Artmagazin: Téged sportriporterként, illetve egykori televíziós vetélkedők műsorvezetőjeként ismerhet a közönség. Azt kevesebben tudják rólad, hogy művészekkel készítettél interjúkat a televízió és a rádió számára, illetve gyűjtőként is aktív voltál már a hatvanas-hetvenes évektől. Honnan volt az érdeklődés a képzőművészet iránt?

Egri János: Nagyjából negyven éve veszek részt árveréseken, bár mostanában inkább csak nézőként. Gyűjteni, műtárgyat vásárolni akkoriban egészen mást jelentett, nem vásároltunk nagy pénzből. Remek példa erre Dévényi Iván, az esztergomi földrajztanár, aki egy téli aukción megvett egy Csontváryt. Mielőtt hazaindult volna, még feljött hozzánk meginni egy forró teát, szandállal a lábán, hóna alatt a Csontváry egy barna csomagolópapírba tekerve, ahogy azt a BÁV-nál átadták neki. Kérdeztem tőle, hogy mivel megy haza? Mondta, hogy HÉV-vel. Egy Csontváryval a hóna alatt! Csontváryra volt 30 ezer forintja, de (mondjuk) 1500 a taxira Esztergomig már nem. Egy másik neves gyűjtő, Deák Dénes a feleségem hulladék paszpartuiból válogatott magának (Juditnak akkoriban keretüzlete volt), hogy spóroljon a keretezésen. Voltak gyűjtők, akik minden pénzüket műtárgyakra költötték, akár ruházkodás helyett is. Ha befektetésként nézzük a dolgot, nyilván egy Bene Géza hatvan évvel később többet ér, mint egy kardigán, amit akkor esetleg nem vásároltak meg.

 

 

Gyűjtőként kezdted vagy a művészkapcsolatok épültek ki előbb?

Nem tudom szétválasztani, a kettő párhuzamosan zajlott. Meghatározó élmény volt Barcsay Jenővel végigsétálni az aukciós kiállításokon a MOM-ban. Botjával rábökött egy-egy képre és egyszavas bírálatot fűzött hozzá, például „kenés” vagy „spenót”, bár a spenót történetesen egy Ferenczy Károly-képre vonatkozott. Egy másikra azt mondta, hogy vegyem meg, és majd együtt lekromofágozzuk. Mert az az ő egyik korábbi, harmincas években festett műve volt. Mondtam, hogy megpróbálom megvenni, ha nem licitálnak rá sokan, de azt nem ígérem, hogy odaadom neki. Akkor ő már elment egészen a minimal art felé, szerintem viszont zseniálisak voltak a régebbi képei is.

 

 

Egyetlen televízió volt akkor, és hogyha az ember valami elfogadható, tisztességes dologhoz adta az arcát és a nevét, az komoly előnyt jelentett, hogy bármilyen körben elfogadják. Kratochwill Mimi is úgy mutatott be Czóbelnek az Ernst Múzeum-beli kiállítása megnyitóján, hogy ez az az ember, aki a televízióban ezt és ezt a műsort vezeti. Onnantól kezdve jóban voltunk, bár ezzel mindig óvatosan bánok, mert ezek világra szóló zsenik voltak, én meg csak egy fiatal újságíró, hogy jövök én ahhoz, hogy egy szintre helyezzem magam velük. Czóbel készített a lányomról egy gyönyörű portrét, és amíg Orsi ott ücsörgött, Béla bácsi Mallarmét szavalt neki franciául. Aztán engem is megfestett, de egy jó darabig nem adta oda a képet, hanem még dolgozott rajta, mert szerette, ha meglátogatom és beszélgetünk. Úgyhogy szerintem túl is festette a képet. Mint minden zseninek, neki is voltak furcsa dolgai, például a kinyomott festéktubusokat odadobta a feleségének, Modok Máriának: „magának ez még jó lesz”. Máskor odahívott engem is a Kelenhegyi úti műtermébe, amikor egy fiatal lány aktképét festette. Amikor megérkeztem, a modell fel akart öltözni, de a 90 éves Béla bácsi mondta, hogy ne zavartassa magát, ő tud festeni beszélgetés közben is. Szerintem szórakoztatta, ahogy feszengek.

Nem igazán... csak az első aukciós vásárlásra. Kezdő mérnök voltam, a feleségemmel ketten együtt kereshettünk vagy háromezer forintot. Megláttunk egy Gadányi Jenő-akvarellt, és miután nem licitált rá senki, megvettük 1200 vagy 1400 forintért. Gadányit akkor nem értékelték különösebben, mi hárman, a két nagyszerű orvos-gyűjtővel, dr. Gömör Bélával és dr. Görgényi Frigyessel szerettük, jártunk fel az özvegyéhez, a hagyatékból is vásároltunk később. Nem a pénzről szólt a gyűjtés, hiszen pár ezer forintért Perlrott Csaba Vilmost lehetett kapni. Nem is volt akkora harc a gyűjtők között. Volt, hogy Gömör Béla felhívott, van egy fantasztikus Scheiber a körúti Bizományiban, Nagy Györgynél, menjek oda gyorsan és vegyem meg. Meg is vettem, kétezer forintért. Aki azt mondja, hogy már akkor tudta, milyen sokat fognak ezek érni, az nem mond igazat. Az örömért és a kapcsolatokért, a barátságok fenntartásért vettünk részt ebben.

