Vajon mi az, ami szívünknek kedvesebb? A függetlenség vagy a helyhez, közösséghez, személyhez kötöttség? Váltogathatjuk-e az identitásunkat, a nevünket, kezdhetünk-e minduntalan új életet, ereszthetünk-e gyökeret, vagy gyökértelennek látszunk majd mindörökre egy hatalmas körforgásban?

Szemben áll-e ez a megtalálás, a rátalálás örömével, azzal a bizonyossággal – és megkötöttséggel – amit a hely, az otthon, a munka, a társ ad? Azt látjuk-e a másikban, ami valóban ő maga, vagy magunkat, önvágyunkat, nárcisztikus azonosulásunkat találjuk meg benne? Mi a cél? A keresés vagy a megtalálás? Az elrejtés vagy a megmutatás? Meddig kutatjuk a szoba ismerős, jól ismert tárgyait az esti szürkületben? Meddig tapogatjuk szemünkkel kontúrjaikat és hol lep meg minket a bizonytalanság, honnan fedjük föl félelmeinet, démonainkat. Mennyi erőt ad közösség, a hozzánk hasonlóak „akolmelege”, merünk-e azzal a háttérrel kilépni az ismeretlenbe? Mitől tartunk? Kitől félünk? Magunktól, a másiktól? A másikba vetített önmagunktól, az idegenségtől? A rajtunk kívüliségtől? Attól, ami a határainkon, a látóterünkön kívül esik, attól, hogy átlépi a határainkat és úgy lép be a személyes terünkbe, hogy elveszítjük a kontrollt? Vagy a személyünk már eleve nem egész és a másikban nem feltételezzük, hogy kiegészíti ezt a hiányt?

Mona Zimen szobraiból és Király György festményeiből nemrég nyílt kiállítás a bajorországi Vielshofenben, a Stadtturm Galériában. 

Vállaltam, hogy a megnyitón bemutatom a német közönségnek Király Györgyöt, aki az 1902-ben alapított, 2021-ben felújított Szolnoki Művésztelepen él.  Az itt dolgozó művészek pályázat útján nyerték el önálló műtermüket, ami egyben lakhatást is jelent számukra. A műteremhasználatért cserébe kiállítási kötelezettségük van belföldön és külföldön egyaránt.  Király György a 2000-es évek végétől ismeri Mona Ziment, aki a csongrádi bronzöntő műhelyben Dudás Sándor irányítása mellett kezdett önálló szobrásszá válni. A Mona által Grillenödben szervezett nemzetközi szimpozionokon Király György is részt vett. A közös gondolkozás, beszélgetések eredménye a mostani tárlat is. 

Király György művészetéből két téma bemutatására koncentrál a kiállítás: a csendeknek nevezett, több, a művészettörténetben jól ismert mester művészetére hivatkozó tárgyegyüttesek megfogalmazásai mellett jelentős szerepet kapnak a fa-ábrázolások. 

Az alkotó számára a műcímek minden esetben nagy jelentőséggel bírnak – többségük személyes vagy művészettörténeti utalás. Caspar David Friedrich végtelen távlatai, mélységei vagy Hans Holbein finom rajzai ugyanolyan fontos referenciák Király György fa-ábrázolásainak tükrében, mint Alexander Hollan hasonló témát földolgozó munkái. Agnes Martin minimalizmusa, Callum Innes absztraktciói, vagy Vilhelm Hammershøi hideg, északi fényben fürdő szobabelsői, ahol alacsony szobában magasra, szinte a plafonnal egy magasságra helyezett festmények keltenek meglepetést és disszonanciát a megjelenített, gyakran hátulról látható nőalakok életidegen mozdulataival Király csendjeinek horizontvonalát tekintve jelentős hatásúak.  Az itt említett alkotások ugyanolyan mély nyomot hagytak Király György festményein és grafikáin, mint azok a helyek, ahol meghívott művészként művésztelepen dolgozhatott. A pompeji régészeti emlékek, pontosabban a falfreskókon előkerült gazdag színvilág szintén nagy mértékben hozzájárult a művész változatos képi formakincséhez. 

A tárlat látogatói a fogadótérben elsőként egy, a csendek sorába illeszkedő szénrajzot láthatnak, ami a művész témafölvetései közül a kapcsolatokra fókuszál. Király azt a viszonyrendszert vizsgálja, ami a különböző tónusban ábrázolt tárgyak méretbeli, színbeli, anyagbeli kölcsönhatásait tükrözi. Ez a viszonyrendszer a reflexszínek használatával, a tömeg, a kontúr bemutatásával szociológiai tanulmányként is értelmezhető. A csoportban megjelenített tárgyak a közösség érzését, a társasági élményt fogalmazzák látvánnyá, és lesznek önálló vizuális jelekké. A csendek a fény elmúlásával az egymás mellé helyezett mindennapi tárgyak, bögrék, csészék, edények feloldódó kontúrjainak némaságát tükrözik. A tárlat előterében a másik kiemelt téma egy képviselője is megjelenik, amely ugyancsak szén technikával készült: Mona Zimen figurális szobra mellett egy fenyőfa „portréja” kapott helyet. 

A szén használata nem korlátozódik a forma bemutatására, sokkal inkább a síkra vetített plaszticitás. Tónusaiban aszerint változik, hogy az alkotót milyen hatások érik – gyakran az erős fény által keltett éles árnyékok, máskor éppen ellenkezőleg, a szórt fény által elmosódó felületek foglalkoztatják a művészt. 

