„Ezt a mondatot pl. Boris Groys-tól loptuk.” – 2023 nyarán megalakult a Hétpróbás Társulat. Lestyán Attila és Szabó Veronika szabadúszó színészek, színházi alkotók úgy döntöttek, elköteleződnek egymás mellett és a független színházakat sújtó létbizonytalanság közepette társulatot alapítanak. A Hétpróbás sajátossága, hogy hét darab próbát fognak szánni előadásaik létrehozására. A társulat alapítását egy esküvő performansszal, szakmai házasságkötéssel, közösségi eseménnyel ünneplik, melyre mindenkit szeretettel várnak szeptember 29-én a Népszigeten.

Az eseményen nemcsak megalakulásukat, de a független színházak közötti szolidaritást, közösségi együttlétet is szeretnék ünnepelni, erősíteni. A Hétpróbás Társulat lelkesíteni akarja a szakmai közösségét, hogy egymástól függni kell és jó.  Egymást segíteni, támogatni figyelemmel, munkával, energiákkal a túlélés záloga lehet. A krízis egy fontos pillanat a színházi dogmák újragondolására is. A társulat a nyár folyamán elvonult Nagyvázsonyba, egy vízimalomba, hogy megosszák vízióikat, álmaikat, kidolgozzák munkamódszerüket és megírják a társulat alapelveit, a Hétpróbás Társulat Manifesztóját.

Hétpróbás manifesztó

Apokalipszis van. Színházon belül és kívül. Se pénz, se jövő, se falak, se tető. Talán könnyebb lenne feladni, továbbállni, máshol álmodni. A krízis pillanata viszont lehetőség is. Arra kényszerít minket, hogy elképzeljük a világot és magunkat benne az apokalipszis után, hogy gondolkodjunk azon, mit és miért csinálunk. Hirtelen a színházi dogmáink is esetlegesnek tűnhetnek. Egy poszt-apokaliptikus világban nem olyan biztos, hogy két hónapig tart egy próbafolyamat, hogy olvasópróbával kezdődik, hogy a szerepnek mélységei vannak, a színész meg akkor hiteles, ha szenved, hogy a siker és a bukás leírhat egy előadást, vagy egyáltalán, hogy van egy rendező, vagy hogy egy sötét színházteremben kell ülnünk Budapesten. Lehet, hogy a színház szénház, és a szénházépületekben mosnak, úszkálnak, napoznak vagy alszanak az emberek. A képzelőerő ideje ez. Tökéletes alkalom a mi társulatunk megalapítására.

I.       Hét próbával fogunk előadásokat létrehozni. Ez egyszerre kényszer és választás. Hét próba alatt gyorsan és radikálisan kell dönteni, menni kell a dolgok egyszerűségével, bízni kell a másikban és nem lehet mindent véresen komolyan venni. Hiszünk abban, hogy az időprés és a krízis inspirálóan hat a kreativitásunkra, de szinte biztos, hogy az előadásban lesznek hibák, esetlegességek, sebezhető állapotok, bukások és kockázatvállalások. Egyrészt ez van. Másrészt mi ezeket értéknek gondoljuk és ezt osztjuk meg színházunkban. 

II.        Ketten vagyunk. Eddig függetlenként szabadúsztunk és most egymástól függve, egymás mellett elköteleződve úsznánk szabadon. Mindkettőnknek hiányzik az elköteleződés és a művészi szabadság, bátorság. Másrészt anyagi és kísérleti szempontok miatt: mi vagyunk a rendező, a stáb, a hangtechnikus, a fénytechnikus, a zeneszerző, a maszkmester, az intim koordinátor, a koreográfus, a jelmez- és díszlettervező is  egyben. Jelmezeinket a szekrényünkből húzzuk elő, mint a gyerekek, díszletünk minimális és újra felhasználható. Nem értünk mindenhez. De felkapcsoljuk a villanyt és benyomjuk a Play gombot.

III.       A célunk nem titok: minden ízléshierarchia eltörlése, minden műalkotás esztétikai jogegyenlőségének megteremtése. Ezt a mondatot pl. Boris Groys-tól loptuk. Merthogy lopunk. A hétpróbás azt jelenti: gonosz mesterkedésekben igen járatos. Nem tiszteljük a szellemi magántulajdont. Lopunk, újrahasznosítunk, lealacsonyítjuk a magast, felemeljük az alacsonyt, guberálunk a színháztörténet szemétdombján. Mi tudjuk, mind ezen a szemétdombon kapirgálunk, nem álcázzuk a színpadunkat vadiújnak, távol mindentől, hanem kiállunk a kupac tetejére.

IV.            Egy hét próbávál készített előadás esztétikai minősége nem szavatolt. Hál’ istennek! A tejföl legyen szavatolt, a színházi előadásból ne kelljen már kiküszöbölni a penészt, a bacilust és a mérget, annál nagyobb az öröm, ha történetesen nem fekszi meg a gyomrot! Nálunk megfér az opera a trash-sel, a pop a klasszikussal, a giccs a népi játékokkal, komédia a horrorral, a homokozóban játszás a főzéssel, a vonaton bámészkodás a technópartival, a filozófálás a cirkusszal. A színpadunk lehet galéria, kisterem, nagyterem, szökőkút, művház, fű, park, köztér, erdő vagy színpad. Az esztétikánk az, hogy nincs, és emellett a leghűségesebben kitartunk. Nem állítjuk, hogy jó színházat fogunk csinálni, ahogy azt sem, hogy rosszat, vagy hogy a rossz az új jó. Jónak lenni luxus is, uncsi is, a rossz pedig csak a fordított jó. A humort nem vetjük meg, de az unalomnak is helyet adunk!    

V.       Felszabadítólag szeretnénk hatni a közönségünkre, vagyis a közösségünkre. A bizonytalanság mindennel szemben összeköt minket. Nem tudjuk, mi a jó és rossz, ezért ezeket a kategóriákat közösen alkotjuk meg nézőinkkel. Ehhez sok egyéni tűnődésre, közös beszélgetésre, cselekvésre, elmélyült figyelemre, éneklésre, rítusokra és még ki tudja mire is szükség van, aminek mi helyet és formát is adunk. Ezek a formák és rítusok fogják keretezni a velük egyenrangú előadást. Azoknak pedig, akiknek ehhez nincs türelme, bekészítünk tojásokat, amikkel nyugodtan megdobálhatnak minket. 

VI.    Mivel mi is lopunk, tőlünk is lehet. Sőt! Szívesen megosztjuk száraz kenyerünket és erre edukációs helyzeteket teremtünk. Színjátszó klubot, műhely foglalkozást, olvasókört tartunk. Viszont nem lesz tanár és diák, vagy ha lesz is, egymástól tanulnak. Profik vagy nem profik vagyunk, nekünk mindegy. Hiszen senki nem tud semmit és mindenki tud már mindent.   

VII.    Pénzt kérünk. Koldulunk tőletek. Nem szégyelljük, ebből élünk, 20 év egyetem, 112 szakmai workshop, 629 előadás, folytonos tanulás és fejlődés, ez a szakmánk, közszolgálat. 12.000 forint az Anasztázia masszázs Máriapócson. Nekünk meg nem ad az állam egy kanyi vasat sem. Pedig mi is jól masszírozunk.