Nonarchitektúra noncolor kivitelben

P. Szűcs Julianna

A festmény szerves anyag, egy idő után elpusztul, kis lények megeszik, vagy csak úgy lebomlik, magától, a levegőtől. A kő szervetlen, elvileg maradandó, épp ezért drámai látni, ahogy lassú alakváltozásokon megy keresztül, majd ugyanúgy elporlad, mint aki egyszer régen kifaragta. De részeredmények, nyomok, hol hosszabb, hol rövidebb ideig fennmaradnak. Kőnig frigyes kiállítása Székesfehérváron.

Szín. Aligha véletlen, hogy az olasz nyelvben nincs őshonos, latin eredetű szó a kékre. Igaz, használnak két kifejezést: a blu-t, amely már hangzásában is germán eredetről árulkodik, és az azzurrót, amely arab közvetítéssel perzsa forrásból a lazúrkőre utal, arra az ásványra, mely összetörve lett a drága festék alapanyaga. A mediterráneumban ezt a színt körülírták. Mint az Istent a régi zsidók, vagy mint a közösülést az újkori illemtanok. Nem tudták, hányadán álljanak a kékkel az itt é́lő emberek. Vannak ugyanis az egeknek árnyalatai, és vannak a vizeknek tónusai, de ezek oly végtelenül sokfélék, hogy nincs rá szó, nincsen rá fogalom. Csak kölcsönbe véve, vagy összevont hasonlatként. Vannak szépen kék festmények. A magyar művészet történetében talán Bernáth Aurél Riviérája az egyik leg, az egyetemesben szerintem Kokoschka Windsbrautja. Sokan festettek transzcendensen kék képeket. Nálunk a leghíresebbeket Ország Lili alkotta Labirintusaival, a világban valószínűleg Yves Klein, aki neve mellé örökös jelzőként kapta közönségétől e szín nevét. Az ikonográfiában a kék a tisztaságot, az igazságot és a fájdalmat jelenti, de néha Lucifer bukott angyalait különböztetik meg a kékkel. Legyenek bár melankolikusak vagy rejtelmesek, boldogak vagy túlvilágiak, e kolorit érzelmi telítettsége akkor is vitathatatlan, ha alfajainak száma rengeteg. De ezúttal valamennyi változat érvénytelen.

Kőnig Frigyes közel félszáz oszlopot (lábazatot, fejezetet, sudaras törzset, s mindezek torzóit) ábrázoló festményt és akvarellt állított ki a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban. (Volt ebből több is, csak hely nem maradt elég őket fölmutatni.) A téma repetitív, ennél csak a vászonra és papírra tapadó pigment monotonabb: fehérrel értelmezett kékben jelenik meg valamennyi összefüggéseitől megfosztott, álló, heverő vagy az anamorfikus eljárással megoldott dekonstruált kőtöredék képmása. A való világban – nem a festészetiben – létezik ugyanis egy szenvedélytelen kék. A régi iskolaköpenyek hivatalos árnyalata. A kékkel átnyomott fekete-fehér fotók hűvös közönye. A tárgyilagos, a szabályos, az egyenkék. Az angolul és horvátul mellékelt katalógus szövege (Révész Emese szerint) ugyan nosztalgia-kéket, lelki-kéket emleget a műcsoporttal kapcsolatban, de nincs ez így. Régebben, a Fürdőzők-ciklus idején, vagy a nagytotálban megoldott rommező-képeinek korában Kőnig kékjeiben volt még remény-várás és magánytudat. Itt és most csak az iktatott jelentés légköre és a pedáns rendszeretet aurája látszik. Ha a mai magyar festészet egyik legtudatosabb, legérzékenyebb, legműveltebb alkotója ezt az árnyalatot választotta a tárgyi mulandóság és a kulturális bomlás érzékeltetésére, akkor nyilván kitüntetett tervei voltak az ultramarinból és kobaltból összekevert és kézi munkával előállított gépies koloritnak.



