenség is tehát, hogy így történt, az pedig végképp örvendetes, hogy azonnal akadt rá kiadó, amely felismerte a munka fontosságát, egy olyan momentumban, amikor az idő rövidsége miatt Bernáth/y-nak még életmű-kiállítást sem rendeztek. A tanulmánykötet minden alapfeltételt megteremt hozzá, hogy ez az esemény a közeljövőben megtörténhessék.
 
A szerzőről annyit jegyeznék meg, hogy a Bernáth/y-énál jóval fiatalabb nemzedékhez tartozik, ennek folytán nem volt szemtanúja a mérvadó hetvenes, nyolcvanas évekbeli eseményeknek, nem lehettek élő kapcsolatai a korral. A Bernáth/y-dossziét szinte teljes egészében lezárt történeti anyagként közelíthette meg, kivéve a művésszel való találkozások információgyűjtését. A személyes emlékeket Zombori pontos adatszerűséggel, tárgyilagos rálátással kívánja pótolni, azt is jelezve, ideje felmérni egy minden tekintetben beérett generáció legnagyobb egyéniségeinek a munkásságát. Itt jegyezném meg, Bernáth/y másik közeli pályatársának, Szkárosi Endrének egymás után jönnek a nyomdából irodalmi-költészeti és zenei-performanszművészeti összefoglalásai (Egy másik ember. Eszmélkedéstörténeti emlékirat, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2011; Verboterror – performanszköltemények, Magyar Műhely Könyvkiadó, Budapest, 2013), puszta megjelenésükkel is hangsúlyozva az összegzés(ek) halaszthatatlanságát, s legfőképp annak a felismerését, egy-egy életművet akkor igazán szerencsés feldolgozni, amikor még élnek annak létrehozói. Vagy úgy, hogy maga a művész írja meg, vagy pedig külső segítséggel, mint Bernáth/y esetében.



Mi ez? Mákostészta?, 1975, olaj, vászon, 62×62 cm

 
Opusa nem nevezhető átlagosnak, annyira sokrétű, szerteágazó és rétegelt. Azon túl, hogy létezik egy zenei-előadói és egy képzőművészeti része, ez utóbbin belül hártyaszerűen tapadnak egymáshoz a legkülönfélébb nyelvi megnyilvánulások. Az ő nemzedéke volt tudniillik ama gyökeres művészetszemléleti változásokat kieszközölő vonulat a magyar művészetben, amely nyitottságával és mindenféle kompromisszumtól mentes forradalmasításaival teljesen másmilyen, újszerű paradigmának szerzett érvényt, és amelyet nagy általánosságban multimediálisként határozhatunk meg. A hetvenes évek – idehaza még mindig feldolgozatlan! – progressziójának volt egyik oszlopos tagja Bernáth/y is, aki kezdőként még festő szeretett volna lenni, ám mint kiderült, érzékenysége ennél sokkal többre predesztinálta. Bekerülve az urbánus szubkultúra vájataiba, egyszerűen nem volt előtte legyőzhetetlen akadály az újabbnál újabb megismerések előtt. A megismerés felfokozott igénye vitte közelebb a hasonszőrű zenészekhez, írókhoz, képzőművészekhez, akik tevékenységüket a társadalmilag nem létező szabadság megvalósításaként értelmezték, erős kritikai álláspontot nyilvánítva ki a „hivatalos valóság” iránt.
 
Zombori kellő éleslátással jelöli ki Bernáth/y festészeti munkásságának azt a vonulatát, amely úgy ikonográfiájában, mint ideológiájában keményen ellenszegül a hivatalos művészeti doktrínának. És nemcsak annak, hanem a teljes mérvű hazugságnak – az embertelenségnek –, amelyre az egész rendszer épült. A szerző szemfülesen veszi észre, hogy a napi sajtóból vett, iszonyúan rossz minőségű fotóreprodukciók kinagyított, már-már kiáltássá duzzasztott másolatai nemcsak Bernáth/y piktúrájának jelentik a csúcsát, hanem a korabeli magyar festészetnek is a legnagyobb teljesítményei közé tartoznak. A tanúhegyek szinonimáiként ezeket a képeit nevezhetjük tanúképeknek is, amelyek örök érvényű hitelességgel beszélnek arról a korról, amelyben készültek. Kevés alkotó mert akkoriban ilyen nyíltan beszeélni a kényes dolgokról, mint Bernáth/y.



