Az ArtReview néhány napja megjelent Top 100-as listáján, ahol évente rangsorolják a legbefolyásosabb művészeti szereplőket, idén egy nonhumán entitás, az ERC-721 foglalta el az első helyet. A nem felcserélhető token szabványt négy évvel ezelőtt hozták létre, és tavaly terjedt el igazán, amikor annak hatásai, hogy az online térbe kényszerültünk, a műtárgypiaci szereplők pozícióit is elérték. Mint minden szubkultúra, az NFT-művészet is a fennálló rendszerrel szemben kezdte meg működését, olyan értékrendi javaslatokkal, mint a művész intézményrendszerben elfoglalt szerepének átgondolása, a művészet hozzáférhetőbbé tétele és kortárs művészetfogalmaink módosítása. Villámgyors elterjedése és demokratizáló igénye miatt azonban mostanra a tömegkultúra és a művészet területén túlnyúló párbeszédek részévé vált, amelyet a kriptoművészet közösségi médiához hasonló sajátos működése is megerősít: az alkotók és műveik értékét nem a lassan formálódó kánon, hanem a rájuk irányuló figyelem és saját kapcsolati hálójuk határozza meg.

A decentralizált és mindenki számára elérhető technológia kritikusai szerint éppen az NFT demokratikussága vezet az alkotások megkérdőjelezhető esztétikai minőségéhez, a növekvő kínálattal felhígult piacon pedig valójában – a hagyományos műtárgypiachoz hasonlóan – csak kevesek válnak sikeressé. A helyzetet sokan a magaskultúrára leselkedő veszélyként érzékelik, ez azonban teljes képzavarhoz vezet, hiszen nem művészeti irányzatról, csupán egy rendelkezésünkre álló technológiáról van szó.

Az NFT trenddé nőtte ki magát, amely egyszerre tűnik unalomig ismételtnek és sokak számára nehezen érthetőnek, így megfoghatatlannak. A trend előnyeinek és hátrányainak útvesztőjében segíthetik a tájékozódást a november 25. és 27. között megrendezett NFT DEB Generative Dimensions konferencián elhangzott nézőpontok. Az előadók egyrészt a saját kutatásaikról és tapasztalataikról prezentáltak, amelyeket különböző tudományterületeken szereztek művészi gyakorlatuk során, másrészt panelbeszélgetéseken a többi meghívottal is vitatkoztak – ebben Lukács Viola, az esemény szervezője és moderátora is részt vett. A konferencia ennek eredményeképpen rendkívül izgalmas posztdiszciplináris beszélgetéssé alakult, amely hosszú órákig lebilincselte a figyelmet és új távlatokban mutatta be az NFT robbanásszerű sikerét.

Banovich Tamás, a New York-i Postmasters Gallery alapítója és a technológiai fejlődés elkötelezett támogatója az újdonsággal kapcsolatban a művészek szuverenitásának megerősödését emelte ki. Kétségtelen, hogy a hagyományos galériás rendszerrel szemben az online piactereken sokkal nagyobb százalék illeti meg az alkotót, szellemi tulajdona eladásával a művész mint vállalkozó érvényesülhet, ezáltal pedig cselekvőképessége is megerősödhet. A Postmasters a ‘90-es évek óta foglalkozik digitális művészettel, amelynek jelentőségét a számítógépek nyújtotta mediális frissességben látja. Az NFT-jelenséget is hasonló, a kultúra egészét befolyásoló tényezőnek tartják, amely éppen ezért vonzó számukra, s egyúttal azt is példázza, hogy a hagyományos galériák sem szorulnak ki szükségszerűen az új piacról.

Banovich galériájában már többször rendezett kiállítást Kenny Schachter kurátor, író és művész, aki „majdnem digitális szívinfarktust kapott”, mert véletlenül kitörölte a prezentációja egy részét – végül azonban megtalálta a felhőben, az általa készített NFT-k metaadatai mellett. Kriptocinikusnak vallja magát, mert nem a pénz, hanem a művészet érdekli – a közösség ereje, amely a közösségi médiában és különböző fórumokon épül. A Discord és a Twitter mellett az Instagramot emelték ki többen, ahol kapcsolatot tartanak művésztársaikkal és a technológia iránt érdeklődőkkel – itthon pedig egy Facebook-csoportban formálódik NFT-közösség, ahol a munkáik bemutatásán túl a tagok tanácsokat és tippeket osztanak meg egymással. Amellett érvelt, hogy ha valaki profitot szeretne termelni, szerencsés, ha NFT helyett inkább kriptovalutát vesz, hiszen az sokkal kevésbé kiszámíthatatlan. Személyes példájával támasztotta alá az NFT emancipáló hatását: elmondása szerint egészen tavalyig kellett várnia, hogy művészként is elismerjék, holott harminc éve alkot digitálisan. Ezt a művészeti világ arroganciájával magyarázta – az önreflexió hiányával, amely a magasművészetet általánosságban jellemzi. Schachter a szubkultúra felől közelíti meg a művészetet, és bár kitért arra is, hogy bizonyos galériák támogatják az újításokat, a hagyományos művészeti piacon sokan azért tartózkodnak tőlük, mert félnek a változástól: az új nyelvtől és az alkalmazkodás képességétől, azaz mindentől, ami szükséges az NFT piacán való fennmaradáshoz. Az NFT a gyűjtőkört is kiszélesítette, amelynek kanonizáló ereje a vásárlások számában és végösszegében rejlik, így az alkotók népszerűsége is ugrásszerű növekedést mutathat. Liz Haas, az Ubermorgen kollektíva tagja többek között a Hannah Arendt-idézetek és a dínók fúziójából készülő digitális alkotásairól mesélt: a művek megtestesítik művészi attitűdjét, amely saját praxisának kiterjesztéseként – nem pedig kiindulási pontként – értelmezi a kriptovilágot. A társadalmi folyamatok által megerősödő alkotások, amelyeket ez esetben (is!) pénzügyi tranzakciók kísérnek, a művész víziójának és művészetfogalmának leképezései Warren Neidich fotográfus, építész és neurológus szerint is, aki interdiszciplináris gondolkodóként úgy véli, továbbra is fontos, hogy a kulturális érték meghaladja a piaci értéket.

