Művésztelep a város szélén

A Kecskeméti Művésztelep története

Szikra Renáta

A Corvina Kiadó Művészcsoportok sorozatának legújabb kötete olyan célpontot választott, amelyről a szerző elöljáróban rögtön megjegyzi, hogy a századfordulón létrejött művésztelepek között mindig is sereghajtónak számított. Nagybányához, Gödöllőhöz, de még Szolnokhoz képest is alig foglalkozott vele a szakirodalom, s ha mégis, akkor gyakran ellentmondásos, sőt pontatlan adatokkal szerepelt még a közelmúltban is.

Ez már magában elegendő okot szolgáltatott arra, hogy Sümegi György, aki művészettörténész-muzeológusként évizedek óta tanulmányozza a kecskeméti gyűjteményeket, a város és a Kecskeméti Művésztelep történetét, végre rendet rakjon a zűrzavarban. Ehhez pedig a háttérmunkát évekkel előbb elvégezte, amikor összeállította a Kecskeméti Művésztelep dokumentumainak gyűjteményét a művésztelep meghatározó első évtizedéről, amelyet a L’Harmattan Kiadó jelentetett meg az 1909-es alapítás 100. évfordulójára. Mert az alapítás története már-már mesébe illő: adva van egy művelt és nagyvonalú polgármester, Kada Elek, aki a felvirágzó mezővárost európai rangú modern középületekkel és a városban letelepedő, a városi művészeti életben és az újjáépítésben aktív szerepet vállaló művészekkel képzeli el, akik majd rátalálnak, mint Nagybányán, a táj esszenciájára, műveikben megragadják és kibontják az alföldi táj és város egyedi szépségét. Szerencsés véletlen, hogy a nagybányai művésztelepből kiváló neósok (többek közt Iványi Grünwald Béla, Perlrott Csaba Vilmos, Bornemisza Géza), akik Cézanne, Gauguin és Matisse hatására új festészeti forradalmat indítottak el, éppen új helyet kerestek. (Bár a kiváló fővárosi kapcsolatokkal, a Fészek és a Japán Kávéház művészeivel is jó viszonyban lévő Kada nyilván tudta is, merre keresgéljen.) Iványi Grünwald és Falus Elek jelentkeztek nála először a telepalapítás gondolatával, hozzájuk csatlakozott nemsokára Kós Károly és Györgyi Dénes az építészek oldaláról. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy a darmstadti vagy a magyar gödöllői telep mintájára a kecskemétinek is több lábon kell állnia: csak az építészet, képzőművészet és az iparművészet összefonódásával teremthetnek olyan stílusegységet, amely a kecskemétinek egyedülállóan sajátos és ízig-vérig magyar ízt adhatna. A műtermek és művészvillák mellett egy modern magyar Werkstattét: szőnyegszövő, kerámia- és grafikai műhelyt, ipari iskolát álmodtak Kecskemétre. A megvalósítás döcögve indult. 1909 őszén megnyílt ugyan a szőnyegszövő iskola és műhely, melynek irányítását 1910-ben vette át Falus Elek, de a műteremház és a villák átadására csak 1912-ben került sor. Igaz, akkor a Jánszky Béla és Szívessy Tibor tervei alapján megépült műkerti együttest a kor egyik legkorszerűbb művésztelepi infrastruktúrájaként vehették birtokukba a művészek. Jövőjüket egy másik nagyvonalú adomány biztosította, Nemes Marcell műgyűjtő 1911-ben 79 darabos kortársfestmény-kollekciót adományozott a városnak, egy jelentős vidéki múzeumot, vagyis a Kecskeméti Képtár gyűjteményét alapozva meg. Az adomány feltételéül szabta, hogy a város évente fordítson egy bizonyos összeget a gyűjtemény fejlesztésére, elsősorban a helyben készült, művésztelepi munkákból válogatva. Mindezeken felül a letelepedő művészek az alkotás feltételeinek biztosítása mellett konkrét megrendeléseket is kaptak a várostól, az új középületek kialakítása, például a Kecskeméti Kaszinó, jó példa erre. Hogy az ilyen kedvező körülmények közül, tiszta lappal induló kis kolónia miért nem tudta mégis kifutni magát és valami egységeset és maradandót alkotni, annak okaira igyekszik fényt deríteni Sümegi mindkét kötete. A lendületes indulást szervezési nehézségek lassították, maga a virágkor alig pár évig tartott. Személyes