György Péter kritikája az Art9 Galériában megrendezett kiállításról.

Úgy tűnhet, jó régen volt, holott pár sor arra mutat rá, hogy akár tegnap, vagy ma is lehetne.  Nagy Gáspár 1985-ben írta Szikszai első verseskötetéről, a Hajnali váróteremről. „’A régi tavaszok elégtek, mint a szén’- írja, s ebbe a ’kötet-urnába’ kellett menekítenie a lényeget, a legkisebb közös többszöröst, amelyből az egész történés kirajzolódhat, s kiszámolhatják valami dobozba’, tehát pontosan jelöli ki az elégetett szén távlatát is. De ez a korom hiteles s vele bármi fölrajzolható ama váróterem nem épp hófehér falára: akár komolyan is vehetjük tréfás egysorosát:’ez a korom volt egykoron az én korom.’.” (Könyvvilág 1985/10.) 

Szikszai ma is használja a szenet, a változás ’mindössze’ annyi, hogy nem egy mondatban szereplő váróteremről van szó, hanem egy hófehér falú kiállítóteremről, s ugyan változott a műnem: a költőből hosszú évek óta ismert és elismert festő, grafikus is lett, de szerkesztő is maradt, azaz nem a saját, hanem mások képekről szóló mondatait hozza rendbe, vagy épp teszi helyre. A Korán sötétedik, a kiállítás címe nem pusztán metafora, hanem pontos és festői megnevezése annak, amitől Szikszai okkal tart, ugyanis a világunk, ha tetszik, a hazánk jelen állapotának kérlelhetetlen megnevezése. A nagyobbik, utcára néző teremben lévő absztrakt szénrajzok épp oly puritánok, mint amilyen egyértelműek, félreérthetetlenek. S Szikszai nem pusztán segíti a megértésüket egy most írott versével, hanem mondatokat, és a szenvedélyes, de nem indulatos rajzokat megfelelteti egymásnak. ’Felemelkedve honnan is haza a magasban csönd kell most/… szavad készülőben ha van még de minek /’ S akármint is, Szikszai utalt Illyés versére, s én mindössze az értelmező szerepének megfelelően idézem, mindazt, amire Szikszai, a maga munkásságát teremtve és a grafikák távlatának megfelelően rámutatott.  ’…te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, A miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak.’  Ritka és felemelő pillanat ez: az absztrakt, de nem jelentésnélküli festészet, vagy ha tetszik: festői, tehát nem vonalak, hanem fekete és fehér foltok, éles kontúrok, és a közelről is nézni érdemes fekete felületek azt a kétségejtő, de egyetlen pillanatra sem kétségbe esett művészetet jelenítik meg, amelyre épp oly szükségünk van, mint a félreérthetetlen szavakra. Ez itt a mi hazánk is, amelyet a tárgyak nélküli élesen megfestett képek idéznek meg, amelyben nem csak a pénz és fogyasztás mítoszai, a tárgyak kultuszai vannak jelen, hanem az is, amelynek ’megszerzésére’ nem számtalan nullával végződő vagyonra van szükség, hanem az önismeretre, és arra, amit a közös életünk iránti felelősségnek hívnak. Arra tehát, amit Szikszai ismer, s amivel nincsen egyedül. A direkt politikai válságra nem az egyértelműen narratív politikai ellenművészet a megfelelő válasz. A posztliberálisnak tűnő, valójában igencsak liberális alapokra helyezett pszeudo-konzervatív kortárs világ értelmezését valóban fellelhetjük a kínosan összetákolt úgymond szemantikai normák nélküli művészetben, amely válasz, de nem vita, amely állítás, de nem vesz tudomást arról a direkt narrativitásról, amelynek egyre többször vagyunk s leszünk kortársai, de nem a szemtanúi. A hátsó, kisebb teremben öt, nehezen azonosítható fekete/fehér arckép mellett szembe találjuk magunkat Petőfi portréjával. Lehetetlen nem felismerni, hogy Szikszai ezen a ponton a most készülő, attól tarthatunk, úgymond Hollywood stílusban készült Petőfi filmre is utalhatott, mely számos kérdést vethet még fel. Szikszai munkásságában semmiféle szerepe nincs mindannak, amit osztálytudatnak, vagy épp a beérkezettnek tűnt művészek önelégültségeként tarthatunk számon. S ha van oka annak, amiért ezen a kiállításon Petőfit idézi fel, akkor azt Illyés könyvének felütésével hozhatjuk összefüggésbe. „A nemzet gyors, lélegzetelállító ütemben oktatja a fiút. Óriási feladat vár reá: bevezetni a kisemmizett milliókat, a népet a nemzet közösségébe.”

Nem tudom, hogy mindaz, amit ma épülni láthatunk, a nemzet közössége-e még. De abban biztos vagyok, hogy amit Petőfi népnek hívott, az ma a szegénységben élők tömege, magyar emberek – legyenek bár romák vagy sem –, akiknek a sorsa egyre reménytelenebb.  Kisemmizett milliók kora közeledik, miközben valóban nagyon gazdag emberek osztoznak a hatalom teremtette szerepeken.  S ez nem szükségszerű, ez nem lett volna elkerülhetetlen.  Minderre az is a számon tartandó válaszok közé tartozik, amit a Korán sötétedik kiállításon láthatnak mindazok, akik felelősséget éreznek, s nem pusztán tartoznak azzal. Szikszai absztrakciója Kassákot is felidézi. ’15. Művészetre esküdni annyi, mint víz alatt énekelni.’ (Számozott költemények, 1987.)

Csak remélhetjük, hogy Szikszai előbb vagy utóbb, ismét hozzájuthat ahhoz, amiben hosszú évtizedekkel korábban már része lehetett: képei és versei egy kötetben láthatnak napvilágot. Munkásságának valóban nincs köze ahhoz az új, narratív festészethez, amelynek napjainkban tanúi vagyunk, s amely a bolondéria, a komédia, a cinizmus és a komikum között keresi a kiutat. Amit fest, annak valóban az igaz kereséséhez van köze, mindahhoz, ami akkor is reményre ad okot a kisemmizetteknek, ha jó esély van arra, hogy ne lássák kiállításait. De mégis tudhatják, hogy azok közé a művészek közé tartozik, akik egy percre sem felejtették el, hogy korán sötétedik, mintha őszre ősz következne, s számos ember és honfitársunk hagyja itt ezt a világot hosszú évtizedekkel korábban, mint azok, akiknek jut estére is a fényből.

Szikszai Károly: Korán sötétedik
Art9 Galéria, Budapest
2022. szeptember 20. – 2022. október 7.
Megnyitotta: Gaál József