"Egy ilyen Jajcica országban élünk"

Zombori Mónika interjúja Sarkadi Péterrel

A történet még jórészt feldolgozatlan, de az már régóta tudható, hogy az Andrássy úton, a Képzőművészeti Főiskola és az Epreskert közé eső valamikori Rózsa presszóban érdekes események zajlottak. A hetvenes évek művészetének egyik kultikus helyszínéről és a hozzá kapcsolható, akkor keletkezett műveiről beszél Sarkadi Péter festő, grafikus, aki egyébként 1979 óta Egerben él. Művek, amiben a 77 magyar népmese világa Seduxennel és LSD-vel keveredik, David Bowie-ra és Andy Warholra pedig Munkácsy Mihály árnyéka vetül.
 

Zombori Mónika: Mikor és hogyan választotta a művészeti pályát?
Sarkadi Péter: Középiskolai pályaválasztáskor úgy döntöttem, hogy ötvös leszek, így ezt végeztem el a képzőművészeti gimnáziumban. Hasznos volt, mivel ideig-óráig volt egy szakmám, viszont úgy alakult, hogy a gimi vége előtt nagyon érdekes kiállításokat láttam, például a Műcsarnokban. 19 éves koromban festettem az LSD (1967) című képet, még a főiskola előtt. A hatvanas években egyáltalán nem tudtam, hogy a Kádár-rendszer ennyire szigorú, zárt rendszer. Fogalmam sem volt róla, hogy van a tűrt, a tiltott és a támogatott kategória. Belső vágy volt, hogy a napi élményeimet, amikről hallottam, belefogalmazzam a festménybe. Egyfajta lázas izgalommal átszőtt esztendők voltak ezek. A Képzőművészeti Főiskolára elsőre nem vettek fel, csak estire, ami tulajdonképpen ugródeszkaként működött. Aztán első és második évben festő szakra jártam, ahol a megszokott stúdiumok folytatódtak. Végül a grafika szakot végeztem el. A grafika tanszéknek ekkor volt egyfajta jó mítosza, hogy bizonyos értelemben befogadó, Kondor Béla is oda menekült.
 
 
Kik azok a művészek, akik ekkoriban hatottak önre?
A hatvanas évek végén láttam egy Gyémánt László-kiállítást, az LSD című kép montázs szerkezete Gyémánt hatását mutatja, később aztán persze megtudtam, hogy ugyanezt csinálta Csernus Tibor meg Lakner László is. Csernus elég hamar elment, róla csak olyan emlékem van, hogy a művészettörténet tanszéken Végvári Lajos íróasztala mögött volt egy Csernus-kép, a Nádas, ami igen lenyűgöző volt. Lakner művei is nagy rácsodálkozások voltak, amiket akkori stúdiós kiállításokon láttam. Például a Doszvidányijá, vagy még inkább a Forradalmár csoport a megfestett filmkockával végképp szenzáció volt, elementáris, elsöprő élményt jelentett, hogy nincsen befestve a vászon nagy része. Ezen túl még Pásztor Gábornak az akkori, kicsit montázselvű munkái is érdekeltek.



Sarkadi Péter: LSD, 1967, olaj, kollázs, farost, 60 × 100 cm
 
 
Meséljen kérem a Rózsa presszó körül kialakult csoportról.
A főiskola vége felé egyre nőtt bennem a hiányérzet, mivel akkor már hatodik éve igen-igen hasonló dolgokat kellett csinálni, azaz hagyományos műfaji keretek közé szorították a gondolkodást, mint a csendélet, akt, tájkép. Elég hamar rájöttem, hogy ez nem fed le mindent. Úgy éreztem, nem lehet vagy legalábbis nem mindenkinek érdemes ezt a tradíciót a végtelenségig folytatni. Bennem ez olyan érzést generált, hogy ebből a történetből én nagyon hiányzom. Mi szól ebben rólam? Vagy a hozzám hasonlókról? Ez állandó tapogatózásra, keresgélésre kényszerített minket. Úgy éreztem, hogy ez egy kicsit fojtogat.
 
A főiskola évei alatt kezdtünk néhányan összeverődni: Halász Andris, Drozdik Orsi, Kelemen Karcsi, Tolvaly Ernő, Károlyi Zsiga, Lengyel Andris. Erre a társaságra az volt a jellemző, hogy ha valaki csinált valamit, akkor egy óvatos csődület támadt a többiek részéről, tudtunk egymásra hagyatkozni. Például bekerültek közénk Birkás Ákos fordításai; de nem feltétlenül önképzőkörként kell elképzelni. Ki-ki a személyiségéhez leginkább passzoló mozzanatokat tudta a saját maga számára beépíteni. Megnyugtató volt, hogy van élet a képcsarnoki művészeten túl is, fontos volt az akkori stúdiósok egy-egy megvillanása. Ekkoriban jelentek meg a Képzőművészeti Almanach kötetei is, ezek egy része mellbevágóan friss volt.
 
