A fürdőnadrág hálója – Ron Mueck

Winkler Nóra

Finoman süt a nap, a Fondation Cartier üveghomlokzata előtt derűs és – Párizsban vagyunk – csinosan öltözött embersor várja, hogy bejusson Ron Mueck kiállítására.

 


Ron Mueck: Sodródás, 2009, vegyes technika, magántulajdon,
Ron Mueck kiállítása, Fondation Cartier pour l’art contemporain,
Párizs, 2013. április 16 – szeptember 29.
© Ron Mueck / Fotó: Anthony d’Offay, London and Hauser & Wirth


Kiugróan nagyszámú női csapat, mintha lenne egy egyezmény; a férjek ilyenkor golfoznak vagy raknak rendet cipőgardróbjukban. Családok is jönnek gyerekekkel, turisták, párok, belépve előzékeny, egyenruhás lány fogad és minikatalógust ad át. A Londonban élő és dolgozó, ötvenes éveiben járó, német származású ausztrál Mueck: szupersztár. A Charles Saatchi gyűjteményéből szemezgető 97-es Royal Academy of Arts-beli Sensation kiállításon ismerte meg a közönség, Saatchi egy évvel korábban látta meg Pinokkió-szobrát, elámult és megvette tőle, ami vehető volt. A Fondation Cartier Jean Nouvel tervezte könnyed, lebegő épületének földszintjén összesen négy mű van, a lenti térben még öt. Mueck hiperrealista emberszobrokat készít, óriásiakat, közel embernagyságúakat és kicsiket, a modellek méretével pont egyezőt soha. Első közelítésben érthető, miért hoznak annyi gyereket, nekik is szórakoztató és érthető látványt nyújt az életnagyságú hajóban ülő miniférfi, a hatalmas alvó emberarc, a kicsiben megcsinált fekete fiú, akinek a farmerjéből pont úgy lóg ki az alsónadrág gumipántja, ahogy a szobrot néző emberekéiből. Lenyűgöző a figurák életszerű részletgazdagsága. A hiperrealista se írja le kellőképp a látványt, mert ami egy festménynél simán kitolható a látvány territóriumába – az ember tudja, felöltözve néz képeket –, itt zavarba ejtő, lemeztelenítő. A bőrfelületek apró foltjait, szőrt, hajszálakat, a hús omlását nézve egy idő után felfedeztem, mennyire jól vannak mások is megcsinálva, döbbenetes, milyen pontosan érzékelhető ott a lány alkarjának konzisztenciája, aztán rájövök, a kislány igazi és továbbmegy a mamájával. De hiába a sok futkosó gyerek, a bejövő napfény, körben a csodás, fűszernövényekkel is teli kert, Mueck bravúrjai kétségbeesésbe kergetik a nézőt. A csónakban meztelen férfi ül, csüggedten és irányvesztetten. A fekete fiú felhúzza pólóját és a bordái közé ütött sebet nézi. Távolabb egy fiatal pár, a lány elnéz, a fiú őt nézi, igyekszik átölelni, de mögéjük kerülve, a lány fura görcsben tartja hátra a kezét. Egy – fogjuk rá – humorosabb mű van, zöld gumimatracon lebegő önelégült pasi, aranylánca jobbra csúszva – ezek gyilkosak ám igazán – királya az életnek. Nekem mondjuk erről egy galériás-prototípus jutott eszembe, aki felülemelkedve művészei érzékeny nyűglődésén, emberi állapotokon való merengésein, örül, hogy az eladásokból itt lebeg Los Angeles-i medencéjében. A múzeum kisfilmeket is mutat site-ján, más művészek reagálnak Mueck szobraira. Az egyik mű egy bevásárlásból hazafelé vonszolódó anya, divatos sötét farmerban, vastag télikabátban, alá, a testére kötve kisbabája, aki mint kis fióka néz fel rá. Erről többeknek saját anyaságuk ugrott be, hogy mennyire édes volt a baba testen, vagy az, biztosan angol a nő, nem francia, a nejlonban csupa brit áru van. Oké. De az anya kimerültnek tűnik, tekintete magányos, robotikusan tartja kétoldalt a sárga szatyrokat. Hátborzongatóan átélhető érzelmek jelennek meg minden figura arcán, karaktereket látunk, nem a Madame Tussaud panoptikum elnagyolt mintháit. Nemcsak technikai precizitásról van szó – 50 perces film mutatja, micsoda aprólékossággal, sok száz órán át dolgozik egy részleten Mueck, óriásfülekkel, minilényekkel népes műteremben –, de mint nagy íróknál, itt is könyörtelen megfigyelővel van dolgunk, aki képes életutakat formázni egy szemöldökbe vagy testtartásba. Houellebecq jutott róla eszembe, az Elemi részecskék vagy A térkép és a táj szereplői, magukra hagyott, nyomorult vagy csak magányos hősei. Mueck legnagyobb itt kiállított munkája egy idős pár, napernyő alatt a parton. A férfi beach-nadrágban, fejét kék fürdőruhás felesége lábaira hajtja, elnéz, a nő pedig félig föléhajolva rá. A férfi szerető mozdulattal kapaszkodik az asszony karjába, a bőr puha benyomódása és redői, a férfikar ráncai fényképszerűen pontosak. Téttelen kis pillanat, semmiség a parton, de a testtartás, érintések a leélt évek intimitását, egyszersmind a külön fejekben zajló mozit is mutatják. Zavarba is ejt, hogy jövünk ahhoz, hogy belássunk ide, ez az övék. A nő kézfején támasztja magát, jegygyűrűjét, korának megfelelően már nyomja kétfelől a bőr. Ha alaposan figyeljük, a lenti, akkor még huszonéves párt fedezzük fel bennük. Feljöttünk egy emeletet, velük meg megtörtént az élet. Sokáig néztem az ujjpercek redőit, a bőr apró hibáit és foltjait, az asszony finom hurkáit az egyberészes fürdőruha alatt, a férfi megereszkedett karját. Felhúzott lábakkal pihent, be lehetett látni a fürdőnadrág száraiba. Houellebecqnél is van, hogy rimánkodva lapoz az ember, ne, ugye most nem tesz ide könnyű kézzel egy brutális, megsemmisítő jelzőt, és de, odateszi, nála is el kell pusztulni, micsoda bravúrral tudja egy társadalom komplett ürességét behozni egy közértes pontgyűjtő kártyával, itt abban bíztam, nem lesz ott a hálós anyag. De hát persze hogy ott volt.


Ron Mueck, Fondation Cartier pour l’art contemporain, Párizs
2013. szeptember 29-ig



Kiállítás építés, Ron Mueck kiállítása, Fondation Cartier pour l’art contemporain, Párizs, 2013. április 16 – szeptember 29.
© Thomas Salva / Lumento for the Fondation Cartier pour l’art contemporain, 2013