„Lappangó vagy elveszett”

Rómában előkerült magyar festmények

Fehér Ildikó

Róma. Most épp mint lappangó magyar művek lelőhelye. Avagy mikor és miért kerültek római állami múzeumokba magyar festmények? Mit köszönhetünk a Ducénak, mit a leltárnak és mit az elszánt kutatónak?

Ritkán esik szó arról a többtucatnyi, akkoriban a kortárs magyar művészet legjobbjának tartott műről, ami a múlt század elején, de főképp a két világháború közti időszakban egy-egy Rómában megrendezett kiállításról nem érkezett vissza Budapestre. A legtöbb festmény és szobor hollétéről máig nincs információnk és jelenleg is a „lappangó vagy elveszett magyar műkincsek” kategóriát gyarapítják. Néhány festmény létezéséről vannak ugyan homályos emlékek – esetleg római szereplésük előtti, itthoni katalógusok említései –, de ezek az alkotások nemcsak a több évtizedes időbeli távolság miatt tűntek el a hazai kutatás látóköréből. Az okok között lehet, hogy alig van hozzáférhető információnk arról, milyen magyar vonatkozású művek kerültek az elmúlt évszázadban Olaszország állami és magángyűjteményeibe: nem kizárt, hogy komoly meglepetésekre számíthatunk még ezen a téren. Az elmaradás nem írható egyértelműen csak a hazai kutatók számlájára, mivel a legnagyobb olaszországi állami múzeumok egy része is az utóbbi években, évtizedben jutott el oda, hogy összeállítsa és kiadja, vagy honlapján elérhetővé tegye teljes gyűjteményi katalógusát. Ám a raktárakban heverő, egzotikusan hangzó vagy nehezen kibetűzhető szignóval ellátott magyar alkotók munkáit még a múzeumi kiadványok műtárgyjegyzékébe is ritkán szerkesztik be.


Heintz Henrik: Szent Imre és Szent Gellért, olaj, vászon, 133,5 x 67 cm, Róma, Galleria Comunale d’Arte Moderna, Róma © Roma Capitale

Galleria Mussolini

Az alkalmi vásárlásokon túl voltak olyan pillanatok az Olaszországba került magyar műtárgyak történetében, amikor jól körülírható kultúrpolitikai célokat szolgált egy-egy Rómában megrendezett kiállítás magyar anyagának akár csak részleges megvétele is. Mussolini uralmának évtizedei alatt számos reprezentatív kiállítást szerveztek a magyar kultúra és ezen belül főként a kortárs művészet bemutatására a Duce Rómájában. A kiállításokat részletes ismertetők, tanulmányok kísérték – főként az Emporium és a Rassegna Vaticana folyóiratok hasábjain –, hogy a klebelsbergi elgondolásoknak megfelelően a Trianon utáni Magyarország kulturális nagyságát minél szélesebb körben ismerhesse meg az olasz nagyközönség. Igazi „giga” kiállításként értékelhetjük ma is az egyszerűen csak Mostra d’Arte Ungherese címmel 1928 május–júniusában megrendezett tárlatot, amikor a Palazzo dell’Esposizione termeiben kizárólag kortárs magyar művészek munkáiból nem kevesebb, mint 379 festményt, grafikát és szobrot állítottak ki.


Molnár C. Pál: Menekülés Egyiptomba, olaj, vászon, 172 x 262 cm, Galleria Comunale d’Arte Moderna, Róma © Roma Capitale

