
Óda az időhöz
Tranker Kata Hiányzó végtelen című kiállítása első termében látható munkáinak kiindulópontja John Keats Óda egy görög vázához című verse. Tranker ezzel a gesztussal visszafordítja Keats költeményét, hiszen az inspirációként szolgáló, képzőművészeti alkotásra reflektáló irodalmi műre képzőművészeti munkával válaszol. Amennyiben a különböző művészeti ágak megkülönböztetésének még van – vagy valaha is volt – létjogosultsága, akkor talán a leggyakrabban emlegetett eltérés az irodalmi és a szűkebb értelemben vett képzőművészeti alkotások között az időbeliség jelenléte vagy hiánya. Keats a görög váza időbeli kibontását a narrátor kérdéssorával kísérli meg elérni. Ódája viszont az álló, megfagyott időhöz, a halhatatlansághoz, a gondolatban létező és beteljesületlen gyönyörökhöz (szerelemhez), a nem hallott dallamokhoz szól. Tranker művei ezzel ellentétben a múlthoz és a nosztalgiához fűzött viszonyunkat, a megismételhetetlenség olykor kétségbeejtő gondolatát és a végtelen hiányát járják körül. Az elmúlás és a megvalósíthatatlan archiválás jegyében jelennek meg a régi fotók ismeretlen-elfelejtett arcai, helyszínei, eseményei, a részben kitakart, másik arccal behelyettesített vagy csíkozással fragmentált ábrázatok, a kiszáradt fáról készített felvétel, az elégett gyufaszálak, az eltört cserepek.
A mi házunk
Aki ismeri Szász Lilla munkásságát, nem lepődik meg A mi házunk kivételesen meghitt hangvételén. A 2B Galériában március 10-ig megtekinthető kiállítás különlegessége, hogy ezúttal nem egy ismeretlen család mindennapjaiba vezet be minket, mint ahogyan az alkotó eddigi legtöbb fotósorozata. A kiállított képek Lilla saját nagyszüleit mutatják be a nyilvánosságnak. A nagymama és a nagypapa életében pedig nem volt semmi formabontó vagy rendkívüli. A fotók egy idős házaspárt ábrázolnak, ahogyan sütnek-főznek, végzik a ház körüli dolgokat, és a nap végén szódásszifon szemüvegen át nézik a tévében a lottósorsolást. Van azonban valami hihetetlenül megrázó abban, ahogyan az udvaron szaladgáló tyúkok, a fényképezőgéppel megörökített sütemények vagy a mézes háztető és a kedvenc szelet rossz helyesírással lejegyzetelt receptjei megjelennek a kiállítótérben.
Az identitás hekkerei
Katharina Roters és Szolnoki József munkásságának emlékezetpolitikai vetületeiről a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum után a veszprémi Csikász Galériában is bemutatott Hack the Past! / Hackeld a múltat! és az acb Galériában megrendezett Hungarian Cubes című kiállítások kapcsán.
FUTUR X – 10 év papírkollázsai
Kerekes Gábor képzőművész részletgazdag, elmélyült kompozíciói a mindenkori térszervezés értékes dokumentumai. Egymás mellé rendezve egy olyan utópisztikus építészeti környezeteket, vizionárius városi tereket láttató belső utazás állomásaiként hatnak, melynek kultúrtörténeti gyökereit Gulácsy, Huxley vagy Swift művészetében kereshetjük. Ezek a mesterséges, ám személyre szabott világok egy olyan multiverzum kapuját tárják elénk, melyben a fejlődés már túl van a belátható horizonton.
A (2) HÉT MŰTÁRGYA: Péter (Fodor Dániel János)
Fodor Dániel Jánossal,1 az egyik új FKSE taggal beszélgettünk Péter című, fotóarchívumon alapuló projektjéről a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában megrendezett (2) hét műtárgya eseményen 2016. november 28-án.
Szemüvegben olvasni, papírral törölni
Az ember szereti azt hinni, hogy a filmrendezés az egy szakma, de lehet, hogy nincs így. Till Attila is nézhető filmeket rendez, Tom Ford pedig kifejezetten érdekes munkákkal jön. Nem nagyon sűrűn, de nincs is rászorulva, van neki elég dolga a divattervezéssel.
Milyen csend van – Szabó Ádám WAR GAMES című kiállítása elé
Milyen csend van. Nincs ropogás, süvítés, durranás, pukkanás, robaj, dörrenés. A látvány mögül hiányzik a hang, ami mindig egyetlen, adott pillanat hangja. Relatív csönd van, csaknem halálos csönd. Szabó Ádám fegyverei kezelő nélkül állnak egy adott ponton, és némán egy-egy adott irányba néznek. Mintha elsülnének, mintha füstölnének, mintha hallanánk. Mintha élnénk.
Őszi fények Berlinben
Az őszi évadnyitó kiállítássorozat zászlóshajója ezúttal is a Berlin Station termeiben megrendezett ABC – Art Contemporary Berlin vásár volt. Az immár nyolc éve jelenlévő fair ma már vitathatatlanul megtalálta a helyét a nemzetközi piacon mint a szép emlékű Artforum hagyományainak méltó folytatója, amely mára a legfontosabb kommersz seregszemlévé nőtte ki magát Berlinben. Emellett a kereskedelmi galériák számos önálló tárlatot is tartogatnak az eseménysorozat idejére, amelyek közül igyekszünk a fénypontokat kiemelni.