466-os, 2013, 80 × 170 cm, olaj, vászon

 
Forma. Az oszlopok modelljeinek egy része a horvátországi Zára 9. században épített centrális alaprajzú gyönyörű templomának tövében, alapzatában, falazatába építve lapítanak. Legtöbbjük immár láthatatlan, mert rajtuk nyugszik a Szent Donát-katedrális gigantikus pilaszterrendszere, más részüket felhasználták a kikötő megerősítésénél, sokuk pedig úgy maradt a falazat tövében, mint ezerháromszáz éves sittek a felvonulási szerkezetek elbontása után. A modellek másik része még mindig ott áll, ahol a római fórum hűlt helye hagyta. Sokuknak fejezete sincs, lábazatukat régen elhordták az illírek, a trákok, az osztrogótok, az alánok, a velenceiek, a törökök, meg akik még arra jártak. Egyetlen épen maradt kolumna hirdeti csak valaha volt formáját, kifordulva persze önmagából: egy szégyenhelyként, a középkori büntetés-végrehajtás praktikus megoldásaként működő eszköz. Hajdanvolt használói aligha értékelték antropomorf arányait, kecses entázisát és a fényárnyékot ritmizáló kannelúra-rendszerét. Ehhez kötötték a bűnöst, ahol szépen kigúnyolták, jól megostorozták, végül lenyilazták, mint Sebestyént vagy Orsolyát. A többi töredék pedig identitását veszítő csonk. Elbitangolt az eredeti funkciótól, a kolonnádtól, a kitüntetett architektonikus formulától „amelyben az építész leghatásosabban mutatja be a művészi építőtevékenység értékét a tartók és terhek szerepében” – mint olvasható Mojzer Miklós e témáról írt alapvető tanulmányában (Torony, kupola, kollonád. Budapest, 1971. 10. o.). Merthogy a „kollonád épített dísz”.
 
Kőnig „kollonádja” viszont díszét vesztette. A kiállítás legszomorúbb darabjai azok az akvarellek, amelyeken a talpukat, fejüket, tehát értelmüket levetkező egykori súlyhordó elemek egymásra torlódva szoronganak a számukra rendelt megalázóan szűk helyen, amelyeken elszáradt kötegekként úgy zsúfolódnak össze, mint vályúban az abrakra valók, az éhes állatok elé vetett csócsált eledelek. Alig- ha kell nagy képzelőerő, hogy az „éhes állat” szerepét nem játszhatja ezúttal sem más, mint az Idő. Kronosz, vagy a római közegben maradva Saturnus, aki éppúgy, mint a bestiák, fölfal mindent, még tulajdon ivadékait is. Hát még az ivadékok tárgyi bizonyítékait, a megmunkált köveket, a kultúra emlékeit, a formát magát. A kiállítás „legoptimistább” darabjai pedig azok a gipszplasztikák, amelyek nem törődnek bele az összedarált, holttá őrölt, puszta anyaggá degradált architektúrába, és csak azért is fölmutatják a tartószerkezetek hiányzó részeit. Tulajdonképpen egyedül azokat. Viccesek kicsit. Egy oszlop, amelynek kizárólag talpa és feje van – ráadásul csorbulatlanul ép vájatú kannelúrakezdeményekkel és élre vasalt idomokkal – az nemes és igazságos bosszúnak számít a fölfalt gyönyörű márványtörmelék-tenger miatt.



