Derek Jarman filmje nem más, mint egy mozdulatlan kék vászon. Végig ezt nézzük, miközben meditációs zene fut, és Jarman beszél betegségéről, az ellene folytatott küzdelemről, narrátorai hangján. A narrátorok Jarman olyan színészei, akikkel gyakran dolgozott együtt: John Quentin, Nigel Terry és Tilda Swinton. Jelentőségük a kép teljes hiánya miatt, pontosabban mert végig egy színt nézünk, felfokozott. 1986-ban derült ki, hogy Jarman HIV-pozitív, vagyis elkapta az akkor még halálos betegséget, az AIDS-t.

Átmenetileg meg is vakult, látása a kék színre korlátozódott. Akkoriban alig valamit lehetett tudni a vírusról, a társadalomban pedig a mainál is több volt az előítélet és a homofóbia. Jarmanből az AIDS elleni harc egyik főszereplője illetve hihetetlen energiájú melegjogi aktivista lett, mindamellett, hogy filmrendezőként, és a punk mozgalom (ő forgatott először a Sex Pistolsról) meghatározó alakjaként volt már ismert. Kevés a Kék-hez fogható jelenség van a filmművészetben, akár technikai megoldásait, akár melankolikus hangulatát, költőiségét vesszük. Az én generációm, vagyis a kortársaim itt Skóciában nem ismerik már ezt a hatalmas, AIDS-okozta pánikot, válságot. De ez a végig változatlan kép alatt elbeszélt történet, pontosabban az egész komplex élmény így is mindenkit telibe talál.

1.

A kék szín hagyományosan a melankólia kifejezője is, erre akár Picasso kék korszakát vehetjük példaként, ami 1901-ben kezdődött, amikor közeli barátja, Carles Casagemas egy vacsora közepén főbelőtte magát – ennek hatására kezdődött nála a kék szín használata. 

A görögöknek nem volt még szavuk a kék színre, az első kék árnyalatot pedig, tudomásunk szerint az ókori egyiptomiak használták: a lapis lazuli féldrágakőből állították elő, ezt ma egyiptomi kéknek nevezzük. De a művészettörténet legfontosabb kékje az ultramarin volt, ami a korareneszánsz idején érkezett Európába Afganisztánból. Drága volt, így kezdetben csak Szűz Mária köpenyére használták.  A kék csak évszázadokkal később demokratizálódott, és csak a 19. században, az impresszionizmusban vált népszerű színné (Claude Monet például égboltjaihoz a cerulean kéket/cölinkéket használta), és azóta is fejlődik tovább, legutóbb a YInMn-ben öltve alakot, amelyet 2009-ben véletlenül fedeztek fel. 

Jarman Kék-jét leginkább Yves Klein, IKB 79, International Klein Blue, az ultramarin matt változata ihlette. Yves Klein, aki több mint 200 monokróm festményt és szobrot készített, 1960-ban alkotta meg jellegzetes pigmentjét IKB néven. Klein festménysorozata az ábrázolás elutasításáról szólt; Jarman is elutasítja a képet, hogy a nyers képzeletnek engedjen teret. Bár a kék Jarman látásképtelenségének, halál előtti vakságának metaforája, haldoklása alatt látott saját vízióinak tükreként is működik, 

Amikor először néztem és hallgattam a filmet, a zene meditációs zenének hangzott, az emberi hangok hátterében harang- és zongoraszót lehetett felismerni. A narráció hasonló volt a koanokhoz, a japán rinzai zen buddhizmus párbeszédes gyakorlatához. A koán paradox, a zen gyakorlásának eszköze, és a "nagy kétséget" provokálja. Jarman is megkérdőjelezi az élet értelmét, azt mondja, a világ haldoklik, ezt senki sem veszi észre, de ő kinyitja az ajtót, hogy mi is kilássunk rajta. 

2. 

