Résztvevői beszámolók a Lehetőségek tere 2023-as nyári táboráról

„Elindult és én követtem nyomát.”

Dante Alighieri: Isteni színjáték

Idén második alkalommal rendeztük meg a Lehetőségek tere nyári művészeti táborát, az Urban Camp-et. Első kiadásában, tavaly nyáron az épített, városi környezet empirikus, érzékszerveinken keresztüli megtapasztalására és vizsgálatára helyeztük a hangsúlyt. A résztvevőkkel azt a kérdést jártuk körül, vajon hogyan vagyunk jelen az urbánus térben, pontosan mit és miként érzékelünk – ezáltal az önmagunkhoz és környezetünkhöz való viszonyunk kérdését állítottuk középpontba.

Az Urban Camp második kiadásában „alászállásra” hívtuk a résztvevőket; mélyfúrás-szerű, kollektív alámerülésre a történelem rétegeibe. Az alászállás motívuma Dante örök érvényű művét idézi; ahogyan a költő „mestere”, Vergilius kíséretében szállt alá a pokolra, úgy merültünk mi is a történelem sűrűjébe, teret engedve a szembenézés, a megismerés, az (újra)felfedezés és az alkotás aktusának. Vizsgálódásunk középpontjában ismét a már érintett viszonyrendszer, önmagunk és környezetünk relációja állt, ezúttal azonban történeti aspektusból közelítettük meg a kérdéskört.

Közösségi terünk, a Práter 63 környezete, tágabban maga a Práter utca és környéke megannyi történelmi esemény és emlék akkumulációja. Itt avatták fel az I. világháború első nyilvános hadi emlékművét, az – ellentmondásoktól sem mentes – Béke kútját, karnyújtásnyira a több mint kétszázötven éves Füvészkert, de ez a környék szolgált színhelyéül Molnár Ferenc világhírű karaktereinek, a gittegyletesek és vörösingesek „küzdelmeinek” is – hogy csak néhány példát említsünk. A workshop-sorozat keretében ismert és ismeretlen történetek után kutattunk a művészet(történet) eszközeivel, szöveges- és fotódokumentumok, illetve „élő archívum” segítségével és felhasználásával. A Camp során mindezeken túl kitágítottuk látószögünket, és jelenünk még meg nem írt történetének eseményeivel is foglalkoztunk. Milyen elbeszélések, narratívák állhatnak a történelmi lenyomatok mögött? Miként tudunk kapcsolódni olyan történetekhez, amelyekhez nincs személyes kötődésünk? Hogyan viszonyulunk ezekhez az emlékekhez, milyen tudással rendelkezünk róluk? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ a program során.

Koncepció: Árva Judit

Közreműködők:

A Lehetőségek tere csapata – Árva Judit művészettörténész, Gosztola Kitti képzőművész, Puszt Zsófia fotográfus és művészetközvetítő

Józsefvárosi Múzeum – Forgách Péter múzeumpedagógus

Oksana Briukhovetska képzőművész, kurátor (Kijev)

Kaos Camping – Hevesi Nándor és Vándor Csaba képzőművészek

A workshopok részletes leírásai a facebook esemény beszélgetés részében olvashatók.

A táborban tizennyolc, 15-65 év közötti, különböző háttérrel rendelkező résztvevő volt, akik közül öten vállalkoztak arra, hogy nyilvánosan megosszák az élményeiket: A. Sami (15), Szekernyés Tünde (23), Szabó Dóri (24), Veres Gábor (65) és Erekle Chinchilakashvili (31).

Miről szólt neked az idei Urban Camp / Alászállás? Mi szólított meg a leírásban, valamint a részvétel során?

A.S.: Számomra, az idei alászállás arról szólt, hogy jól érezzem magam és emlékezetes tapasztalatokat gyűjtsek. Az Urban Camp közben vettem észre, hogy mennyire könnyű emberi kapcsolatokat építeni közös értékek alapján. Ráadásul olyan alkotásokat tudtam létrehozni, amelyek a saját elképzeléseim és felfogásom szerint alakultak ki egy téma mentén. Például a veszteségről készítettem használt textilekből egy művet, ami láthatóvá tette a képzeletemet és az engem ért hatásokat.

