A modern képtár születése a Szépműben

Rieder Gábor

A címlapra kitett Giovanni Segantini allegóriája jelzi, hogy a szerző, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze nem a gyűjtemény legfrekventáltabb szeletét dolgozta fel.

 

Tóth Ferenc választása a múzeum úgynevezett modern gyűjteményének kialakulására esett, azaz a századfordulós vásárlásokra. Ekkortájt a Segantini-féle festők (valahonnan a bécsi Secession mezőnyéből) trendérzékeny választásnak számítottak. Ekkoriban, 1895 és 1906 között, már elindult a gyűjteményezés részéről az óvatos tapogatódzás a modernek felé, de az alaphangot a konzervatív esztétika adta meg. Tóth Ferenc idéz egy korabeli párizsi magyar tudósításból, amely Monet festményét üvegmedencébe töltött szappanos víznek titulálta, no meg „ultramodern piktornyavalyának”. Tudjuk jól, hogy Courbet-képek vagy a Cézanne nem is ebből a korból, hanem a világválsággal vagy a holokauszttal sújtott későbbi magángyűjteményekből csörgedeztek be a Szépművészetibe. Ettől persze még több mint tanulságos az olvasmányos kötetté szerkesztett doktori disszertáció. Valódi intézménytörténet, katalógussal és mindenféle szakmai nyalánksággal. Megtudhatjuk, hogy miként alakult a magyar–egyetemes, klasszikus–kortárs művek gyűjtésének koncepciója a 19. század folyamán: hol az európaias népnevelő-jelleg, hol a nemzeti gyökerek jutottak érvényre. A magyar gyűjtéstörténet legjelentősebb családjából érkezett Pulszky Károly például nem magyar kortársait favorizálta, idealisztikus múzeumkoncepciója az egyetemes művészettörténeti ívre koncentrált. A fölötte álló miniszter bővítette ki a magyar kortársakra töltendő keretet – mégiscsak a millennium körüli nemzeti felbuzdulás idején zajlott az ötletelés! Ami nem is maradt csak ötletelés: a kormány a Szépművészeti szerzeményezései számára 1896-tól kezdődően 2 millió forintot tervezett be. Ebből a drága klasszikusokra jutott több mint 1 millió, a 19. századi, azaz kortárs magyarokra 600 ezer, míg a külföldiekre mindössze 50 ezer. A szűk költségvetés mellett a másik problémát a korszak döntéshozóinak konzervativizmusa jelentette. Nem is elsősorban a mindent kézben tartó, nemzeti és liberális elkötelezettségű kultuszminiszteré, Wlassics Gyuláé, és még csak nem is a képzőművészeti ügyekért felelős beosztottjáé, a gödöllőieket támogató Lippich Eleké. Hanem inkább a fő szakmai ernyőszervezeté, a Képzőművészeti Társulaté, aminek régimódi művésztagsága foggal-körömmel ragaszkodott az akadémikus históriaképekhez és a középszerű germán zsánerekhez. Konzervatív ízlés, karcsú büdzsé, ismerős a rigmus: kis pénz, kis foci. A társulat kétfős művészküldöttsége lógó orral jött haza európai körútjáról 1898-ban, a felkért nyugati mesterek ugyanis keresetlen őszinteséggel jelentették ki, hogy nem tetszik nekik a magyar fogadtatás. Kevés az állami vásárlás, kevés a díj. A közfelfogás szerint Budapest kelet felé a művészet utolsó állomása volt, ahol még érdemes kiállítani – de nem a legjobbaknak és pláne nem a legmodernebbeknek.

A szerző egész új fénytörésben tárgyalja a Szépművészeti első igazgatója, Pulszky Károly – szakmai körökben jól ismert – tragédiáját. Az eddigi verzió szerint a nagy formátumú direktort a műveletlen politikusok üldözték a halálba, mivel nem tudták elfogadni, hogy Raffaello helyett a számukra teljesen ismeretlen Sebastiano del Piombo festette a remek reneszánsz férfiportrét. De a Szépművészeti Múzeum munkatársainak legújabb kutatásai szerint Pulszky a gyűjteményalapítás lázában a kelleténél jobban belevetette magát a műkincs-hajszába. Járta Itáliát, és végtelen esti fogadások során próbált egy-egy megfeketedett festményt kipréselni a lecsúszott olasz arisztokrata-sarjaktól. Máskor egy milánói aukción tűnt fel, Chevigné grófnő kísérőjeként – valójában pedig a comtesse mögé bújva, inkognitóját megőrző, nagy pénzek felett rendelkező múzeumigazgatóként. Pulszky követte a műkereskedelem felemás szabályait, borospoharak mellett alkudozott, összevissza könyvelt, és elfogadott egy akár névjegyre firkált nyugtát is. Ráadásul bő kétszeresét költötte el a neki szánt pénzösszegnek. Ez lett a veszte, ugyanis hiába bírta a kultuszminiszter teljes körű támogatását, mikor a tárca élére kinevezték Wlassics Gyulát (1895-ben járunk), el kellett volna számolnia a vásárlásokkal. Wlassics számon kérte az elvert összeget, egy szakmai bizottságot állíttatott fel a szerzeményezések felülvizsgálatára, majd figyelmeztette az igazgatót és szigorúbb elszámolásra kötelezte. Ezzel el is intéződött volna az ügy, ha az ellenzék nem akart volna politikai tőkét kovácsolni az esetből (és a Del Piombóból). Wlassics ugyan védte magát és Pulszkyt, de a rágalomáradatot nem tudta megfékezni. Pulszky viszont nemcsak ez alatt a nyomás alatt roppant össze, ahogy eddig az irodalom vélte, hanem magánügyi problémái miatt.




 
A valódi kronológia: már akkor elmegyógyintézeti kivizsgáláson volt, amikor a parlament első ízben foglalkozhatott ügyével. Idegösszeomlásáért pedig – miként ez felesége leveleiből is kiderül – a szifilisz kései stádiumában jelentkező agyvelőgyulladás volt okolható. A könyv konklúziója szerint, hiszen a kifizetetlen számlák még évekig érkeztek a múzeumba, Pulszky főként saját bűntudata miatt menekült külföldre.
 
A modern osztály mellesleg viszonylag keveset köszönhet Pulszkynak, ott – a később igazgatóvá avanzsált – Térey Gábor kezdett vad szerzeményezésbe az 1900-as évek legelején. Így végül csak bekerült pár Rodin-szobor, vagy olyan szerethető századfordulós festmények, mint Maximilian Lenz virágos allegóriája, vagy Franz von Stuck szimbolista borzongása. Vagyis lett mivel megtölteni a modern teremsort a múzeum 1906-os nyitásakor. Nem vádolhatjuk a magyar művészettörténészeket azzal, hogy elszalasztották az akkor még olcsó impresszionistákat, hiszen más európai közgyűjtemények se áldoztak rájuk ekkoriban. Sőt, a szerző éppen arról próbál meggyőzni minket, hogy a Szépművészeti Múzeum egész páratlan korabeli európai anyaggal rendelkezett megnyitásakor. Csak hát – ezt már mi tesszük hozzá – az épp egy évvel később, az Avignoni kisasszonyokkal induló avantgárd és az arra épülő modernista művészettörténet radikálisan átírta ezeket az esztendőket. Mit mondhatnánk? Pech.

 
Tóth Ferenc: Donátorok és képtárépítők. A Szépművészeti modern külföldi gyűjteményének kialakulása. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2012, 184 oldal, 2800 Ft