 

 

Értelmiségi család lévén a kulturális háttér adott volt. Voltak otthon képek, bár apám ahhoz nem nagyon értett, a szőnyegekhez és az ezüstökhöz sokkal inkább. Persze az ő gyűjteményében is akadt egy Márk Lajos, akinek a képeiért akkor, a harmincas években hatalmas összegeket, tízezer pengőket adtak. Ilyesmik voltak az akkori polgári műgyűjtés elsődleges célpontjai.

Ne felejtsük el, az egy diktatúra volt, és nem működött igazán semmi. A mai viszonyokhoz képest az árverések is nagyon kezdetlegesen zajlottak. Csak egy példa: a MOM-ban alul ültek az írnokok, fönt zajlott az árverés. A leütött tételek céduláit egy deszkalapra erősített szögre húzták rá, majd egy ideiglenes csúszdán leküldték az adminisztrátoroknak. Akkoriban nem lehetett sokat keresni és nem lehetett utazni sem. Még bankot sem lett volna érdemes rabolni, mert nem lehetett semmit kezdeni a pénzzel. Ha valakinek volt egy kis megtakarítása, mit csinált vele? Vett még egy Wartburgot? Az már feltűnő lett volna, ráadásul három évet kellett várni rá. A műtárgyvásárlás jó döntésnek bizonyult, hiszen a pénz jelentősége sokkal kisebb volt, ennek pedig mi, kevesen, akik gyűjtéssel foglalkoztunk, igencsak örültünk. Ha többen lettünk volna, magasabbak lettek volna az árak. Nem volt nemzetközi kitekintésünk sem, nyilván az is befolyásolta volna az árakat. Egyedül az Írószövetség könyvtárosaként dolgozó Deák Dénesnek volt valamivel több szabadideje, ő ha látott a Bizományiban egy ismeretlen festőnevet, megkereste a könyvtárban, beazonosította, hogy akkor ez egy Waldmüller, és utánanézett, mennyiért mennek a művei külföldön. Megvette a képet 900 forintért, amit esetleg később a Dorotheumban el lehetett adni 10 ezer schillingért. De ha nem adta el, hanem megtartotta, azzal is nagyon jól járt. Furcsa világ volt, az sem volt nyilvánvaló, hogy magánember műtárgyat birtokolhat. Amikor a kikiáltási ár fölött alig valamivel, 4400 forintért megvettünk egy csodálatos Schönbergert, este megszólalt a telefon: a pécsi múzeumtól kerestek, hogy akkor jönnének a képért, átveszik tőlünk, hiszen vázlatát a múzeum őrzi. Már indultak is volna érte, mert azt gondolták, a kép őket illeti. Még az sem zavarta őket, hogy a festmény nem volt védett, és a munkatársuk elfelejtett rá licitálni. Végül meggyőztem őket, hogy a kép az enyém és az is marad.

Egyértelműen újságírói. Aki arra szánja az életét, hogy a médiában dolgozzon, abban folyamatosan él a vágy, hogy valami különlegeset mutasson a nézőknek, a hallgatóknak. Egy sportújságírót, aki egy külföldi eseményről tudósít, nem a verseny maga érdekli, hanem egyfolytában azon jár az agya, hogy miként fogja mindezt megmutatni, milyen műsort készíthet belőle. Az élményt magadon átszűrve hogyan tudod közkinccsé tenni. Abban akartam segíteni, hogy a közönség jobban megismerje a művészeket.

 

Szerencse is kellet hozzá. Nicolas Schöfferre például Passuth Krisztina hívta fel a figyelmemet, aki akkor Párizsban élt. A televízióban nem értették, hogy miért akarok vele interjút készíteni, azt sem tudták, hogy kicsoda, pedig a Pompidou-ban is voltak már művei. De nem ellenezték, és megcsinálhattam párizsi műtermében A házigazda: Nicholas Schöffer című tévéfilmet. Ma már múzeuma van Kalocsán. Orbán Dezsővel Londonban sikerült találkoznom, aki Ausztrália nemzeti festőjeként állított ott ki. Mivel én is éppen Londonban voltam, felkerestem az akkor 92 éves mestert, vittem magammal egy magnót, és megkérdeztem, mondana-e pár mondatot a Magyar Rádió számára. Örömmel nyilatkozott.

