A MENÜ Imaginaire című kiállításra látogatók értelmezései és reakciói hasonlóan színes palettát alkotnak, mint a művek. B, D, K és Sz megfigyelései a kortárs művészeti közegen kívülről érkező reflexiók, amelyek nem reprezentatív felmérésként szolgálnak a kiállítás emészthetőségéről.

K-nak azzal nincs baja, ha robotok csinálják a kaját, a mesterséges protein az oké, csak ha a has nem kapja meg, amit akar, a fél világ binge-eater lesz. K a jelenlegi fogyasztási szokásaink esztétizáltságára utal, a szem és a száj ingerének elválaszthatatlanságára. Az alternatív fehérje-előállítás során nem teszünk belsővé semmiféle tájat, elidegenített, puszta létfenntartást szolgáló mesterségesen létrehozott tápanyag kerül a szervezetünkbe. K szerint tehát kontraproduktívvá válna a Future Foods című műben bemutatott technológia, mert a szem (és az ízlelőbimbók) kielégíthetetlen éhsége végső soron mértéktelen evészavart eredményezne. A falási rohamok csillapításához hagyományos ízek és textúrák szükségesek, azok hiánya, illetve a szindróma hosszútávú fennállása pedig súlyos mentális problémákhoz vezethet. Úgy véli, kár, hogy nem foglalkoztak azzal, hogy lehetne befogadhatóbbá tenni az emberek számára ezeket az ételeket, az izgalmas koncepció lett volna, hiszen hipotézise szerint azzal megszüntethetnék az élet/étel-idegenség alapvető problémáját. Ha az emberi fogyasztásra alkalmas fejlesztés célja a faj fenntartása, azaz már önmagában antropocentrikus vállalás, egyetlen plusz lépéssel, a megfelelő forma, tálalás (köret?) segítségével a startup nagyobb bevételre, a bolygó pedig hosszabb életre számíthatna. Alátámasztja ezt K egy másik észrevétele is: miközben nézte az okosvideót a fehérjetermelésről, jobbra tévedt a szeme és pont akkor készült a manióka-pörkölt a másikban, amit nagyon megkívánt. Pont vegán recept volt, azt szívesen meg is főzné. (Növényi alapú étrend vs. laboratóriumi körülmények között előállított tápanyagok 1-0.)

A kiállításon látható művek közül az evés pszichológiájára és a befogadó szerepére reflektál a kicsit mainstream mukbangos videó, azaz a NEOZOON Az ember szívéhez a gyomrán át vezet az út című munka is, amelybe K ugyan futólag belenézett, de ASMR-os és attól kikészül. Felszabadult figyelme így a Szmogkóstolásra összpontosult, amiről így nyilatkozott: imádom, csak egyáltalán nem passzolt ide. Kajában tudják megcsinálni, de tartalmilag egyáltalán nem illett ide. Kritikájának tárgya, hogy míg a többi műalkotás valóban arra keresi a választ, mit (t)együnk, ha az erőforrásaink végesek, ez a munka az élelmiszert médiumnak tekinti, de valójában nem kínál választ az egyre sürgető kérdésekre. K szerint a környezetszennyezést külön lehetett volna választani, így a kiállítás túlságosan tömény volt, szétrobbant a feje. A nyersanyagok apadásának okát evidenciának, beemelését zavaró konceptuális feleslegnek tekintette – a szmog íze számára kéretlen hab volt a tortán. Összbenyomása, hogy nem szereti, ha a dolgokban mindenütt az egyéni felelősséget erőltetik; mindez tulajdonképpen a kapitalizmus átfogó kritikájaként értelmezhető, a túltermelés és túlfogyasztás uroborosz-jellegére utal.