Nem konkrét tárgyak láttatására törekszik, sokkal inkább az a viszonyrendszer izgatja, ami – akár az emberi kapcsolatokban is – a mindennapi tárgyak átlényegülését, felemelkedését eredményezi. Témáit a kiállítás következő termeiben több médiumban, más-más technikát alkalmazva mutatja be a művész. Király György akvarelljein, szénrajzain és rézkarcain minduntalan egy-egy tárgyegyüttes emlékképe fogalmazódik meg, nagyon is konkrét arányrendszerben szerkesztve, keretek között tartva a mondanivalót, miközben ez a keret hol föllazul a fehérrel derített pigmentek lágyságban, hol – és gyakran éppen a rézkarc sajátosságai miatt, de az olajképeken is látható módon – éles kontúrozással szétfeszíti a rendelkezésére álló teret. 

A színek tekintetében mára szintén a változatosság jellemzi Király György munkáit, bár a múzeumok és magángyűjtemények korábban inkább a kék szín dominálta festményeit ismerték és gyűjtötték. Az elmúlt években a mélyvörös, a feketével tompított földszínek, majd az élénk színkombinációk jelentek meg alkotásain. 

A kapcsolódás kérdésköre Mona Zimen szobraiban is megjelenik, embertömeg formájában vagy épp csak úgy, mint a kapaszkodó kéz, jel, aminek értelmezése minden esetben a környezettől függ. Mona Zimen balett mozdulatokból eredeztethető kézábrázolása a mostani kiállításon Genezis című munkájával együtt az őskáoszt, a teremtést megidéző felső szinten kapott helyet. Az emberi test részei az ő szobrai között részben az antik maradványok, torzók világára hivatkoznak, részben szobrászi gondolkozásmódjára világítanak rá. Ugyanolyan kikristályosodott csomópontok, mint Király György változó intenzitású árnyékolási módjai. Kettejüket a fénykezelés módozatai, pontosabban annak lenyomatai, megjelenési formái kapcsolják össze. 

A mostani kiállításon Király György munkái a megformált tárgyegyütteseken keresztül elemzett képépítő alkotói folyamattal a meggyúrt és nem kőtömbből kifaragott, felépített és nem elvett, lebontott szobrokkal kerültek dialógusba. Mona Zimen nem csak agyag és gipsz figuráit építi, formálja személyiségekké, de torzói is ugyanilyen aktív, cselekvő egyéniségek. Bármely testrészük hiányával együtt önálló egésznek látjuk őket. A térkompozíciók Alberto Giacometti figuráit idézik emlékezetünkbe, a városi nem-közösségek sietős léptű magányos farkasait, egymásra figyelő, de rácsok közé szorított, hosszú lépteikkel sehová sem érkező alakjait. Mona Zimen portréi azt a köztes létet tükrözik, ami a biztonság és az útkeresés között, a szándék és az elhatározás között feszül. A portrék, a kiszolgáltatott testek védtelensége bennem Didier Anzieu pszichodramatista, pszichiáter gondolatait idézték fel, aki a nyolcvanas években a bőr-én (moi-peau) énvédő funkcióját elemezte, és innen indulva közelített a csoportok (esetében a pszichodráma-csoportok) megtartó erejének bemutatása felé. Itt tehát a külső burok egy hiányzó, ám annál kidolgozottabb belső mag meglétét igényli, azt védi, nélküle maga a mag is összeomlik. 

A pszichológiai kutatásokban a fa gyakran az önazonosulás kifejezője, a fa-tesztek részletes személyiségvonásokat tárnak föl. A fa-szimbólum elemzésére nem térek ki, de mindkét itt kiállító művész témái között megjelenik valamilyen formában.

A Stadtturm Galéria tetőterében Király György fa-ábrázolásainak jelentős megfogalmazásait láthatják a nézők, amik különböző technikával készültek (akvarell, szén). Mind erőteljes, magányos óriás, aki a hegyoldalon dacol az elemekkel, széllel, faggyal, elhajlik a viharban, nő a fény felé – mint a romantikus elődök névvel hivatkozott festményein. A különböző évszakokban hol az európai tölgyfákat látjuk lombkoronájuk teljes pompájában, hol az északi területeket idéző fenyvesek egy-egy igéző tagját. 

Hermann Hesse Piktor átváltozásai [Piktors Verwändlungen] című novellája jut eszembe, a változás iránti, a társra találás iránti igény, önmagunk megtalálása akár a legnehezebb körülmények között is. Hermann Hesse Piktor vágyakozásán keresztül láttatja azt a kontrasztot, amit a szélsőséges időjárás viszontagságainak látványa kelt bennünk, ahogy összehasonlítjuk a bensőséges szoba melegével, békéjével, nyugalmával. 

Mindkét művész egyéni alkotómódján keresztül vezet bennünket a befelé forduláshoz és a – kiállítás címében is megfogalmazott – csöndhöz, elmélyüléshez, elcsöndesüléshez, a spirituális átlényegüléshez.

„– Ha valaki keres – szólt Sziddhárta –, könnyen megeshetik vele, hogy már csak azt a valamit látja meg, amit keres, hogy semmit sem tud megtalálni vagy magába fogadni, mert mindig csak arra gondol, amit keres, mert egyetlen célja van, mert megszállottja e célnak. Aki keres, az egyetlen célra tör. Megtalálni viszont azt jelenti: az ember szabaddá lesz, nyitottá lesz, nem törődik a céllal. Te is, tiszteletre méltó férfiú, valóban kereső ember lehetsz. Mert, célodra gondolván, észre sem veszel sok mindent, ami pedig majdhogy ki nem szúrja a szemedet.”
(Hermann Hesse: Sziddhárta. Hindu rege, Európa Könyvkiadó, Budapest, Fordította: Kászonyi Ágota, a jegyzeteket Barkóczi András írta, 1922, pp. 60–61 https://terebess.hu/keletkulti...  [2022. 11.24.])

Stadtturm Galerie, Vielshofen, 2022. november 18. – december 18.