A MENYÉT ÉJSZAKA VADÁSZIK
Az nem kérdés, hogy már megint rossz lett a Dan Brown-film, ezúttal az Inferno. Az már kérdés, hogy vajon miért. Miért nem lehet mozira vinni egy könyvet, amely már eleve olyan, mintha forgatókönyv volna, csupa üldözés, futkosás, lövöldözés. Lehet a baj a rendezővel vagy az operatőrrel, bár a kettő élesen nem szétválasztható, miért nem szól rendező operatőrnek, ha már megint rossz irányban keresgél. Lehet, hogy mégsem annyira jó az a forgatókönyv, egyszerűen azért, amitől annyian szeretik a könyvet: valamennyit mégis magyarázni kell. Hiába nevetséges, van, akinek el kell mondani, ki volt Dante, ki a sokat emlegetett Beatrice, és ennek mi köze Firenzéhez.
Tányérok, otthonkák, énkép
A cseréptányér egyidős a civilizációval, és a tányér a terített asztal lényegi eleme, az étel hordozója. Sokunk számára ma már annyira evidens, hogy rendszeresen étkezünk, és tányérból eszünk, hogy nem tulajdonítunk neki jelentőséget (rá se hederítünk), és ma már ritkán ünnepi az a pillanat, amikor asztalhoz ülünk. A civilizáltnak tekintett körökben többnyire már csak a gyerekek esznek figurálisan festett tányérból, noha a tányér jelentős szerepéből következően festenek rá már évezredek óta különféle motívumokat. Nagyon nem mindegy tehát, hogy mi van a tányéron. Ezek felemlítésével csak arra mutatnék rá, hogy miért hat annyira mélyen Szabó Eszter Ágnes munkája a maga páratlan ábrázolásaival. Már a falusi kultúrában is elválik, a nézésre és az evésre való tányér. Nem hétköznapi a díszített, festett tányér, különlegesebb, ha figurális rajta az ábrázolás és még inkább, ha életképi jelenet van rajta, a kritikai ábrázolás pedig egyenesen rendkívüli. Márpedig SZEÁ tányérjain pillanatképek vannak társadalmi, politikai életünkből. Ezek a képek olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek alól nem bújhatunk ki, állást kell foglalnunk velük kapcsolatban.
Mi, idegenek
Mielőtt először láttam volna Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjét, csak annyit tudtam, hogy van benne egy különlegesen szép, a zsidó vallás bizonyos motívumait felhasználó jelenet. A főszereplőnő a kol nidré1 dallamára egy taleszt2 maga körül lebegtetve táncol a vízparton egy magas kőfal előtt, emlékeztetve egyrészt a jeruzsálemi siratófalra, másrészt a gettófalakra is. Aztán néhány éve megnéztem a filmet, kíváncsian vártam a fent említett jelenetet, de mikor elértem odáig, fura távolságtartással néztem. Sehogy sem tudtam hova tenni. Ez a film-a-filmben a játékidő kicsivel több, mint a felénél következik, melyben a főszereplő, Járom Ambrus egy baráti társaságban nézi a róla és barátnőjéről készült képsorokat. Ám mintha ők is idegenül szemlélnék saját magukat a vásznon.
A Total Records előszobájában
Izgalmasabb lesz-e a fotográfia, ha megszűnik némasága és hangokkal, hangzásokkal párosul? Szükségünk van-e nekünk, a kortárs fotográfia és határterületei iránt érdeklődő közönségnek erre? Egyáltalán kell-e ez a kiegészítés a kortárs fotónak?
TISZTA UDVAR RENDES HÁZ
– ezen a címen indította útjára 1952-ben Dr. Seres Géza létavértesi körzeti orvos azt az országos méretű közegészségügyi és köztisztasági mozgalmat, amelynek bizonyos házfalakra szerelt nyomaival még ma is találkozhatunk. Igen, ezek azok a táblák, amelyek büszkén hirdetik a mögöttük álló ház tulajdonosainak pedánsságát, igaz, valójában csak a külcsínt méltatják, ugyanis az értékelést az előkert és a homlokzat kiemelkedő igényességgel és kreativitással véghezvitt ápolására osztották anno. A ház belső, intim terét minősítő RENDES jelző így inkább valami feltételezett, megelőlegezett velejárója a tisztán tartott portának.
Talán ez az egyébként túlhajtott mozgalom – valamint máig élő emléke és időnkénti újraéledése – a legszembetűnőbb példája annak, hogy a rendtartás mennyire alapvető elvárás a kulturált, civilizált ember részéről, és valljuk be, legyen akármennyire elfogadó és nyitott valaki, ha rendetlenséggel szembesül, kevés kivételtől eltekintve rögtön elítélő lesz. Még a legszabadelvűbb körökben sincs bocsánat az otthoni káoszra. Nem nézi el senki. Mindig szemet szúr, mindig ciki. Pedig ha az a bizonyos elítélő-szemlélő továbbjutna az első benyomáson, láthatóvá válna számára, hogy mennyire összetett jelenség is egy-egy ilyen minden megfelelési kényszert ignoráló, rendetlen személyes tér, ami akár egy TISZTA UDVAR mögött is elénk tárulhat.
Tele van a város
Tele van a város Esterházy Marcellel. A művei által alkotott városi térben feszülő szövedék pedig tele van „szövegközi” utalásokkal. A Budapest különböző szegleteiben szigetszerűen elszórt munkák a múltfeldolgozásról és annak vállfajairól szóló műegyüttesként állnak összefüggésben.