Érdekes összehasonlítani a Blue-t egy másik Jarman-filmmel, a The Last of England-del. Formailag a Blue a látás és nemlátás fogalmait vizsgálja, elutasítva a hagyományos narratív struktúrát, hogy feltárjon egy olyan valóságot, amelyet a mainstream gyakran elrejt vagy rosszul kezel. A Blue-val ellentétben a The Last of England kaotikus, hangos és agresszív. A hetvenes évek végének Angliájában játszódik, erőteljesen politikai ihletésű, betekintést enged Margaret Thatcher-érába. A drogokra, a punkokra és a Falkland-szigeteki háborúra vonatkozó utalásai mellett a The Last of England provokáció is: egy meztelen punk és egy maszkos tiszt közt zajló meleg szexet mutat meg. A film talán legemlékezetesebb része mégis az, amikor Tilda Swinton sikoltozik és teszi tönkre esküvői ruháját. A női hang jelentősége Jarman filmjeiben gyakori tényező. 

A The Last of England, Ford Madox Brown 1855-ös olajképe két kivándorlót ábrázol, akik Angliából indulnak el, hogy gyermekükkel Ausztráliában kezdjenek új életet. A festmény referencia a filmhez, és az a kivándorlási hullám inspirálta, amely ebben a korszakban indult Angliából az ausztráliai aranylelőhelyek felé, a jobb élet reményében. 

Jarman az 1980-as évek Nagy-Britanniáját mutatja be a thatcheri neoliberalizmus és az általános társadalmi-gazdasági válság korában. A város pereme egyszerre a melankólia és a művészi szabadság abszurd helyszíne, az ipari modernitás végpontja, ahol a történelmi reminiszcencia megidézése is a társadalmi küzdelem ábrázolását erősíti. Ami nagyon személyessé teszi ezt a filmet, hogy Jarman saját házi filmjeiből vett részleteket használt fel hozzá, és ő maga is megjelenik benne. A The Last of England S8-as kamerával, popvideó technikával és ugrásszerű vágásokkal hozza létre két különböző történet dialógusát a Kék-hez képest roppant mennyiségű személyes és érzékeny képanyagot halmozva egymásra. 

" “I hear the voices of dead friend’s, love is life that lasts forever. My heir’s memory turns to you.” – (nyersfordításban: halott barátok hangját hallom, a szerelem az örök élet, örökösöm emlékezete feléd fordul). 

A társadalom kivetette magából az AIDS-fertőzött embereket, őket hibáztatva a járvány miatt. A filmben idézett I am not gay (Nem vagyok meleg) című dal is azt példázza, a melegek szégyellték és rejtegették szexuális orientáltságukat. Jarman közben hat protest filmet is forgatott, akkor, amikor a politikai és az LMBTQ+ jogok a maihoz képest még gyerekcipőben jártak.

A Kék narrációjában Jarman a képzelet szabadságáról illetve betegségéről, az átélt szenvedésről beszél. A HIV-vírust, ami az AIDS-megbetegedéseket okozza a nyolcvanas évek elején fedezték fel, és akkoriban "melegráknak" nevezték. Az egész világ rettegett mindentől, ami a HIV/AIDS-szel volt kapcsolatos: féltek a vírustól, illetve azoktól, akik az AIDS-től leginkább érintettek, a meleg férfiaktól és a droghasználóktól: ők lettek a "bűnösök". Jarman próbált küzdeni ez ellen és arra biztatta sorstársait: nem kell szégyellniük, ha AIDS-esek, és nem kell szégyellniük a szexuális orientációjukat sem. Van egy rész a filmben, ahol felsorolja a naponta szedett tabletták mellékhatásait: "alacsony fehérvérsejtszám, fokozott fertőzésveszély, alacsony vérlemezkeszám, ami növelheti a vérzésveszélyt, alacsony vörösvérsejtszám (vérszegénység), láz, roham, rendellenes májműködés, hidegrázás, ödéma, fertőzések, rossz közérzet, szabálytalan szívverés, magas vérnyomás, hallucinációk, egyensúlyvesztés, kóma, zavartság, szédülés, fejfájás, idegesség, idegkárosodás, pszichózis, álmosság, remegés, hányinger, hányás, étvágytalanság, hasmenés, gyomor- vagy bélvérzés, hasi fájdalom, a fehérvérsejtek egy típusának megnövekedett száma, alacsony vércukorszint, légszomj, hajhullás, viszketés, csalánkiütés, vér a vizeletben, rendellenes veseműködés, bőrpír, vénagyulladás, stb.." Jarman nem sokkal a Blue elkészítése után meghalt. Tudatában volt annak, hogy közel a vég: "remélem a cipő amit viselek, kitart addig, hogy benne sétáljak ki az életből." 