A Rózsa presszó a főépülettől vagy az Epreskerttől való elvágyódást jelenítette meg, szépen lassan odaszoktunk. Egy-két mester szintén odajárt, ez olykor a délutáni tárgyak rovására ment. A tulaj elég nyitott volt felénk, ezért bizonyos kísérleteinket ott próbáltuk ki. Ekkoriban vált aktuálissá a koncept művészet, illetve a közönséggel való kapcsolat kérdése. Akciókat csináltunk, többnyire a presszó közönségének. Károlyi Zsiga például kitett egy műteremrészletet ábrázoló fényképet egy festőállvánnyal, aminek a közepét kivágta és ezt a presszó ajtajára helyezte. Drozdik Orsi egy nagy lavór vízben kártyázott. Én kinyomtattam kétféle útvesztőt, és aki először kitöltötte, annak a jutalma egy ugyanolyan útvesztő volt, amin egy nagy piros nyíl mutatta a legrövidebb utat a középpontba, ami egyfajta szabadság-megfogalmazásként volt értelmezhető. Ezek úgymond egy műsorszámnak a részei voltak.



Sarkadi Péter: EGONOMIA plakát, 1980 körül, plakátfestmény, akril, farost, 96 × 77 cm
 
 
A Galeria Neon kiállításán(1) korai műveiből látható egy válogatás. Kérem, emeljen ki egy-két művet a hetvenes évek második felében készített kiállított grafikák közül.
Talán az ötvösségből következik, hogy nagyon sokféle technikával dolgoztam. A Zárt osztály IV., Seduxen (1975) egy sorozat egyik lapja volt. A kiállítás kapcsán Károlyi Zsiga azt mondta, hogy ez a kép annak a kornak a kvázi lenyomata, valamiféle magyar valóság-paradigma. Egy ofszetnyomatról van szó. Néhány évvel ezelőtt az összes többi példányt megsemmisítettem, mert fontossá vált számomra, hogy egyedi legyen, így ma már csak az az egy példány létezik, ami ki van állítva. A mű nagyon egyszerű felépítésű, olyan, mint egy gyógyszerreklám – jóllehet ekkor Magyarországon a reklámozás meglehetősen gyerekcipőben járt. A grafika elképesztően puritán, szinte kopár, eszköztelen. A kép alsó felén Munkácsy Mihály ásító inasa van. A felső részén egy igazi gyógyszereslevél, lent pedig annak eredeti seduxen felirata szerepel az ofszeten, ezek fotómechanikus eljárással kerültek rá a képre. A Talált tárgyak a 27. születésnapomra (1975) és az Ajánlás Dr. Szekeres Károly büntetőjogász… (1976) című képek ceruzarajzok, melyeknek egyes részei hiperrealista pontossággal vannak megrajzolva. Ennek a technikának egy későbbi példája a Villáminterjú (1980 körül), mely egy aprólékosan megrajzolt öninterjút is tartalmazó újságlap. Tussal készült a Kis-nagy kép (Tenyészet) (1976), mely képen szintén érvényesül a korábban említett montázstechnika.



Sarkadi Péter: Zárt osztály IV. Seduxen, 1975, ofszet, 44 × 32 cm
 
 
A kiállításon nem szerepel, viszont a korai művek között fontos helyet foglal el az 1978-as Jaj cica című cinklitográfia. Ez az egyik első olyan alkotása, melyen önmagát választotta képe témájául.
Ekkoriban nagyon foglalkoztatott az emberben lévő nemek aránya, főként David Bowie meg Andy Warhol hatására, sőt korábban a Rrose Sélavy bőrébe bújó Marcel Duchamp is ezt a kérdést feszegette. Ez benne volt a levegőben, a punk és az új hullám hozta magával. Az akkoriban jellemző rossz közérzetem inspirált arra, hogy azt mondtam egy idő után, hogy nem szeretnék úgy kinézni, mint a többiek. Izgalmas, ha az embernek van a kezében egy eszköz, mellyel ezeket a szorongásokat vagy rossz érzéseket el tudja magától távolítani és ezzel még létre is tud hozni valamit. Ekkor jött az a gondolatom, hogy ha már muszáj látszani, akkor belebújok valakinek a képébe, rockzenész leszek vagy sztár. Ez egy kicsit dac is volt, amivel elvoltam szépen, csendesen, közben pedig teret nyertem magamnak, hogy számtalan dologra azt mondjam, hogy nem. Ez legalább annyira volt inkognitó is. Ekkoriban kisminkelve kezdtem el flangálni Budapesten, a villamoson, a metrón. Biztos, hogy halál hajmeresztő volt, de én ezt a generációmra nézve természetes dolognak gondoltam. A Jaj cicában egyfajta irtó huncut önirónia van, az ellenpontok összefeszítése, ahogy a folklór művészet városi emberen átszűrődő adaptált változata és egy szubkulturális alteregó találkozik. A mű közepén lévő képmásomban egy kicsit az ásítóinas-érzés jön vissza, hogy egy ilyen jajcica országban élünk, kulturálisan kicsit jajcica vagyunk. Ez a mű átvezetés az EGO-dokumentumokhoz.



