Gazdagon illusztrált anekdotafüzér a Szépművészeti Múzeum főrestaurátorának munkásságát bemutató kiadvány. A Gránátalma a szárnyasoltáron magját tizenhárom, Szentkirályi Miklós keze alatt megújult festmény története alkotja, amit a restaurátor/konzervátor tevékenységének leírása, a könyvben használt szakkifejezések szótára, a fontosabbnak ítélt, általa restaurált művek jegyzéke, illetve életrajz („önvallomás”) egészít ki.

A kép-szöveg arány minimum kiegyenlített, de inkább az előbbi javára billen, ám nemcsak ezért beszélhetünk a Gránátalma a szárnyasoltáron esetében sokkal inkább tudományos igényű művészeti albumról, mintsem tanulmánykötetről. A tizenhárom rövid, olvasmányos történet hasonló sémára épül: a bevezetést, amely általában provenienciából, kutatástörténetből és leírásból áll, a restaurálás során tett felfedezések okozta csattanó követi. Így derült például fény – szó szerint: röntgen, infravörös és ultraibolya felvételek segítségével – arra, hogy a 2005-ben, ismeretlen velencei festő műveként kalapács alá került Mária bemutatja gyermekét Szent Pálnak című festmény Tiziano saját kezű alkotása. Tátrai Vilmos művészettörténeti forráskutatása is alátámasztotta a felfedezést. Ebből is kitűnik a kötet egyik nagy tanulsága, hogy a restaurátori igazi interdiszciplináris szakma: a jó restaurátor olyan etikus, az eredeti alkotószándékot tiszteletben tartó művész, aki ismeri a legú́jabb kémiai-technológiai eljárásokat, és jártas a művészet történetében nemcsak technikai, hanem stilisztikai szempontból is. Sőt, ha egy-egy mű úgy kívánja, akkor botanikus (Leonardo da Vinci műhelye – Gian Giacomo de’Caprotti?: Mária a kis Jézussal és Keresztelő Szent Jánossal) vagy kultúrpolitikus („Mikor kell vajon megálljt parancsolni a Munkácsy-képek utaztatásának? Azonnal! – válaszolja a restaurátor [...]”).