Asszonyok, milyen a torta?, 1984, olaj, vászon, 101 × 180 cm
 
 
A lázadás azonban nemcsak a festészetben mutatkozott meg nála, hanem áthatotta egész lényét. Olyan személyiség volt, aki puszta létéből adódóan találta magát a „túlsó oldalon”, ám – hozzá kell tennem – művészete nyelvi értelemben sohasem bonyolódott bele abba a fajta kemény szélsőségbe, amely a radikális punk zenekarokat vagy például az Inconnu akcionista ellenállócsoportot jellemezte. Ő akkor sem vált tanácstalanná vagy elveszetté, amikor a rendszerváltás kihúzta a talajt az ideológiai felforgatás poétikáira építő művészek lába alól:, a nyelvi eszközök tökéletesítésében és folyamatos fejlesztésében mindig látott egy irányt, amerre tovább tudott lépni. Mindig úton volt valahonnan valahová, egyik kifejezőeszközből a másikba, egyik műfajból a másik műfajba, és így sok kis világból rakta össze egységes önmagát Zombori kellő felkészültséggel hatol át Bernáth/y világain, a korabeli művészeteken és a kibomló, egyre elágazóbb kultúrán, jó érzékkel jelölve ki alanyának helyét a történeti palettán. Annak ellenére, hogy nem végzett zenetörténeti tanulmányokat, ügyesen állítja össze kerekké a képzőművész ez irányú tevékenységét, rengeteg hasznos adatot szolgáltatva a magyar progresszív/kísérleti zenei történetnek. Nemcsak annak, teszem hozzá, hanem a magyar művészi performansz történetének is, hiszen Bernáth/y az úgynevezett színpadi zene, a legkülönbözőbb művészeteket összevonó zenei akcionizmus úttörője is volt, a már idézett Szkárosival, egyik legközelebbi munkatársával egyetemben. Úgy érzékelem, a szerző egyetlen pillanatra sem téved el abban a szövevényes, nehezen áttekinthető, érdekfeszítően gazdag világban, amelyben Bernáth/y mozgott, miközben fáradhatatlanul próbálta meghatározni mindenkor hiteles másságát tágabb értelemben vett környezetével szemben. Ehhez a másság-eszményhez egy senkiével össze nem vethető fizikai megjelenési stílust is kifejlesztett, a maga komplexitásában értelmezve az emberi-alkotói létet. Szó szerint megdizájnolta magát, ahhoz hasonlóan, ahogyan felismerhető markáns stílust vitt plakátmunkáiba vagy lemezborítóiba.



Cserépváralja látképe, 1973, olaj, vászon, 200×300 cm

A képet valamikor az 1990-es években ellopták Bernáth/y
Tavaszmező utcai lépcsőházából, és azóta sem került elő.
Csak reménykedni lehet abban, hogy ez a hatalmas méretű,
Csontváry nyomdokain haladó plein air mű még egyben megvan valahol.
Keressük!
 
 
A kötet szerkezetileg nem az albumfelépítés elvét követi, hanem szétszórja a képanyagot a szövegben, igyekezve szinkronban tartani az olvasható és a látható élményt (a szerkesztés Tóth Árpád munkája). A képanyagon belül sem különíti el túlságosan a művek reprodukcióit a dokumentum jellegű fényképektől, s a rétegek egymásba merítésének köszönhetően egy valóban élő, dinamikus könyvtestet formáz meg, amely külsőleg is tükrözi a művész szerteágazó temperamentumát. A képanyag logikai sorrendje az angol szövegbe is átfolyik, s az életrajzi adatok között zárja le spektrumát.
 
Az életpályával ismerkedő olvasó kénytelen szembesülni azzal a ma már mindenképpen megdöbbentőnek számító adattal is, hogy Bernáth/y harmincévesen rendezte meg első önálló kiállítását. Ez miért volt így, nehéz rá válaszolni, a kérdés túl összetett, és lehetetlen eldönteni, mennyire befolyásolja ennek a ténye az életmű befogadását, valamint megítélését. Tény, hogy a művészeti szakma – értsd ezen a napi szintű krónikát és a kritikát – sokáig nem tért ki érdemben a képzőművészeten kívül más területen is tevékeny alkotók, úgymint például a szentendrei Vajda Lajos Stúdió körének – feLugossy László, efZámbó Öcsi, Wahorn András stb. – tel- jesítményére, mert nehezen fogadta el, hogy egy művész otthon lehet több művészetben is, sőt valamennyiben alkothat maradandót. Ahogy Bernáth/y is, vegyes tematikájú és eklektikus nyelvhasználatú opust hagyva maga után, melyet látszatra nem egyszerű kibogozni. Hogy korjelenségnél több-e, amit hátrahagyott, ebben a pillanatban még nem lehet megmondani, és erre a könyv szerzője sem vállalkozott. Ahhoz mindenekelőtt szükség lenne egy életmű-kiállításra, amely a kortárs közönséget közelebb vinné nemcsak Bernáth/y-hoz, hanem korához, továbbá ahhoz a komplett jelenséghez is, amit magyar popkultúraként határozunk meg. A 2011-es műcsarnoki Bizottság-kiállítás megpróbálkozott ennek feltérképezésével, azonban csak a széleken vett tudomást erről a nem mindennapi, közel sem jelentéktelen összművészről. Pedig ott volt, ahol a dolgok történtek, kivéve részét mindabból, amit a 20. század progresszív magyar művészetének nevezünk.




 
Zombori Mónika: Bernáth/y Sándor képzőművészeti életműve
Szerkesztette: Tóth Árpád
Lapterv: Szmolka Zoltán
Kiadó: Galeria Neon, 2012, 132 oldal