470-es, 2011, 80 × 200 cm, olaj, vászon

 
A ciklusokban dolgozó-festő-gondolkodó Kőnig valójában és egész életében ezt az Idő által megtépázott mélabús világot mutatta meg, és annak akart az eszén túljárni. Így tett, amikor Gyermekkori monumentumokat sorakoztatott föl, mint lefagyasztott rég volt emlékeket, és amikor a tébollyal flörtölő régi magyar írók portréiból állított elő csodabogár-galériát, mint a múlt félárnyékban hagyott rekvizitjeit. De az idő rágcsáló kedve ott hagyta foga nyomát valamennyi bunkerjén é́s mosatlancsésze-kompozícióján, összes várromján és – amiről már volt szó – a tenzióit elveszejtő renyhe izmú és vízben á́lló aktjain. Az életmű eddigi „gyűjteményein”, ahogy egyik első tanulmányírója, Kürti Emese nevezte műcsoportjait. Nyilvánvaló, hogy tisztában volt és van azzal, hogy „minden csak jelenés, minden az ég alatt”, de egyúttal összes neuronsejtje által vezetett ecsetjével azt is kifejezte-kifejezi, hogy nincs ez jól. Ismerik a régi mondást, hogy mi a különbség az elmebeteg és az idegbeteg között? Az elmebeteg a kétszer kettőre azt mondja: öt. Az idegbeteg viszont tudja, hogy az négy. De kevesli. Remélem, nem veszi sértésnek a mester, hogy világnézete miatt őt a második csoportba sorolom. Mint ahogy valamennyien ebbe a csoportba sorolódunk, akiknek nem adatott meg a mitologikus fundamentalizmus kegyelme, de azért érzünk némi fantomfájdalmat az elmúlás könyörtelensége miatt.
 
Semmi szentimentalizmus nincs ezekben az akkurátusan, pedánsan, düreri alázattal és leonardói kíváncsisággal kipreparált kollekciókban. Érződik rajtuk a tanárember szakmaszeretete, meg persze a hűvös tudás időbeliséget negáló csele. Talán ezért alakult úgy, hogy Kőnig teljesítményét majdnem lehetetlen a művészettörténeti szezonokat jellemző stiláris címkékkel minősíteni. Magányos vállalkozó, a csoportban gondolkodás, az őrsi foglalkozás, a trendérzékenység kollektivista tünetei hiányoznak nála. Tiszteletet parancsoló zenei csend veszi körül munkálkodását, s ha van valaki, aki itt és most megveti a pillanatnyi időbe csimpaszkodó kurrens áramlatokat, hát akkor ő biztosan azok közé tartozik. (Talán még ebből a fajtából Váli, Szűcs, Vojnich, Somorjai Kiss jut még az eszembe hamarjában.)



469-es, 2012, 50 × 200 cm, olaj, vászon

 
A szín és forma együtt. Vissza most a színhez. Mint jeleztem, a kék szép, és a kék képek szinte mindig szépek. Írtam arról is, hogy Kőnig mostani kékjei nem igazán szépek. Ez önmagában is kész csoda, de nem véletlen csoda. Ő hívta föl a figyelmemet arra a Danilo Kiš által fogalmazott gondolatra, amelyet a katalógus bevezetőjében is megemlít. A passzus szerint a formatudat – szabad fordításban – a közép-európai kötődésű művészek egyik közös tulajdonsága. Ennek révén akarnak értelmet adni az életnek és a metafizikai rejtélyeknek, a formáé, amelyen a választás lehetősége értendő, a formáé, amely nem más, mint kísérlet ama arkhimédészi fix pont meglelésére, amely a barbár ziláltság és az ösztönök irracionális önkényének ellentéte. No már most: ha figyelembe vesszük azt a sajnálatos tényt, hogy a zárai kövek sorsa csillagtávolságra került eredeti funkciójától. Hogy a hajdan szakrális célt szolgáló díszek (vájatok, illesztések, „oszloprendek”) mára inkább hasonlítanak a tenger hullámaihoz, mint az emberkéz szabta mérnöki rend nyomaihoz. Hogy a barbár ziláltsággal szemben akkor is védtelenek lettek, ha él még néhány ember a kontinensen, aki emlékezni képes a régiség visszahozhatatlan értékére. A szépen kék kő-hullák hazudnának. Jobb ez így, ilyen elidegenítő üzemmódban. Ettől őszinte és drámai.
 
 
Oszlopsor (Arrière-garde)Kőnig Frigyes kiállítása
Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum
2013. június 9-ig