Sz.T.: Az Urban Camp / Alászállás eseményre eredetileg főleg a szakmai kíváncsiság juttatott el: foglalkoztam korábban emlékezetkutatással, és a képzőművészetek is közel állnak hozzám – azt reméltem, hogy ezek kombinációjáról fog szólni a tábor. Többnyire valóban erről is szólt, bár ami az első nap után magába szippantott, az az volt, ahogy a tematikát a Lehetőségek tere feldolgozta és a saját arculatába integrálta. Azt értem ezalatt, hogy az úgynevezett szakmázás egy nagyon meghitt, spontán és kreatív, kreativitást elősegítő közegben valósult meg. Vagyis tökéletesen belefért a programba, hogy miután az analóg fényképészeti technikákat ismertetik a hozzáértők, közösen készítjük velük az esti vacsorát, majd az épület külső falára vetítve, egy improvizált moziban nézzük meg a foglalkozáson készített kisfilmeket. Ennek pedig az volt az eredménye, hogy megálltak az arra járók, belenéztek a műsorba, abba, amiben akár ők is szerepelhettek, hiszen az elkészült művek is róluk, rólunk szóltak, a környéket és a benne élőket mutatták be.

Sz.D.: Engem kifejezetten az alászállás kifejezés szólított meg. Tapasztalataim szerint a mai világban hajlamosak vagyunk a felszínen ragadni. Robotpilótára kapcsolva közlekedünk az otthonunk és a munkahelyünk között, és folyton-folyvást a teendőinket pipálgatjuk az élet ‘to do’ listáján. Sokszor még az emberi kapcsolatainkat is pusztán a felszínt kapargató bájcsevejjel igyekszünk fenntartani. Mindenki elfoglalt, és a város sodrásával küzdve próbál a felszínen maradni. Az Urban Camp ezzel szemben megtorpanásra, megfigyelésre és közös gondolkodásra késztette a résztvevőit. Egy nagyon sokszínű csapat motiválta és tanította egymást a tábor négy napja során, ahol végre nem a hőn vágyott jövővel, hanem a múlttal és a történelemmel foglalkoztunk tüzetesebben. Alászálltunk a történelembe, de eközben önmagunkba is, erre pedig talán nagyobb szükségünk van, mint valaha.

V.G.: A Lehetőségek tere nekem több, mint lehetőség: a tér, ahol elfogadnak, ahol másként is lehetsz, ahol alkothatsz, ahol jó lenni, a Práter utca 63, a nyolcadik kerületében Budapestnek. Véletlenül botlottam bele a neten, egy évvel ezelőtt, részvételi lehetőséget kínált az oldal, a nyárközép városi forróságában egy igazi városi ötnapos táborozást, a valóban jól csengő „Urban Camp" címmel. Nosza, több se kell, gondoltam, mi lehet üdítőbb és pihentetőbb, mint vállalni biztos öt napot a beton és aszfaltrengetegben, ahol a forróság, por, füst, városszemetje garantált. Azért elolvastam a „tábor" napi programjait, és úgy gondoltam, kihagyhatatlan, mert ugyan tősgyökeres városi vagyok, de más megközelítésben (művészek, művészettörténészek) olvasatában egészen mást is mutathat, jelenthet nekem a város, a városnak ez a része, ahol élek, láthatom és élhetem, figyelhetem ezentúl úgy, ahogy mindezidáig magamtól sosem.  Így is lett! Most pedig folytatódott, jött a nyár, a hőség, a forró város az idén is, és jött az „Urban Camp” megint. 

E.Ch.: Nyáron a városban ragadni elég súlyos élmény: a forróság és a por árad a betonépületek falaiból. A városlakók igyekeznek elbújni a nap elől, néha akár egymás árnyékában. Nem volt könnyű elképzelnem egy tábort ilyen körülmények között. Igyekeztem alacsonyan, de folyamatosan fenntartani az elvárásaim energiaszintjét. Reméltem, hogy olyan élmény lesz, ami hűsít a forróságban.  