 

Bortnyik után Vasarelyhez is eljutottam, aki Bortnyik tanítványa volt, ő javasolta neki, hogy mivel a festészetből nehéz megélni, legyen egy második mestersége is, mégpedig az alkalmazott grafika. Vasarely meg is fogadta a jó tanácsot. Kevesen tudják például, hogy Vasarely tervezte a Renault emblémát, és csinált címkét a Taittinger pezsgőhöz is. Amikor én beszélgettem vele, akkor már világhírű művész volt, ennek ellenére a rádióban nem fogadták örömmel az interjút, nem ismerték, ezért érdektelen volt számukra. Ráadásul absztrakt, op-art, ami akkoriban nem az elfogadott művészeti vonalat jelentette. Végül egy francia műveltségű kollégám, Sediánszky János sietett a segítségemre és egy vasárnap délelőtt vágatlanul leadta az interjút.

1968-ban volt a grenoble-i téli olimpia, én pedig úgy kértem a repülőjegyet, hogy egy napot Párizsban tölthessek, ne kelljen rögtön továbbutaznom. Felhívtam Vasarelyt, hogy szeretnék vele egy interjút készíteni. Bizonytalankodott kissé, de aztán mégis küldött értem egy kocsit, mert ő Párizstól úgy 25 kilométerre lakott, Annet-sur-Marne-ban. A házában minden króm és fekete volt, a drapéria pedig szürke bársony. A kertben nem volt egyetlen színes virág sem. „A színek tőlem vannak, ezek mind csak paszpartuk”, mondta. Szigorúan megszabta az interjú időkeretét, de aztán nagyon meglepődött, amikor én is tartani akartam magam az általa megadott hosszhoz. A végén pedig felajánlott pár ezer frankot, mert tudta, hogy a magyarok, ha egyáltalán kijutnak külföldre, akkor is a nevetséges valutakeretükből kell kijönniük. Én nem fogadtam el a pénzt, de talán pont ezért, sokkal többet kaptam tőle: a barátságát. Tartottuk a kapcsolatot, még egy mappát is kiadtunk a Fajó János festőművész barátommal közös Pesti Műhely nevű kiadónkkal az ötvenes évekbeli szerigráfiáiból, Les années cinquante címmel. Az együttműködés egészen addig tartott, amíg az anyagias menye gyámság alá nem helyeztette. Később Schöffer, Max Bill és Konok Tamás műveiből is adtunk ki mappákat.

Művésztől is vásároltam, a legutóbbi időkből például El Kazovszkijt említeném. A korábbiakból pedig kiváló példa Klie Zoltán. A rendszerváltás környékén rendeztek Londonban egy magyar kulturális fesztivált Britain Salutes Hungary címmel, aminek én voltam a sajtófőnöke. Egyik nap megláttam egy galériát a Harrods áruházzal szemben, Crane Gallery volt a neve, és kiderült, hogy egy magyar származású úr, Kálmán András működteti. Kiválóan beszélt magyarul, nagyon kedvesen fogadott. A falon egy fantasztikus akt lógott, megkérdeztem, hogy ki az alkotója. Klie Zoltán, mondta. Szégyelltem magam, mert sosem hallottam ezt a nevet. Hazajöttem, megkerestem Fajó János barátomat, aki ismerte Zoli bácsit, fel is vitt hozzá, valahol a Victor Hugo utca környékén lakott. Nem sokkal később már arra is megkért, hogy nyissam meg egy kiállítását Szekszárdon. A műterméből vásároltam öt képet, és még ugyanennyit hozzávásároltam aukciókon, mert attól kezdve tudatosan kerestem a kereskedelemben a képeit. Kortársak esetében mindig előbb az ember lett fontos számomra, és utána a képei. Bár talán Konok Tamás az ellenpélda, az ő képére a Bartók-mappában figyeltem fel. Megkerestem Párizsban, később pedig Fajó Jánossal közösen kiadtunk neki is egy mappát, és a mai napig elmegyek minden kiállítására.

Nem vagyok olyan nagy kereső, és egy pszichológiai gátat sem tudok átugrani. Matematikailag fel tudom fogni a helyzetet, hogy egy akkor pár ezer forintért vett kép ma akár tízmillió is lehet, és sokszor jogosnak is érzem ezt az értéket, ám abszurdnak tartanám, hogy ennyit adjak érte, még ha lenne is ennyi pénzem. Persze művésztől venni egy másik eset. El Kazovszkijt például nagyra becsültem és vittem is hozzá vevőket.

Igazán csak akkor tudtam valamit megvenni, ha számomra elérhető áron kínálták. De azzal a céllal, hogy eladjam, rögtön keressek rajta, biztosan nem. Utólag, visszafelé nézve látom, hogy jó döntéseket hoztam. Sokszor sikerült úgy vennem, hogy már akkor is tudtam, jóval többet ér az a mű, mégsem adtam el, hiszen mindegyik darabot a magam gyönyörűségére vettem.