A katalógus bevezetőjét Réti István írta, benne a magyarországi művészet hányattatott sorsát Mátyás király halálától eredeztetve elemzi hosszú oldalakon át a nagy elődök felsorolásával, Munkácsy Mihályt egyenesen „a magyar Rembrandt”-ként említve.1 Természetesen az időzítés sem véletlen, hiszen pár hónappal korábban, április 26-án került sor a Klebelsberg alapította Római Magyar Akadémia alapokmányának elfogadására – amely ebben az évben még a Római Magyar Intézet (Istituto Ungherese di Roma) nevet viselte –, és a Művészház lakói, az első ösztöndíjasok az év végén érkeztek Rómába. Mivel a kiállított műveket is Réti István válogatta össze, a politikai követelményeknek eleget tevő „kötelező” darabok mellett – mint például Kuzmik Lívia Mussoliniről készült domborműve – egy sor olyan alkotás is Rómába utazhatott, amely valóban a kor magyar festészetének legjavát alkotta: köztük hét festmény Csók Istvántól a Műteremsarok témájának egy változatával, kilenc festmény Rippl-Rónaitól, Iványi Grünwald tíz munkája vagy hét festmény Perlmutter Izsáktól. Mindemellett azért a kiállítás központi termében László Fülöp Horthyról és Bethlen Istvánról festett portréinak és Kuzmik Lívia említett domborművének triásza fogadta a látogatókat.2 Az sem közismert tény, hogy Réti István az olasz koronarend középkeresztjét kapta III. Viktor Emánuel olasz királytól ezért a kiállításért.3 Az 1928-as bemutatkozásnak azonban volt egy ennél nagyobb horderejű következménye is: az olasz állam legalább 21 festményt és szobrot vásárolt meg a kiállított művek közül, elsősorban dekorációnak; Mussolini minisztériumaiban az irodák és fogadószobák falait kellett tetszetős festményekkel díszíteni. Így történt, hogy a marcia su Roma, azaz Mussolini hatalomátvételének harmadik évfordulóján, a Capitoliumi dombon felavatott új intézmény, a Palazzo Caffarelliben otthont kapó Galleria Mussolini vette leltárába Csók István, Iványi Grünwald Béla és Perlmutter Izsák festményeit.4 Sidló Ferenc egyik munkáját, fiáról készült bronzbüsztjét például az Olasz Szenátus épületébe vitték, ahol 1958-ig díszítette a híres Palazzo Madama egyik termét.5 A kortárs olasz kritika külön is méltatta a manapság kissé elfelejtett szobrász munkáit, az Emporium című folyóirat pedig hosszú cikkben ismertette életrajzát.6 A Galleria Mussolinibe a következő évtizedben hatalmas mennyiségű kortárs olasz festmény, szobor és grafika került, melynek anyagát a Quadriennálék, szakrális kiállítások anyagából vásárolták össze.

Az 1928-as magyar művészeti kiállításon beszerzett közel 21 műtárgyból pár évvel később hét alkotás, köztük Vaszary János, Iványi Grünwald Béla, Csánky Dénes képei átkerültek a római Nemzeti Galériába. A többi festmény és szobor azonban megvételük óta nem hagyta el a múzeum raktárát. Kiállításon nem szerepeltek, bár a gyűjtemény székhelye időközben többször is megváltozott. 1952-ben rövid időre átköltözött a Piazza Navona melletti Palazzo Braschiba, 1995 óta pedig a Galleria Comunale d’Arte Moderna e Contemporanea néven a Via Crispin, a belváros egy korábban karmelita kolostorként szolgáló épületében kapott helyet,7 mindössze egy sarokra a Biblioteca Hertziana nemrég felújított épületétől. Ma is elsősorban a Rómában működő 19–20. századi olasz festők munkáit állítja ki, és ebben a tárgykörben a Galleria Nazionale d’Arte Moderna mellett a legjelentősebb anyagot mondhatja magáénak. De itt van az a magyar alkotóktól származó több mint 40, itthon „lappangó műként” nyilvántartott festmény, szobor és grafika, amelyek kimaradtak az utóbbi nyolcvan év magyar művészettörténet-írásából. Aminek oka az is, hogy a Római Iskola haza nem küldött tárgyi emlékeit, valamint a két világháború közt római kiállításokon szereplő, de kint maradt munkákat eddig szinte kizárólag a Római Magyar Akadémia és a római Galleria Nazionale raktáraiban keresgéltük. A helyzet ahhoz hasonló, mint amikor a fél évszázadig Itáliában működő Markó család tevékenységét próbáltuk megismerni a firenzei állami és magángyűjteményekben lévő festményeik nélkül. (Lásd Fehér Ildikó: Markó fiúk, Markó lányok, Firenze elfeledett Markói I., Artmagazin, 2015/8, 8–15. o.; Liber Veritatis, Markó András vázlatkönyve, Firenze elfeledett Markói II., Artmagazin, 2015/10, 36–40. o.)