Megosztanál olyan történeteket, amiket a táborban hallottál, egyedül vagy másokkal együtt alkottál?  Vannak-e olyan józsefvárosi, Práter utca környéki történetek, amik előkerültek, vagy olyanok, amikről már tudtál?

A.S.: Az Urban Camp alatt ismertem meg a volt Szeszgyár történetét. Az első napon cianotípiával kísérleteztünk. A tábor előtt is hallottam már erről a technikáról és nagyon szerettem volna dolgozni vele, de nehézkesnek találtam az emulzió felkutatását. A lebontott Szeszgyár területén gyűjtöttünk növényeket, amikről később képeket készítettünk ezzel a fotóeljárással. Továbbá fényképeket is tehettünk a képre, én egy Franz Kafka archívumos rajzot nyomtattam, ami a művem része lett.

SZ.T.: Abszolút nem ismertem a Práter utcát, nem budapesti lévén szerintem csak egyszer-kétszer tévedtem erre korábban, így minden történet új volt. Új, de rögtön be is épült, mintha nem először hallanám, sőt az archív képek a környékről, amiket az egyik foglalkozáson nézegettünk, olyan élénken benne maradtak az emlékezetemben, mintha sokat lapozott családi fotóalbumok részei lennének. A környék őrzi azokat az átépítéseket, amelyeknek az idők során alávetették, és még a megvalósulatlan tervek is nyomot hagytak a téren. Pláne, hogy néhányat mi nyomoztunk ki! Klipet forgatott itt az Illés zenekar, megtaláltuk az első őshippik gyülekezőhelyét, a kádári és egyházi lakótelepek között pedig még egy idegen civilizáció is kibontakozni látszott. Hogy ebből mi igaz, azt már a résztvevők képzelete irányította.

SZ.D.: A tábor első napján a kerület növényvilágába merültünk alá, azon belül is a gyomnövényekre fókuszáltunk. Az én csapatom a Szeszgyár területén fogott növénygyűjtögető hadjáratba, és bár kaptunk egy ajánlott listát a felkutatandó gyomokról, be kell vallanom, hogy én teljesen elkalandoztam a gyár dzsungelszerű ösvényei között. Végül a pázsitfűfélék szólítottak meg, és egy hatalmas csokor ‘fűvel’ tértem vissza a térbe, ahol a következő feladatunk a komponálás volt. Maradtam a csokorszerű elrendezésnél, majd áthelyeztem a művem a cianotípiás folyadékkal lekezelt lapra. A papírra végül egy üveglap került, a kép pedig körülbelül 10 percet töltött odakint a napon a közösségi tér bejárata mellett. Miután folyó víz alatt kimostuk a képet, már csak a száradási fázis volt hátra. A csokrommal azt próbáltam vizuálisan megjeleníteni, hogy milyen sokszínű a város ezen (8. kerületi) szeglete. Sokféle ember lakja a nyolckert, ezért sokféle fű alkot egységet a cianotípiámon is. Bár különböznek, összességében sok hasonlóságot mutatnak, és úgy vélem, ebben rejlik a szépségük forrása. A kép a növényeken túl kicsit a jelenem lenyomata is: autentikus, intuitív és kiegyensúlyozott, ami azt jelenti számomra, hogy pont ott vagyok, ahol lennem kell. Végül rögtönöztem egy második képet is, mert egy papírlap valamiért gazdátlanul maradt. Az új képem koncepciója a ‘people change people’ lett, ami röviden valami olyasmit jelent, hogy mindannyian hatással vagyunk egymásra. Ehhez sövényágakat gyűjtöttem, majd rendeztem el útkereszteződéseket imitálva a papírlapon. A végeredmény: egyszeri találkozások, széttartató és összefonódó életutak izgalmas kavalkádja lett. 