A MENYÉT ÉJSZAKA VADÁSZIK
Az nem kérdés, hogy már megint rossz lett a Dan Brown-film, ezúttal az Inferno. Az már kérdés, hogy vajon miért. Miért nem lehet mozira vinni egy könyvet, amely már eleve olyan, mintha forgatókönyv volna, csupa üldözés, futkosás, lövöldözés. Lehet a baj a rendezővel vagy az operatőrrel, bár a kettő élesen nem szétválasztható, miért nem szól rendező operatőrnek, ha már megint rossz irányban keresgél. Lehet, hogy mégsem annyira jó az a forgatókönyv, egyszerűen azért, amitől annyian szeretik a könyvet: valamennyit mégis magyarázni kell. Hiába nevetséges, van, akinek el kell mondani, ki volt Dante, ki a sokat emlegetett Beatrice, és ennek mi köze Firenzéhez.
Tányérok, otthonkák, énkép
A cseréptányér egyidős a civilizációval, és a tányér a terített asztal lényegi eleme, az étel hordozója. Sokunk számára ma már annyira evidens, hogy rendszeresen étkezünk, és tányérból eszünk, hogy nem tulajdonítunk neki jelentőséget (rá se hederítünk), és ma már ritkán ünnepi az a pillanat, amikor asztalhoz ülünk. A civilizáltnak tekintett körökben többnyire már csak a gyerekek esznek figurálisan festett tányérból, noha a tányér jelentős szerepéből következően festenek rá már évezredek óta különféle motívumokat. Nagyon nem mindegy tehát, hogy mi van a tányéron. Ezek felemlítésével csak arra mutatnék rá, hogy miért hat annyira mélyen Szabó Eszter Ágnes munkája a maga páratlan ábrázolásaival. Már a falusi kultúrában is elválik, a nézésre és az evésre való tányér. Nem hétköznapi a díszített, festett tányér, különlegesebb, ha figurális rajta az ábrázolás és még inkább, ha életképi jelenet van rajta, a kritikai ábrázolás pedig egyenesen rendkívüli. Márpedig SZEÁ tányérjain pillanatképek vannak társadalmi, politikai életünkből. Ezek a képek olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek alól nem bújhatunk ki, állást kell foglalnunk velük kapcsolatban.
Mi, idegenek
Mielőtt először láttam volna Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjét, csak annyit tudtam, hogy van benne egy különlegesen szép, a zsidó vallás bizonyos motívumait felhasználó jelenet. A főszereplőnő a kol nidré1 dallamára egy taleszt2 maga körül lebegtetve táncol a vízparton egy magas kőfal előtt, emlékeztetve egyrészt a jeruzsálemi siratófalra, másrészt a gettófalakra is. Aztán néhány éve megnéztem a filmet, kíváncsian vártam a fent említett jelenetet, de mikor elértem odáig, fura távolságtartással néztem. Sehogy sem tudtam hova tenni. Ez a film-a-filmben a játékidő kicsivel több, mint a felénél következik, melyben a főszereplő, Járom Ambrus egy baráti társaságban nézi a róla és barátnőjéről készült képsorokat. Ám mintha ők is idegenül szemlélnék saját magukat a vásznon.
A Total Records előszobájában
Izgalmasabb lesz-e a fotográfia, ha megszűnik némasága és hangokkal, hangzásokkal párosul? Szükségünk van-e nekünk, a kortárs fotográfia és határterületei iránt érdeklődő közönségnek erre? Egyáltalán kell-e ez a kiegészítés a kortárs fotónak?
TISZTA UDVAR RENDES HÁZ
– ezen a címen indította útjára 1952-ben Dr. Seres Géza létavértesi körzeti orvos azt az országos méretű közegészségügyi és köztisztasági mozgalmat, amelynek bizonyos házfalakra szerelt nyomaival még ma is találkozhatunk. Igen, ezek azok a táblák, amelyek büszkén hirdetik a mögöttük álló ház tulajdonosainak pedánsságát, igaz, valójában csak a külcsínt méltatják, ugyanis az értékelést az előkert és a homlokzat kiemelkedő igényességgel és kreativitással véghezvitt ápolására osztották anno. A ház belső, intim terét minősítő RENDES jelző így inkább valami feltételezett, megelőlegezett velejárója a tisztán tartott portának.
Talán ez az egyébként túlhajtott mozgalom – valamint máig élő emléke és időnkénti újraéledése – a legszembetűnőbb példája annak, hogy a rendtartás mennyire alapvető elvárás a kulturált, civilizált ember részéről, és valljuk be, legyen akármennyire elfogadó és nyitott valaki, ha rendetlenséggel szembesül, kevés kivételtől eltekintve rögtön elítélő lesz. Még a legszabadelvűbb körökben sincs bocsánat az otthoni káoszra. Nem nézi el senki. Mindig szemet szúr, mindig ciki. Pedig ha az a bizonyos elítélő-szemlélő továbbjutna az első benyomáson, láthatóvá válna számára, hogy mennyire összetett jelenség is egy-egy ilyen minden megfelelési kényszert ignoráló, rendetlen személyes tér, ami akár egy TISZTA UDVAR mögött is elénk tárulhat.
Tele van a város
Tele van a város Esterházy Marcellel. A művei által alkotott városi térben feszülő szövedék pedig tele van „szövegközi” utalásokkal. A Budapest különböző szegleteiben szigetszerűen elszórt munkák a múltfeldolgozásról és annak vállfajairól szóló műegyüttesként állnak összefüggésben.
Nyers, beton
Az Artmagazin legutóbbi száma részletesen foglalkozik Goldfinger Ernő egyik legismertebb – persze a többihez hasonlóan vitatott – alkotásával, a Balfron Tower néven ismert lakóházzal és a megmentésére készült izgalmas, szociális vonatkozású kortárs képzőművészeti munkákkal. Ma ösztöndíj viseli Goldfinger nevét, de kevéssé tudott, hogy az építész a 60-as években is egyedülálló módon támogatta fiatal magyar kollégáit, legális munkához juttatva őket Angliában.