A technooptimizmus, őszinteség és kíváncsiság, amellyel a felszólalók a digitális művészethez viszonyulnak, új perspektívából mutatta be, hogy bármi lehet művészet. Az elképzelés, miszerint az alkotás az egyéntől indul, aki, ha hozzáfér a megfelelő technológiákhoz, valóban egy demokratikus és decentralizált közegbe léphet be, ugyanakkor még mindig utópisztikusnak tűnik: a megfelelő tudás és technikai felszereltség privilégiuma keveseknek áll rendelkezésére. Ha a közösség erejét és a közösség szereplői által képviselt értékek felerősödését tekintjük a demokratikusság eredményének, továbbra is kiszorulnak azok, akik a társadalmi egyenlőtlenségek elszenvedőiként be sem tudnak lépni a közösségbe. 

A technológia művészetelméleti kérdései közül Vladan Joler – aki a 2021-es OFF Biennálén is kiállított – a bizonytalanságból fakadó szabadság és a konstruktív viták eltűnését emelte ki. Az NFT egyértelműsíti a digitális művek tulajdonosait, eredeti és másolat különbségét, ő azonban a mozgásban tartott diskurzus kulcsának tartja az elmúlt ötven év vitáit a digitális művészetet övező problémákról. Noha a tranzakció keretei és formája valóban rögzül, a digitális és generatív művészet néhány problémájára megoldást nyújt, egyúttal más spekulációknak is teret ad. Anika Meier berlini kurátor és író is azzal érvelt, hogy az NFT csupán egy technológia: ha az így készült műalkotást NFT-nek hívjuk, az „olyan, mintha egy festményt csak festménynek neveznénk.” Az értékteremtés versus hype kultúra küzdelmével kapcsolatban úgy véli, hogy ez a technológia már velünk marad: miután szélesebb körben is elterjedt és a felhasználók kezdeti félelmei feloldódtak, mára sokkal több pénzt, így sokkal több figyelmet is kap. Felvetette azt is, hogy mennyiben tekinthető – a korábbi festményes analógiája alapján – vászonnak a blokklánc, amely a technológiai újítás mint művészeti irányzat értelmezést erősítette meg.

Habár valószínűsíthető, hogy technológiaként valóban nem buborékról beszélünk, a konferencia során a látogató nem feltétlenül bizonyosodhatott meg arról, hogy az NFT hosszú távon befolyással lehet a műtárgypiac működésére: a korábbi években az Art Power listáján trendként megjelenő elemek általában egy év után kipukkantak. Az sem valószínűtlen, hogy az idei utolsó befutóhoz, a századik helyezett Mark Zuckerberghez hasonlóan talán az NFT első helye is csak marketingfogásként funkcionál; így a hívószó körforgásban tartását és a lista érvényességének biztosítását célozza meg. A korábbi évek kulcsszavai nem relevanciájukból vesztettek, csupán a rájuk irányuló figyelemből, az NFT esetében azonban ez mozgatórugójának meghibásodását jelentené.

Az NFT nem biztosít valódi demokratikusságot, de új műtárgypiaci dinamikákat indított el. Azzal, hogy a befutott művészek és tőkeerős gyűjtők mellett olyanok is megjelenhetnek az online piactereken, akiknek az offline valóságunkban csak évtizedek múltán vagy soha nem lenne rá alkalma, a piac diverzifikálódott, fragmentáltabb lett: ennek eredményeképpen sokkal többen látnak bele bizonyos folyamatokba. Az NFT kapcsán emlegetett paradigmaváltás nem a piac felforgatásában, hanem transzparensebbé tételében mutatkozik meg: a művészet értéke és ára között húzódó rés láthatóvá vált. A konstruktív viták ebben a térben fejtik ki hatásukat, és visszaállíthatják a Joler által is hiányolt rendet a diszkurzív térben, amelyet az ellentétes nézőpontok ütköztetése tart fenn.