A tábor második napján fejest ugrottunk a kerület történelmébe. Archívumi anyagokkal dolgoztunk, a segítségükkel pedig fiktív történeteket hoztunk létre. Az én felvetésem szerint az egymást követő években készült képeken valahogy nem stimmeltek a Molnár Ferenc téri fák. Arra jutottam, hogy ez csakis azért alakulhatott így, mert az archívumi munkát végző hölgy a képekhez érve egy kicsit túl sok alkoholt fogyasztott, és összekeverte az egyes képekhez tartozó adatokat. Bár az ötletem nem volt kifejezetten mélyenszántó, rendkívül élveztem az alkotás flow-ját. Teljesen átszellemülten ragasztottam, gyűrtem, téptem és nyomdáztam. Rá kellett jönnöm, hogy az évek során kikopik/kinevelődik belőlünk ez a ‘céltalan’ alkotás, ezért nagyon felszabadító volt zsírkrétát ragadni és csak sodródni a flow-val.

(A tábor második felén sajnos nem tudtam részt venni, de kíváncsian várom a jövő évi koncepciót.)

E.Ch.: A tábor megtapasztalása különböző, érdekes impulzusokat adott. Először is a térbe lépve rögtön egy meleg és befogadó otthonosság fogadott. A közösségi térben való együttlét azzal kezdődött, hogy egy kimerítő sétára indultunk a környéken, azzal a céllal, hogy invazív gyomokat keressünk. A nagy hőségben kutatásra indulni olyan volt, mint egy vadászat egy régi költeményben, ami kihívásnak tűnt, de ahogy elmerültünk a folyamatban, egyre érdekesebbé vált.  Ezt követően a talált és azonosított növényekből cianotípiákat alkottunk. Korábban nem dolgoztam ezzel a technikával, de aznap kiderült számomra, hogy sokkal egyszerűbb, mint gondoltam. A folyamat során vicces fordulatok is történtek. A meleg és a napsütés ideális körülmények a cianotípia készítéshez, de kifutottunk az időből és így a napfényből is. Erre volt egy gyors, kreatív megoldás: a szoláriumban „hívjuk elő” a képeket, a fénycső alatt tartva őket két percig. Ez egy teljesen „városi” megoldás volt és ezek a részletek is fontos elemei a tábornak. Közösen találkoztunk egy problémával, amire közösen találtunk megoldást. Örömteli tapasztalat volt a nap végére, hogy valamit együtt tanultunk meg, korábbi ismereteink megosztásával, odafigyeléssel, nevetéssel.

A tábor négy napon át fenntartotta a kíváncsiságomat és érdeklődésemet, mert a workshopok nem csak a közösségben eltöltött élményszerzésre épültek, hanem elméleti megalapozottságúak is voltak. Az alkalmak bevezetése minden esetben informatív és figyelemfelkeltő volt, így résztvevőként arra sarkalt, hogy jelen legyek az adott térben és időben.

Milyen élményt jelentett a közös tanulás és tapasztalatszerzés?

A.S.: Sokféle fiatal gyűlt itt össze mindenféle környezetből. Ez egy olyan hely, ahol bírálat nélkül lehetsz jelen. A tábori napok folyamán könnyedén ismerhettük meg egymást. Rátaláltam sok kedves, értékes emberre. A harmadik napon például a varrógépet csattogtattam, amíg hallgattam Zsuzsa tapasztalatait New Yorkról. Imádtam az élményeit és közben én is gazdagabb lettem eggyel, mert elkészült életem első varrott darabja. Zsófit nagyon bírtam, ahogy megörökítette a négy nap kiemelkedő pillanatait. 

Sz.T.: Túlzás nélkül állítom, hogy csak az olyan tanulási stílusban hiszek, ami ezen az eseményen valósult meg. Nem volt híján a tábor a szakmai tudásnak, sem az interaktív feladatoknak. Teljesen lenyűgözött, ahogy a csapat komolyan vette a legabszurdabb feladatokat, amelyek a látszólagos spontaneitás ellenére lépésről-lépésre meg voltak tervezve. A műhelyekbe mindenki saját kedve és habitusa szerint kapcsolódott be, nem volt sem kényszer, sem noszogatás, minden organikusan alakult azzá, amivé a résztvevők alakították. Élmény volt! 

Sz.D.: A táborból sok útravalóval távoztam. Például azzal, hogy a játék felnőttként is elengedhetetlen. Hogy random emberekkel együtt játszani néha meglepően felszabadító. Hogy mindenki megtalálhatja egy foglalkozásban a neki tetsző elemeket, és hogy a különböző megélések során mindenki rálelhet a számára autentikus darabkákra. Hogy van, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk, de ez talán így van rendjén.