Nyers, beton
Az Artmagazin legutóbbi száma részletesen foglalkozik Goldfinger Ernő egyik legismertebb – persze a többihez hasonlóan vitatott – alkotásával, a Balfron Tower néven ismert lakóházzal és a megmentésére készült izgalmas, szociális vonatkozású kortárs képzőművészeti munkákkal. Ma ösztöndíj viseli Goldfinger nevét, de kevéssé tudott, hogy az építész a 60-as években is egyedülálló módon támogatta fiatal magyar kollégáit, legális munkához juttatva őket Angliában.
Ütközőpontok
Kokesch Ádám munkáit nevezhetjük objekteknek, képtárgyaknak, plug-ineknek, szenzoroknak, de akár technikai „hamisítványoknak” is. Azonnal felismerhető, markáns formavilággal rendelkező alkotásaiban az absztrakt hagyományok keverednek a folyamatos technikai fejlődésre tett utalásokkal. A művészt foglalkoztatja a klasszikus modernitás; gondolatmenete a bauhausi eszmék újraértelmezésében gyökerezik.
Gadget-szimfónia
A kreativitás (egyik) alapja az, hogy mindent tudjunk kellő játékossággal szemlélni. Ha sikerül felülírni egy formához, funkcióhoz vagy szituációhoz kapcsolódó berögzültségeinket, akkor a felhasználási módok új lehetőségeit lelhetjük meg. Japánban a „gadget-kultúra” már annyira túlburjánzott, hogy képzőművészek sokasága kezdett el az elmúlt években a tárgykultúra újraolvasásával foglalkozni. Lírikus játékossággal építik fel fantáziavilágaikat a tömegtermelés felfoghatatlan léptékben előállított kész formáiból, termékeiből.
CICAVÍZIÓ
A 2B Galéria tematikus kiállításainak sorában gyakorta helyet kapnak olyan témák mint, a különböző kisebbségek társadalmi viszonyrendszere, a személyes és családi történetek, az emlékezés ezen belül is a holokauszt ábrázolásának kérdésköre. Minden esetben egy roppant sajátos perspektívából, semmiképpen sem a megszokott úton közelítve az adott kérdés magja felé.
Mátrix (feminista fotográfia)
Elkészült végre a fénykép
Nem tudni, milyen esemény
Egy kicsit kevés a részlet
Egy kicsit kevés volt a fény.
Előjött végre a fénykép
Már nem is számítottunk rá
Egy kicsit túl sok a szürke.
(Olé olá, 1983. Kontroll Csoport)
A mottónak itt az a hivatása, hogy a romantikusnak vélt szöveget visszarántsa a társadalmi valóság talajára (hova is?), és, hogy kompenzálja e romantika komolyságát.
Lóg a levegőben – Kreativitás űrrepülés nélkül
Mérei Ferenc a pedagógiai módszertan fejlődését három fázison keresztül mutatja be. Hagyományosnak nevezi azt a pedagógiát, amelynek célja egy általános műveltség átadása; ez Mérei szerint válságba jutott, mert nem tudott lépést tartani a társadalmi és a tudományos előrehaladással: „Az ismeretek dinamikus fejlődéséhez viszonyítva a tankönyv és a tananyag csigalassúsággal változott.” Ezt a merev rendszert váltotta fel az ismereteknek az alkalmazhatóságára koncentráló oktatási attitűd, amelynek középpontjában az intelligencia áll. Azonban, írja Mérei, ez a koncepció is elérte a korlátait, hiszen továbbra is meglévő, szerzett ismeretekre alapoz, amely pedig oda vezet, hogy „gyanakvóbban tekintsen az újra, ha az nemcsak az alkalmazásban, hanem a szemléletben is új”. Kora pedagógiájának orientációjaként a kreativitást jelöli meg: a kreatív emberek „nem alkalmaznak, hanem létrehoznak; nem megtanulnak, hanem rátalálnak vagy kitalálnak”. Ugyanakkor, állítja, bár a kreativitás adottság, mégis fejlesztendő.
Abszolút funkciók
Az acb Attachmentben október 22-ig kiállított vásznakon jó adag, naponta a kezünk ügyébe kerülő tárgy, jelesül szuperszínes cukorka, csoki és fogkrém csomagolásainak printszerű gyűjteménye látható. Ez Batykó Róbert új sorozata, amellyel ‑ a korábbi, részletgazdag munkái után ‑ most a hard-edge festészeti irányzat leegyszerűsített, geometrikus formáit idézi.
OK Computer. A nagy poszt-internet art összefoglaló
A 21. század kétség kívül legfelforgatóbb jelensége a hálózatok hálózata, vagyis az internet. Az élet valamennyi területébe benyomuló és azt radikálisan átalakító net – mint forma? hely? melléknév? – a mediális közvetítettség új protokolljával állítja új kihívások elé az évezredet. A kulturális termékek fogantatásának, előállításának, bemutatásának, terjesztésének és értelmezésének feltérképezése sem mentes ettől. A megváltozott médiakörnyezetre adandó válaszokat „a felvétel, a tárolás, az elosztás folyamatai; a filterek, kodekek, algoritmusok, processzorok, adatbázisok és transzfer-protokollok eseményei; adatközpontok, szerverek, szatellitek, kábelek, routerek, váltók, modemek, fizikai és virtuális infrastruktúrák tömegei”1 határozzák meg.
A kép mint teher
I.
„Mondhatnám, hogy Dél-Afrika adja a munkáim tartalmát
és Hollandia a formát,
ugyanakkor, a képek, amikkel dolgozom
majdnem mindenhol és mindenki számára ismerősek.
Másodkézből szerzett képekkel dolgozom és közvetlen tapasztalatok alapján.”
(Marlene Dumas, 1994)1