Az 1934-ben Rómában megrendezett XII. Nemzetközi Egyházművészeti kiállításon a magyar művészetet bemutató termek egyike. A főfalon Aba-Novák Vilmos és Ohmann Béla magyar szentjei láthatók. Az erről a kiállításról „haza vissza nem érkezett” művek közül kilencet a korábban Galleria Mussolini, ma: Galleria Comunale d’Arte Moderna nevet viselő képtár őrzi raktárában. Forrás: Mostra Internazionale d'arte sacra, Roma, 1934

Heintz Henrik és Aba-Novák

Nehéz nyomon követni, hogy pontosan kitől hány mű került olasz gyűjteménybe az 1932-ben szintén Rómában megrendezett Nemzetközi Egyházművészeti Kiállítás (Mostra Internazionale d’Arte Sacra) magyar résztvevői közül. De a Galleria Comunale jegyzékei szerint ismét jelentős számú kortárs magyar művet vásárolt ekkor az olasz állam, köztük Szőnyi István, Heintz Henrik, Molnár C. Pál munkáit. Úgy tűnik, hogy Mussolini kultúrpolitikájának részeként „terítették” az itt és a hasonló egyházművészeti kiállításokon beszerzett műveket, úgyhogy Olaszország más állami múzeumaiba is jutott belőlük. Így került például a római kiállításról egyenesen Firenzébe, a Palazzo Pittibe Csánky Dénes egyik tájképe.8 (A tagadhatatlanul nem túl izgalmas, kartonra festett olajkép nemcsak Firenze műkincsállományának árnyékában értékelhető örök raktári darabnak.)


Aba-Novák Vilmos: Keresztrefeszítés, vázlat a jászszentandrási templom falképeihez, 1934 előtt, tempera, fa, Galleria Comunale d’Arte Moderna, Róma © Roma Capitale


Borbereki-Kovács Zoltán: Római látkép, 1935, akvarell, karton, Galleria Comunale d’Arte Moderna, Róma © Roma Capitale

Az 1934-es Egyházművészeti Kiállításra látogató Duce 12 művet vásárolt a magyar pavilonban, amiből 11 jelenleg a Galleria Comunale d’Arte Moderna raktári anyagában található.9 Molnár C. Pál Szent Ferenc élete és Menekülés Egyiptomba című munkái mellett itt lappangott még Aba-Novák Vilmos temperával fára festett, majd két méter magas és másfél méter Keresztrefeszítése is, amit vázlatnak tekinthetünk az 1932-ben készített jászszentandrási freskókhoz. A hazai irodalom 1934 óta ezt is, ezeket is csak a lappangó vagy elveszett magyar festmények listáján tartja számon.10 A kiállításon szereplő 166 magyar műtárgy egyike volt Heintz Henrik Szent Imre és Szent Gellért című festménye is. A Szentendrei Festők Társaságának alapító tagja ugyan nem kapott állami ösztöndíjat 1928-ban, mégis tagja lett a Gerevich Tibor által támogatott római iskolások közösségének és hosszabb időt tölthetett a Via Giulián. A két magyar szent álló alakja az itáliai reneszánsz, elsősorban Giovanni Bellini stílusát idézi. A vászonra olajjal festett kép hátoldalán lévő címke szerint ez a festmény egy évvel korábban azon a padovai kiállításon is szerepelt (Sacra Cristiana Moderna), ahol Heintz elnyerte az Egyházművészeti Festészeti Díjat. A kép korabeli sikerét jelzi, hogy reprodukcióját a L’Illustrazione Vaticana is közölte.11 Nyilvánvaló, hogy ennek a képnek a felbukkanása szerencsésen gazdagítja a Római Iskolát érintő eddigi ismereteinket – bár az előkerült magyar művek más szempontból is érdekesek lehetnek. A Galleria Comunale olasz kurátora, Maria Catalano számára a Mussolini idejében szerzett alkotások közül Borbereki- Kovács Zoltán Római látképe az egyik legizgalmasabb darab, mivel azon a Santa Maria in Cosmedin-templom közelében egy olyan régi, kis mellékutca örökítődött meg, ami azóta a modern városépítészet áldozatául esett.12 Ez az akvarell egyébként 1935-ben, a Fasiszta művészek 5. kiállításáról került a gyűjteménybe.


Perlmutter Izsák: Fiatal anya, olaj, vászon, 123 x 101 cm, Galleria Comunale d’Arte Moderna, Róma © Roma Capitale


Perlmutter Izsák: Fiatal anya (részlet), olaj, vászon, 123 x 101 cm, Galleria Comunale d’Arte Moderna, Róma © Roma Capitale

Hiszen ez Perlmutter!