Ezen a ponton álljunk meg egy pillanatra és vegyük szemügyre újra a habcsókot egy másik nézőpontból! D-nek nagyon tetszett a szmogkóstolás ötlete, ám ő a koncepciótól való eltérés helyett a projekt kivitelezését nehezményezte. Részéről felmerült a kérdés, hogy vajon mi értelme van kiállítani olyan ételt, amit nem lehet megkóstolni, de ha már ki is állították, hogyan higgye el, hogy a sütik hitelesen illusztrálják az ötletet, miközben teljesen különböző méretűek. Észrevételét tovább fűzte arra vonatkozóan, hogy vajon azonos sütőben, azonos hőfokon és egyszerre sültek-e, ami szintén fontos kérdés a projekt célkitűzését, hitelességét tekintve. D-nek hasonló problémája volt Thieu Custers Bodyponics című alkotásával is, melyben a művész saját testnedveit használja növénytermesztéshez. Szerinte a projekt a zero waste életmód és körkörös termelés egy valóban érdekes ötlete, de a látottak alapján semmi nem támasztja alá azt, hogy a kísérlet sikeres volt (hacsak nem a szőrszálak között nevelt apró növénykét kellene annak tekinteni, amit fél percig rágcsált az alkotó). D számára még érthetetlenebbé vált az egész azáltal, hogy feltehetőleg nem azok a növények voltak kiállítva, amelyeket a művész maga termesztett, a videó erőltetett és megrendezett, a polc széléről lelógó ”gyerek kabát” indokolatlan volt. A D által problematizált ”ötlet, mint illusztráció” lényegében a konceptualizmus sajátja, melynek lényege valóban az, hogy a idea kerül előtérbe a megvalósítás helyett, de ez nem nyújt D számára kielégítő választ arra, hogy vajon mi értelme van hiteltelenül ábrázolni a gondolatot, ha a kivitelezést látva csak még több a kérdés? Ugyanezen a vonalon vizsgálódva D számára hasonlóképpen értelmezhetetlen volt Marie Caye & Arvid Jense S.A.M. a Szimbiotikus Autonóm Masina című műve, melynek leírásából nem derült ki a működési elv és a gépezeten sem lehetett látni semmilyen erre utaló jelet, így kérdéses maradt számára, hogy vajon tényleg csak a higiéniai korlátozások miatt van hibernált állapotban vagy eleve működésképtelen. 

D szerint mindhárom projekt a tudománytalan tudományos kísérlet (patafizika) kategóriájába sorolható, melynek sem a tudományhoz sem a művészethez nincs köze. D erre vonatkozóan megjegyezte, hogy a kiállításon az egyetlen műtárgyra emlékeztető tárgy Hódi Csilla Matango bár című munkája volt, amely hitelesen illusztrálta a projekt alapjául szolgáló disztópikus japán film világvége hangulatát. 

Érdekes, hogy D szerint az egyetlen hiteles mű tulajdonképpen ez a (félig) fikcióra építő alkotás. D külön említést tett a valóság és fikció kapcsolatáról és arról, hogy a legnagyobb bizonytalanságot számára Arne Hendriks A hihetetlenül zsugorodó ember című műve okozta, amely szerinte, bár úgy tűnt, hiteles információkat tartalmaz, a humoros interpretáció miatt mégsem lehetett eldönteni, mennyire komolyan vehető.

Nézd, milyen nagy csirke! Kiáltott fel B Arne Hendriks kutatását szemléltető plakátsorozatának a bejárathoz legközelebb eső darabjára tekintve, amely egy 50 cm magas férfit és kakast helyez egymás mellé. Ha nem az ember jelentené számára az alapvető mércét, akkor B igazából azt akarta volna kifejezni, hogy nézd, milyen kicsi ember, utalva arra, hogy a Föld egészsége szempontjából ideális emberi testméret az lenne, ha minimum fele ekkorára csökkennénk - de minden egyes centi számít. Hiszen zsugorodásunk rengeteg gazdasági és főleg ökológiai előnnyel járna, például többé nem jelentene problémát az élelmiszerhiány. 

Hendriks végre egy pozitív alternatív jövőképet vizionál, amely során egy napraforgó-fej asztal körül fogyasztjuk az asztal hatalmas magjait, miközben nem fogyasztunk túlontúl sokat. Az alacsony létre nemcsak környezetvédelmi érveket hoz fel, hanem érzelmeinkre hatókat is: tudvalevő, hogy a magasabbak könnyebben elveszítik önuralmukat, de a magasságadó bevezetését is biztosan célt nem érő tüntetések követnék. Kivétel, ha akkor már mindenki zsugorodás-hívő lesz, ahogy nevéből sejthetően a globális Nemnövekedés mozgalom már most az. Elsődleges célja a mértéktelen fo(gya)sztás visszaszorítása, de ebben a kontextusban könnyen értelmezhetjük a láb nemnövekedésének és az ujj nemnövekedésének szószólójaként. Nem a jólét ellen szól, pont hogy a hosszú távú legjobb-létre törekszik. Pszeudomagyarázataival, fiktív tudományos módszerével és a képzelet felszabadításával Hendriks kutatása szintén efelé igyekszik. 