torzsalkodások (Iványi Grünwald–Olgyay-vita, melynek végeztével Olgyay és köre elhagyta a telepet), az 1911-es nagy kecskeméti földrengés okozta károk és az építkezések megtorpanása, Falus megbízhatatlansága okán a nagy reményekkel kecsegtető szőnyegszövő műhely elárvulása, majd bezárása, s végül Kada 1913-ban bekövetkezett halála után az első világháború kitörése tett pontot a történet végére. „További évtizedek a lassú, de biztos elhalás-vegetálás időszaka, föl-föllobbanó tervekkel, újjászervezésre alkalmasnak vélt, ám teljes körűen meg nem valósított tervekkel.” A kecskemétiekből sosem lett iskola, egyéniségek együttese maradt. Volt némi együtthangzás, de inkább a tematika alapján lehetne az egyes művészek kecskeméti korszakának munkáit összegereblyézni. Valahogy nem ihlette meg őket a táj sem, a levelezésekből és naplótöredékekből kiderül, hogy visszasírják a nagybányai hegyeket, a kék eget és buja zöld vegetációt – míg itt a poros, homokos síkon fulladoznak, a későbbi hódmezővásárhelyiekkel ellentétben alig találnak megfestésre alkalmas motívumot. Nem csoda, hogy a szabadiskolai stúdiumok helyszíne szinte mindig a Műkert mesterséges Árkádiája, az unalomig ismételt kerek virágágyásokkal, kivételt talán a „kecskeméti kubizmust” képviselő Kmetty és Perlrott Csaba Vilmos néhány városrészlete jelent és az aktivisták: Kassák és Uitz alkotásai. Kassák visszaemlékezéseiben egy teljesen megosztott, majdhogynem kényszerű együttélésről mesél, ahol a két végpontot a fehér lenvászon öltönyben kertészkedő vagy teraszán teázó finom úriember Iványi és a kisfiával félmeztelenül lovacskázó, hangosan kurjongató vagy a cigánytelepen folyamatosan verekedésbe keveredő féktelen Uitz jelöli ki. A művésztelep minden igyekezet ellenére mindvégig zárvány maradt a város testében, a kecskemétiek gyanakodva tekintettek rá. Nem rejtették véka alá azon véleményüket, hogy úri huncutságnak tartják, merthogy hasznot nemigen hajtott, csak a pénzt vitte. Ez az igénytelenség lett a halála a Falus vezette szőnyegszövő műhelynek is, melynek csodálatos szecessziós formakincsű egyedi darabjai az átlagpolgárok számára megfizethetetlenül drágának bizonyultak, csak művészek és igényes művészetpártolók engedhették meg maguknak, hogy elegáns otthonukat egy valódi Falus-szőnyeggel díszítsék. A műhely bezárása után árverésen sem sikerült értékesíteni a kivételes darabokat, melyek a 30-as évekre szinte nyom nélkül eltűntek, csak mutatóba maradt belőlük a városban. A Kecskeméti Művésztelep történetének második korszaka (1920–1944) sem hozott fellendülést, inkább csak további eltávolodást az eredeti céloktól. A művésztelepet valójában a trianoni területvesztéskor elcsatolt Nagybánya, az egyetem művésztovábbképző bázisának elvesztése mentette meg a teljes felszámolástól. Mindezek ellenére Sümegi György tolmácsolásában a művésztelep folyamatos hanyatlásának története úgy a monográfiában, mint a dokumentumgyűjteményben tallózva egyáltalán nem lehangoló, hanem kifejezetten lebilincselő történet. Szerencsés megoldás, hogy a Corvina karcsú, könnyen forgatható és olvasmányos kötete korabeli fotókra és a kevéssé ismert vagy ritkán publikált művekről készült gazdag képanyag- ra helyezhette a hangsúlyt, amit nem nehezít el a forrásanyagok hangsúlyos jelenléte. Ugyanakkor a L’Harmattannál megjelent dokumentumkötet fő érdeme, hogy a művésztelep hivatalos dokumentumainak hiánypótló összegyűjtése mellett a művészek (Herman Lipót, Gráber Margit vagy Kassák) sziporkázóan szellemes naplóbejegyzései és emlékiratai folytatásos „Művésztelep a város szélén”-ként működnek.





Sümegi György: A Kecskeméti Művésztelep (1909–1944). Corvina, 2011, 170 oldal, 4990 Ft






Sümegi György: A Kecskeméti Művésztelep dokumentumai (1909–1919). l’Harmattan Kiadó, 2009, 420 oldal, 3700 Ft