3.

Jarman festménysorozatot is készített Ataxia - Aids is fun címmel, ennek darabjai nagyon színesek, ezekkel a szövegekkel: "BLIND FAIL", "ATAXIA", "AIDS IS FUN" és "LET'S FUCK”.Tanulmányok szerint az emberek még 2019-ben is kényelmetlenül érezték magukat egy HIV-fertőzött társaságában; féltek megérinteni, megcsókolni vagy bármilyen kontaktusba lépni vele. "Fontos óvatosnak lenni a HIV-fertőzöttek közelében, hogy elkerüljük a fertőzést" – hangzott el egy interjúban, 1981-ben, az AIDS-válság kitörésekor, amikor a vírus gyorsan és széles körben kezdett terjedni. A média mélyen homofób volt, a szalagcímek félelmet és pánikot keltettek. Jarman ugyanakkor kiállt amellett, hogy az ember maga dönt az életéről, és ez még a védekezés nélküli szexre is kiterjedhet. "Értsd meg, hogy ha te és én úgy döntünk, hogy szexelünk, akár biztonságos, akár biztonságosabb, akár nem biztonságos, az a mi döntésünk, és másoknak nincs joga ebbe beleszólni". Az Ataxia - Aids is fun című kaotikus festmény valójában dühödt tiltakozás, amibe keserű irónia vegyül. 

Jarman 1987-ben rövid reklámot rendezett egy jótékonysági szervezet számára: ebben a "Vaslady" buzdít óvszerhasználatra. A Margaret Thatcher-karakter azt mondja, ő soha nem fertőződik meg nemi úton terjedő betegségekkel, mert az országáért végzett munkája makkegészségessé teszi – különben is, csak Dennisszel dug, vele is ritkán. Ezután bemutatja a közönségnek az óvszert, amit elkezd felfújni, mint egy lufit.

Az időszak meghatározó művésze Keith Haring (ő is AIDS- ben hal meg, tragikusan fiatalon), emblematikus műve a Silence = Death (1989) olyan egyszerű, arctalan figurákból áll, amilyeneket pályája elején graffitizett a New York-i metróban. A képen látható rózsaszín háromszög a homoszexualitásra utal, azt ugyanis eredetileg a nácik használták a második világháború alatt a homoszexuálisok és a "szexuális bűnözők" (akiket egyazon csoport részének tekintettek) megjelölésére. Egy másik képen Untitled (1988)  a vírust "démoni sperma" formájában ábrázolja, mint egy óriási rovart, ami épp mászik elő a bábjából https://www.operagallery.com/artist/keith-haring#lg=1&slide=0. 

Egy másik fontos alkotó, Felix Gonzalez-Torres kubai művész – szintén AIDS-ben halt meg. Perfect Lovers című műve két egyforma órából áll, amelyek pontosan ugyanazt az időt mutatják. Az órák elemekkel működnek, amelyek különböző időpontban kezdenek lemerülni, ezért a két óra egyszercsak már nem lesz tökéletes szinkronban. Gonzalez-Torres partnerénél előbb diagnosztizálták a vírust, mint nála, ekkor fogalmazódott meg benne, hogy megjeleníti az együtt töltött időt, vagyis azt az időt, ami párként maradt nekik. A mű annak is metaforája, hogy az órákhoz hasonlóan a megfertőződött szerelmesek is deszinkronizálódnak, noha korábban tökéletes összhangban működtek. 

4.

Jarman naplót is írt, ezt később könyvekként kiadta. A Modern Nature és a Smiling in Slow Motion élete utolsó öt évéről, és saját kertjének megalkotásáról szólnak. 