A Galleria Comunale magyar művészei között vannak ma már alig vagy csak kevéssé ismert alkotók, de fontosabb, húzónevek is. Olyan alkotók, akik a két világháború közti időszak klebelsbergi kultúrpolitikája számára megfelelő módon képviselték a római irányultságot. Maria Catalano gyűjteményi igazgató úgy jellemezte ezt a „gruppo ungherese” – magyar gyűjteményt, mint egy letűnt korszak, egy korábbi ízlés politikailag irányított állami vásárlásainak lenyomatát. „De vannak köztük igazi kincsek is!” – húzta elő a raktár egyik, képeket tartó állványát, rajta egy 120 cm magas, rendkívül színes, szinte vibráló festménnyel, címe: Fiatal anya. De hiszen ez egy Perlmutter! Az a festő, aki a 20. század első évtizedeiben Olaszországban szokatlan népszerűségnek örvendett, bár erről itthon kevesen tudtak. Itáliai ismertségéhez az is hozzájárult, hogy Vittorio Pica, a kor ünnepelt műkritikusa, a velencei biennálék egyik „atyja” éveken át figyelemmel kísérte Perlmutter munkásságát, és 1913- ban az általa alapított Emporium folyóiratban hosszú tanulmányban ismertette meg a művész pályáját az olasz nagyközönséggel.13 Talán ennek hatására mutatkozhatott be Perlmutter az 1914- es biennálén már külön kollekcióval, huszonhat művel. A Galleria Nazionale d’Arte Moderna már 1911-ben megszerezte egy római kiállításon szereplő, Foltozó parasztasszony című művét, az Uffizi pedig éppen Vittorio Pica javaslatára vette meg az 1926-os Velencei Biennáléról Perlmutter önarcképét. A római Galleria Comunalén kívül nagyon valószínű, hogy Olaszország más állami és magángyűjteményeibe is kerültek Perlmutterfestmények ezekben az évtizedekben, és talán nem kell sokat várnunk a felbukkanásukra sem. Azonban a „gruppo ungherese” talán még Perlmutternél is meglepőbb alkotója Hirémy-Hirschl Adolf. A hazai művészettörténet-írásban alig van nyoma, Itáliában viszont a múlt század első évtizedeiben őt tartották a legnagyobb magyar szecessziós festőnek, számos kiállítás katalógusának címlapja is így mutatja be. Az ő monumentális (két méter magas és hat méter széles) olajképe – „Sic transit…” – az egyetlen a Galleria Comunale gyűjteményében, amely többször is elhagyta már a raktárakat, hogy nemzetközi kiállításokon a magyar művészetet képviselje. Az Olaszországban és a római művészeti életben számontartott, sőt kedvelt festőt a hazai közönség alig ismeri. Mivel a szakirodalom sem foglalkozott vele a későbbiekben, Hirémy-Hirschl izgalmas életútját és újra napvilágra került érdekes festményét a cikk folytatásában külön ismertetjük.

1 Mostra d’Arte Ungherese, Catalogo, Palazzo dell’Esposizione, Roma, 1928, 14. o.
2 Roberto Papini: Arte ungherese, Emporium, LXVII, 1928, 355–367. o.
3 Az Orsz. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola Évkönyve az 1928–1929 tanévről. Szerk. Ferenczy J. Budapest, 1921–1941, 8. o.
4 Roma – Galleria Comunale d’Arte Moderna e Contemporanea. Catalogo generale delle collezioni. Szerk. C. Virno. I. kötet, XXVI., 2004
5 Galleria Nazionale d’Arte Moderna, Cat. digitale, Sidló Ferenc.
6 Francesco Geraci: Artisti contemporanei: Francesco Sidlò, Emporium, LXII, 1930, 131–41. o.
7 Giovanna Bonasegale: La Galleria Comunale d’Arte Moderna e Contemporanea di Roma: centoundici anni di progetti, in: Catalogo Generale della Galleria Comunale d’Arte Moderna e Contemporanea, a cura di Giovanna Bonasegale, Roma, 1995, 21–52. o.
8 Galleria d’arte moderna di Palazzo Pitti, Cat. generale, 2. köt. Szerk. C. Sisi. Livorno, 2008, 895. o.
9 Anna Cambedda: La Galleria Comunale d’Arte Moderna e Contemporanea, Le acquisizioni negli anni Trenta. Roma, 1996. 24–25. o.
10 P. Szűcs Julianna: A római iskola. Esztergom, 1987. 65, 86. o.
11 Leone Gessi: La sala dell’Ungheria alla mostra d’arte sacra, L’Illustrazione Vaticana, anno V, 1934, num. 5. marzo, 206–208. o.
12 Ezúton is köszönöm Dott.ssa Maria Catalano és Dott.ssa Giovanna Curiale segítségét.
13 Vittorio Pica: Artisti contemporanei: Izsak Perlmutter, Emporium, XXXVII, 1913, 218, 82–101. o.