Itt jó pár alkotás attól művészeti, hogy így egy kiállításon van bemutatva. Ha otthon csinálta volna valamelyiket anya, az nem számítana annak. Meg bármi lehet művészet, nem? Ha annak van meghirdetve. Dekonstruálja B tűélesen a művészeti mező fogalmát. Pierre Bourdieu ( ön-szocioanalízisében önmagát is lebontó) 20. századi francia szociológus 1969-es Értelmiségi mező és alkotói projekt című tanulmányában fejti ki először mezőelméletét, amely érvényes bármely autonóm tevékenységi szférára. A vallási, politikai vagy művészeti mező egy sokszor nem racionális elvek alapján működő öntörvényű erőtér, melyet saját, hagyományos pozíciókban fellelhető játékosai, szereplői tartanak fenn. Kizárólag akkor létezhet, ha a játékosai hisznek a játszmák tétjében, és egyetértenek a mező elemeinek értékében (például mezőn belüli rang, hogy nagy dolog, ha egy alkotónak a Ludwig Múzeumban nyílik egyéni kiállítása). A szereplők gyakran egész intézmények, mint B esetében a kiállítótér vagy a kortárs művészetinek nevezett OFF-Biennálé eseménysorozat, amely legitimálja, hogy például Szabó Eszter Ágnes Manióka Show – Gyökér-előrejelezés című munkájára műalkotásként tekintsünk. De ha anya csinál otthon maniókát, akkor ő csak főz, ha pedig a kis unokatesónk megmutatja féltve őrzött, a kelenföldi kertjükben akkumulált földtípusokat, akkor ő egyrészt nagyon kisgyerek még, másrészt gyűjtögető. Nem úgy, mint Masha Ru Ehető földek múzeuma című föld-válogatása, hiszen az művészetnek van meghirdetve. 

Sz-t valamiért pont a legkevésbé látványos mű, A hihetetlenül zsugorodó ember fogta meg leginkább, talán mert a kevés nem audiovizuális művek egyike. Azt hitte egyébként, hogy Az ember szívéhez a gyomrán át vezet az út és ez egyek, vagyis a párosítás szerencsés kurátori döntés volt, egyik mű úgy vezet át a másikba, hogy Sz-ben el sem vált a kettő. Azt mondta, azért tapad a mukbangra ennyi ember, mert az egyedül elköltött vacsora hangosan csámcsogó és érzékien nyammogó streamert nézve azért mégsem olyan magányos. Elég volt egy perc a videóból, hogy úgy érezze, mindent látott és nem repetázna, továbbállt. 

A vegán honfoglaló tetszett neki nagyon, de közben a slideshow kevés, feltételez mögötte történetet, de meg nem ismeri. Megnézte, elgondolkodott rajta, mert maga a dolog érdekes, de ahogy bemutatták, az annyira nem. És ezt tudná mondani az összes dologra, ami ott az asztalon volt. A gombással az volt a baja, hogy ha valaminek a hangját nem hallja rendesen, nem gürcöl vele. De az egész teret átható szag megfogta, és mesélni kezdett. A szülei elsősorban a keleti gyógymódokban hisznek, a kisvárosból, ahol kiskorukat töltötték sok mindent magukkal hoztak. Sz is így nőtt fel - anyukája néha elé nyomott valamit, hogy ezt idd meg, mert erősebb leszel. Az évek során megtanulta mindezt utálni. Vagyis tulajdonképp nem baj, hogy nem guggolt le mellém kiszűrni a JBL-ből csak szivárgó gomba-gyűlölő hangokat, neki az orrát csípte el az áradó erjedés, és így már ő is egy hang, aki a jövőből jött Matangó bár-ban talán nem lesz törzsevő. Pár éve vettek egy nagyobb hűtőt, de megmaradt a kicsi is, és abban mindenféle tealevél van, gyökerek, gombák, igazából számára beazonosíthatatlan valamik, nem is tudta, hogy gombák, amíg most meg nem látta ezeket a dolgokat. Ha bemész egy Dunapandába, a kínai áruházba, azt is nagyon erősen belengi ez a szag. 

Sz, ha kiállításra jár, általában sokat olvas, elmondása szerint a szöveggel és művekkel töltött idő kb. fifty-fifty, vagyis edzett, de így, hogy a szövegek nincsenek a falon, és belépéskor nem nyalábolt fel egy tucat oldalnyi koncepciót, ettől ezúttal eltekintett. Azt mondta, nem bánja, így megpróbálta megfejteni magának, de kérdés, hogy mennyire érthető a kiállítás szöveges súgás nélkül, főleg, hogy az ajtóban például ott egy izgalmas tárgy, egy hibernált robot, ami kikapcsolva pihen. De elolvashatjuk, mit csinálna. Sz szemét is először ez ragadta meg, de a felcsigázott kérdések felmerülésénél nem jutott közelebb a működésének megértéséhez. A beszélgetés végén Sz elmerengett - miért emlékszik úgy, hogy az egyik terem rózsaszín volt? Mintha az egész neon rózsaszín lett volna. A végszóban mégsincs rózsaszín köd - nem volt benne negatív érzés, de úgy nagyon pozitív se. Olyan… ez úgy egynek elment. 

A kiállítás május 30-ig, a Culinary Institute of Budapest épületében tekinthető meg.