Sarkadi Péter: Dokumentumok '80, 1980, tus, papír, 28 × 40 cm
 
 
Mik és hogyan jöttek létre az EGO-dokumentumok?
A művek nagy részén mindegyik arc az én arcom, innen a cím. Emblémaszerű, szemfesték-elfolyatós alteregó képeket ekkor már évek óta készítettem (Interjú, 1978, Champion, 1980, Green apple, 1980). Menet közben derült ki, hogy önmagam megsokszorozása kicsit az önmagamról, az arcomról való lemondás is egyúttal. Az arckép megsokszorozása tulajdonképpen felszámolja a mögötte lévő személyiséget. Ezzel az egész Ego-Peti, Ego-dokumentumok vagy Egonómia dologgal kapcsolatban alapvetően elsősorban a működés volt az izgalmas. Érdekelt, mondjuk, hogy hogy nézne ki egy rólam szóló folyóirat. A Stollwerk magazin (1978–79) címlapjának közepén egy ceruzarajz önarckép látható – egy hiperrealista villanás, a felület teljesen szenvtelenné tételével. A színes ceruzával készült portré viszonylag kicsi, körülötte magán a paszpartun kapott helyet a képzeletbeli magazin fejléce és a feliratok. Ebben és az EGONOMIA plakát (1980 körül) című műben fogalmazódik meg az EGO-dokumentumok lényege.
 
A pop-art óta tudjuk, hogy a dolgok nem azonosak önmagukkal, hogy a világról szerzett élményeinket nem a valóságból, hanem mindig valamilyen közbeiktatott médiumon keresztül szerezzük be. Ahogy Andy Warhol is a sztárokon keresztül közvetített egy nem létező világot, voltaképpen itt is, ebben az országban a hetvenes-nyolcvanas években volt egy nagyon latens nem létező világ. Megkerülhetetlen volt a felismerés, hogy mi sem közvetlenül kapjuk a világról szerzett értesüléseinket.
 
Az EGO-dokumentumok prototípusa, a Dokumentumok ’80 egy kinyitott lemezborítót ábrázol. Ezeknek a műveknek a kapcsán különösen fontos volt, hogy olyan legyen, minthogyha dokumentumfelvételek lennének egymásra téve, mintha egy igazi lemezborító lenne. A lemezen kívül az EGO-dokumentumok sorába tartozik még például az Új ego (1981), a Család (1982) és az Ego mozi (1982).



Sarkadi Péter: Jaj cica, 1978, cinklitó, 38 × 28,5 cm | WANTED
 
 
1983-ban egyéni kiállítási lehetőséget kapott a Stúdió Galériában. Kérem, meséljen az ide készült festménysorozat keletkezéséről, mely már nem kapott helyet a Galeria Neon kiállításán, de szintén életműve első feléhez tartozik.
A kiállításra egy teljesen új anyaggal készültem. Nem akartam folytatni az EGOdokumentumokat, úgy éreztem, ebből elég, így teljesen mással álltam elő. A kiállítás előtti hetekben készült az anyag, így a katalógusba csak a művek előképéül szolgáló fényképek kerültek bele. Tíz egyforma méretű képet készítettem szórópisztollyal, fotórealista stílusban. Ekkoriban jó időszakom volt, tudtam koncentrálni a művészetre, volt mire dolgoznom. A kiállítás címe Szerelem volt, mottója David Bowietól származott: „Amim van, az a szerelem szeretete, de a szerelem még nem jelenti azt, hogy szeretek is valakit”. A kiállítás témája szerint a képeken a szerelem és a barátság témáját tapogattam körül. Egyfajta tabudöntögetésként, olykor csak férfiakat vagy csak nőket ábrázoltam. Már a korábbi képeimen raktam magamat magam mellé egy harmadik önmagammal, itt is összevágtam az alakokat. Divatlapokból, magazinokból vettem az alapul szolgáló fotókat. Megörökítettem a sorozatban David Bowie-t és az Aerosmith tagjait is. Az egyetlen dolog, amit sajnáltam, hogy nem festettem meg a sorozatban Kádár János és Brezsnyev búcsúzáskor váltott csókját.
 
 
Jegyzetek:
(1) Sarkadi Péter: EGO-dokumentumok. 2013. szeptember 13 – 2013. október 30.