A Modern Nature Jarman kertész-hobbijának előzményeit írja le, megteremtve annak kontextusát. Ugyanis miután pozitív lett a tesztje, egy sivár tengerpartra, Dungenessbe költözött, és az ottani, Prospect Cottage-nak nevezett ház körül gyönyörű kertet alakított ki. Az "absztrakt kert" megteremtésének érdekében mindent megtanult a kertészkedésről, noha soha korábban nem végzett ilyen tevékenységet. 1989-től 1990-ig írt feljegyzéseket, ez Modern Nature címmel 1991-ben jelent meg. Békés, szinte konformista tradíciót választott Jarman, amikor a kertészkedő nyugdíjas szerepkörbe helyezte magát. A könyv őszinte, önéletrajzi, kertészeti naplószerű beszámolót nyújt olvasóinak. "A kertem emlékmű, minden kör alakú ágyás a szerelemnek állít emléket, levendulával, helichryssummal (szalmagyopár) és santolinával (hamvas citruska) teleültetve. A santolina a Merkúr uralma alatt ellenáll a méregnek, a rothadásnak, és gyógyítja mérges állatok harapását. Egy levendulacsokor  a párna alá helyezve lehetővé teszi, hogy szellemeket lássunk, a holtak földjére utazzunk". 

Annak, ahogy Jarman kivonult London nyüzsgő, bohém életéből, hagyománya van Angliában, amely a 17. századik nyúlik vissza, William Temple-ig. Az akkori írók kezdtek a kertészkedésről beszélni, dicsérve a vidéken töltött időskor gondolatát. Megpróbálták elképzelni milyen lehet az édenkert, milyen érzés benne lenni. Temple-t az egyszerű virágok és gyümölcsfák érdekelték, míg egy kortársa, a szintén kertészkedő író, Anthony Ashley Cooper úgy vélte, hogy a kertnek békességet és spiritualitást kell hoznia. Őt az esztétikum jobban érdekelte, mint bármilyen haszon (például a primőr zöldségek), amit egy kerttől remélhet az ember. De Sterne Tristram Shandy-je, az „ősposztmodern” regény is a vidék pikareszk himnusza. Ezek voltak a tizennyolcadik századra természetesebbé és kötetlenebbé váló különleges brit kertek előfutárai, ilyenről olvashatunk Fielding Tom Jones-ában. Kubrick Barry Lyndon című filmje is rálátást kínál milyen is a korosabb angol emberek  gardening frenzy-je, ketészkedési őrülete. Nagy- Britanniában a második világháború után a nyugdíjas kertészkedés egyre népszerűbbé vált, de inkább gyakorlatias szempontú hobbivá fejlődött, mint esztétikai és stilisztikai kifejezésmóddá, relaxációs gyakorlattá, mint amilyenről minden kémregény atyjának, John LeCarré-nak a Constant Gardener című művében olvashatunk. Jarman kertje viszont nem klasszikus angol kert lett, hanem műalkotás, ami fontos adalékokkal szolgált életműve megértéséhez. Lényeges jellemzője volt, hogy a Prospect Cottage (ami egy kis fekete halászház) körül kialakított kert nincs bekerítve, a horizontig ér, minden irányban. Nem konvencionális, nincsenek határai. 

5.

Visszatérve a Blue-hoz: ez mozdulatlan kék vásznával nagyon költői mű, igazi avantgárd film, teljes szabadságot ad a nézőnek, amelyben mi magunk képzelhetjük el a filmet. Megnyugtató, intenzív meditációhoz hasonló, amelyben egy ember, Jarman saját, hamarosan bekövetkező haláláról meditál. Gyakran emlegetik a valaha készült legkísérletezőbb filmként. "A kék a láthatóvá tett sötétség" – mondja egy hang a filmben, a kék végtelen, Yves Klein kékje áll a feketeséggel szemben. Jarman kihasználja „látástalanságát”, azt akarta, hogy tudatában legyünk: azt látjuk, amit nem látunk. A Kék a mozi hagyományos konvencióitól elemelkedve egy gondolati térbe lép.

A közelmúltban lezajlott globális világjárvány megmutatta, hogy milyen nehézséget jelent az elszigeteltség és a másokkal való kapcsolat hiánya, a vírus még mindig itt lebeg felettünk, bizonytalanságot okoz, kétségessé téve a közeli, és a távoli jövőt. Jarman műve azonban továbbra is fontos példája annak, hogy egy művész képes bármiféle aktuális helyzetet kihasználva  kiteljesedni.  Jarman filmjei ma is ugyanolyan fontosak, mint egykor voltak. 

"Egy kék delfiniumot (sarkantyúvirág) helyezek a sírodra." Ez az írás Vágvölgyi Piri Zoé (25) a Glasgow School of Art Interaction Design BA tézisdolgozatának szerkesztett változata, a szerző jelenleg a firenzei Florence Institute of Design International MA hallgatója.