Kifejezetten izgalmasnak találtam, hogy bár mindig ugyanazt a kiindulópontot kaptuk, mindenki teljesen másképp oldotta meg a feladatokat, és nagyon tanulságos volt végighallgatni a sok különböző gondolatmenetet a workshopok befejeztével. A szokatlan felvetések mentén történő, kreatív munkán túl ez a típusú automatikus kapcsolódás és megosztás volt a tábor egyik legnagyobb erőssége számomra.

V.G.: ... gazdagabb lettem a sok ismeretlen, de most már ismerős növénykével, melyeket gazul csak gyomoknak nevezünk, és ott virulnak a falrepedésekben, a párkányokon, a járdaszegély réseiben, virágoznak, élnek, teremnek, kezdik újra és újra; ha nincs az „Urban Camp", észre sem vesszük, és nem is készítünk róluk cianotípiát, ami egy szép kék kép, amihez csak napfény kell, papír, valami vegyszer, valaki, aki tudja (Zsófi).

És filmet is készíthetünk, ami olyan szinte, mint egy hagyományos analóg film, és szól a mi városunkról, egy perc az egész, de sokszor egy perc, mert sokan voltunk idén is, majd a dokumentumos egyperceket megnéztük este a vetítővásznon, a park mellett, a házfal tövében, a forró, levegőtlen, poros városban, ahol élünk, és jó így együtt az egész, jobb, mint az Adria, vagy egy jacht, mert emberi, befogadó, barátos, lehetőséges, élményes.

E.Ch.: Több elemet is kiemelnék, ami felketette az érdeklődésemet és beindította a gondolataimat. A Szubjektív archívum című második napon alkalmam volt többet megtudni Józsefváros és különösen a Práter utca történetéről.  Nagyon izgalmas volt mélyen beleásni magam annak a helynek és épületnek a történetébe, ahol éppen voltam. Egészen szürreális élményként éltem meg, hogy korábban, az én létezésem előtt, mielőtt a történelem részévé váltam volna, más lelkek jártak ugyanezen az utcán, testileg-szellemileg a saját dolgaikba merülve. Voltak történések, kíváncsiság, veszély, röviden minden, ami egy ember életét meghatározza. Ott ültem az új ismerőseimmel, akikkel most megosztottam a teret, az időt, a történéseket és a gondolatokat, amelyek össze is kapcsoltak velük.  A múltat lehet kutatni és újra alkotni, de teljesen megérteni a jelenből már nem; ugyanakkor szubjektív módon újra lehet írni. Ez számomra lehetőséget teremtett az alkotásra, egy történet létrehozására. A táborban történetek születtek, amiket elmondtunk egymásnak és reagáltunk rájuk. Azon gondolkodtam, hogy a múlt hogyan tud új történetek és személyes mitológiák alapjául szolgálni és kihívásként megjelenni az érzékeink és az észlelésünk/felfogásunk számára.

További sok izgalmas pillanat, találkozási pont és tapasztalatcsere történt a napok során. A textil-workshop kellemesen lassú, meditatív nap volt, amikor a résztvevők elmélyültek, és inkább befelé fordultak képzeletbeli világukba, a vizuális kifejezés lehetőségeibe. A negyedik nap mozgóképes alkalmán pedig a résztvevők a maguk által konstruált, személyes mitológiáikat jelenítették meg egy percben, hang és kép segítségével.

Ami különösen lelkesítő volt mindebben, az a közös élmény, a csoport dinamikája, ahogy „mi” tudtunk létezni ebben a térben, ezekben a forró napokban a poros utcákon, ahol az aszfalt ontotta magából a nap melegét. Nagyon jó volt megfigyelni a kommunikáció finom formáit, ahogy a résztvevők megtalálták a hangot egymással és elfogadták egymás sajátosságait. Hálás vagyok a Lehetőségek terének, hogy létrehozta azt az inspiráló környezetet, amiben a tábor folyamatai kibontakozhattak.

A szöveget szerkesztette: Hegyi Dóra