Egy ferencvárosi bérház lakása felé tartott, amiről, ha mást nem, annyit tudni lehetett, hogy ott már várnak rá. „Van az a fajta intimitás, ami az otthon szóban rejlik, és ezt nem lehet csak úgy megosztani. Vendégnek lenni, egyet jelent azzal, hogy egy pillanatra magunk mögött hagyjuk a távolságot, és befogadjuk azt a helyzetet, amit a másik teremt a számunka. Tulajdonképp fogékonnyá válunk rá, hogy megossza velünk, milyen a biztonságot keltő légkör, amit teremteni képes. Még ha az számunkra idegen és távoli is.” Ilyesmiken gondolkozott, és már lépdelt is a harmadik emeletre vezető csigalépcsőn, aztán elhaladt a gangon, végül nyitott ajtó fogadta. „Érezd magad otthon.” Talán ezt olvasta ki a jelekből. 

 Belépte, egyelőre, amennyire természetes, olyannyira tolakodó is. Egy szobában találta magát, ami valamiféle hibrid elosztóegység volt egyben: előszoba ugyan, de konyha és társalgó is egyszerre. Azt érezte, nincs egyedül. A tárgyakban, sötét zugokban, kulcslyukakban szellemek lakoztak, lassan szivárogtak elő. A helyiségek zárkózott egymásmellettiségben éldegéltek, így beszélgettek a falakon keresztül, mindegyik mögött egy újabb tér, csordulva életekkel, és az egész csendes otthonosságban roskadozott alatta. „Talán engem még elbír, vagy most dől össze minden.” Kissé bátortalanul körbement, szórakozottan nézelődött, nem azonosította magát a szellemekkel és nem is vágyott rá, hogy életét a magányos közösség részévé szublimálja. Mégis, erre érezte magát felszólítva. 

„Te kedves kis Élet, mi az, ami elédtárul, ha ide belépsz?”
Hmm, lássuk csak, mik is voltak ott?
Gyerekrajzok felnőtt polcokon.
Rajta: kicsi, erős, de bátor szívek.
Színes rönkbe zárt erdőszellemek.
Valaki, aki a sarokban figyel.

Bár ebben a passzív karosszékes hangulatban inkább csupán megfigyel. Pontosabban mondva: figyelmet kér. „Szóval most, hogy már itt vagy, kialakult ez a kényszeredett helyzet, beléptél a térbe, amely közted és köztem feszül. Így mondom, feszül, mert hiába vagy itt, legszívesebben már mennél is, ami érthető. Megismersz?”

A vendég bentről alkotott benyomásaiból és kintről hozott (kedvelt pszichológiai olvasmányokból szerzett) tudásából azt a következtetést vonta le, hogy a falak közé valami beszorulhatott: megvetette lábát az idő, egyfajta állandósult szeparációs szorongás formájában. A sarokban pedig, a létrehozásuk ún. potenciális terében jól megdagadt kenyereket látott, amelyek szikkadt emberré égtek ki. 

Legszívesebben csak udvariasan átadta volna a szót a Kenyérembernek, kérte volna, hogy meséljen neki valamit, olyan okosan, amire csak egy bölcs és tapasztalt felnőtt képes. A jelenléte szilárdnak tűnt, de legbelül bizonyára puha volt, míg a vendég kívül-belül nyers és különben is csak valami átmeneti és súlytalan. Keringett a világban és álmait hajszolta, míg a bölcs Kenyérember a fantáziáit már okos polcokra helyezte, bekeretezte és a falakra kitette. Valóságot teremtett magának az örökkévalóságig, súlyos és könnyed, kedves és keserű valóságot.

Mit is?
Épített egy hóembert béke-jelekből, de az másnapra elolvadt.
Táplált vízzel egy szivárványt, hogy az ne szomjazzon.
Rajzolt egy képet, de nem tetszett neki, és abbahagyta. Nem tudta, hogy fejezze be. Vagy, hogy minek kezdte el egyáltalán.

Aztán egy tükörben nézte magát mint pillangó, csakhogy ilyet már olvasott valahol, Dsuang Dszi is hasonlót álmodott. „Hát már álmodni sem lehet szabadon. Bárcsak autonóm lehetnék! Vagy legalább eredeti…” Ilyesmiket gondolhatott és nagyon egyedül érezhette magát.

Ezalatt az arcok mind valami szenvtelen archaikus mosollyal összenéztek és jól elvoltak a maguk független valóságában. „Ha így tud nézni az ember, az már talán elegendő életstratégia a túléléshez.” Szóval lehet, hogy innentől csak túlélni akart. Pedig korábban mindig keményen játszott, felszabadultan, de fegyelmezetten, szabályosan, ahogy egy jó gyerek. „Kint leszek a pályán, pontban négykor, ne késs el! Ha késel már nem lesz ugyanaz. Neked is fontos kell legyen... de hát, hogy érjem el, hogy neked is fontos legyen, ami csak nekem az? Bárcsak elérhetném.” És ilyeneken gondolkozott, és megint pillangónak látta magát a tükörben, csakhogy már inkább hasonlított csapzott éjjeli lepkére.

Megkövülten nézték egymást. Két koravén, rusztikus, rönk-arcú gyerek. A vendég számára otthonos volt ez a régről hozott paralízis, de mégis mozogni szeretett volna. „Most jó lenne, ha valaki megfogna, megemelne és lerakna a föld egy másik pontján, ahol ezek a játékszabályok nem érvényesek.”

A Kenyérember is talán hasonlókon filozofált. Emlékeiben élt még, mikor elkezdett mászni a létrán és úgy hitte, ha kitartóan kapaszkodik felfelé, bizonyára el is ér valahová. Valami színes-szagos világba. Úgy képzelte, hogy ha válogatás nélkül kimond mindent, amit gondol, az egyenlő az őszinteséggel és sosem veszíti el saját magát benne. De aztán szép lassan a dolgok és az érzések, amiket megnevezett maga körül alakot váltottak, a fogalmak, amelyeket alkotott magának a világ körülírására érvényüket vesztették. Az őszinte rohamokból szócséplés lett, kaotikus, artikulálhatatlan pszichedelikus álom. Kissé lehiggadt és azt is gondolta, hogy ha álmait lerajzolja, vitrinekbe, szép, üveges szekrénykékbe és polcokra rendezi, akkor talán sikerül valamiféle rendszerré hangolni a kognitív disszonancia szólamait. Vagy így legalább feltűnik majd, ami fontos.

„De annyi bizonyosságom maradt, hogy csak liszt, víz meg kovász minden, amiből generációkat gyúrtak már le és én most egy vagyok azok közül. Tovább nem dagadok, belőlem mindenki vehet, hopp, lassan el is fogyok…” És ez boldogsággal töltötte el.

Mert jól el lehet mélázni a képeken, úgy, ahogy a vendég, és minden más vendég is tette. A maga örömét és tragédiáját látta benne, anélkül, hogy az bárki számára jelentős vagy jelentéktelen lett volna. De végül, miután mindent végig gondolt, mégis szabadon távozhatott.

Törteli Lilla: Vendégségben
Budapest, Mester utca 12. (lakásgaléria)
2024. október 11. – 2024. október 22.

Az oldalon publikált vendégszövegeket tartalmi változtatások nélkül, csak a legszükségesebb korrekciókkal közöljük.