Kiterjesztett határok

Kiterjesztett határok – talán ez a legplasztikusabb válasz arra, hogy mitől lesz sajátos a több szegmensben érvényes határátlépésekre vállalkozó Billentyűk című kiállítás. Blattner Gézát (1893 – 1967) bábművészként kanonizálta a 20. század színháztörténete. Az egyszerre bábművészeti és színháztörténeti jelentőségű életművet a MODEM-ben megrendezett kiállítás a 20. század ’30-as, ’40-es éveinek életérzését feltáró képzőművészeti sokszínűségébe ágyazza be, illetve kiterjeszti a téri dramaturgiát a színházhoz kötődő médiumokra, azaz testre, tárgyra, bábura, hangra, anyagokra, tapintásra.

Játékok népe

A 2017-es OFF-Biennále Budapest témamegjelölése a Gaudiopolis, vagyis az „öröm városa” lett. Gaudiopolis egy a második világháború után működő gyermekotthon, közelebbről nézve pedig egy független intézmény és egy demokrácián alapuló gyermekköztársaság volt. Ennek szellemiségével vállal közösséget idén az OFF csapata, miközben lehetséges megoldásokat kínál fel – a művészet eszközeinek segítségével – a jelenleg válságban szenvedő liberális demokrácia helyreállítására. A biennálé keretein belül megvalósuló projektek mind kapcsolódnak ehhez a célkitűzéshez, kiváltképp az OFF hivatalos kurátori csapata által szervezett programok.

Művészetről és ideológiáról Weiler Péter Godot Galériás kiállítása kapcsán

Semmi kortárs nincs abban, hogy valaki vesz magának egy kiállítást vagy méltatásokat a kiállításról. Régebben is voltak festegető bárónők, műkedvelő grófok vagy művészkedő patronok, akik például szalonokat alapítottak és ott állították ki műveiket – mindegy volt, milyen színvonalon, aki a herceg kegyeltje akart lenni, az nagyon szerette a gyümölcstálakat, lovas akvarelleket és áradozott a színkompozíciók harmóniájáról, vagy mindegy is miről, hiszen abban sincs semmi kortárs, ahogy csúsznak-másznak, dörgölőznek a pénzhez, és ahogy a nagy igyekezetben kiderül, hogy „a képeket nézve párásodik a szem” vagy hogy „toplistás kiállítást láttam, láttunk”. 

Art&Permissions, avagy a kettő több, mint az egy

Valami elindul, csúcsra ér, majd lehanyatlik vagy elindul, csúcsra ér és osztódik – Kolozsváron a második forgatókönyv szerint alakultak a dolgok. A régóta halmozódó feszültség nyomán az Ecsetgyárból kivált művészek és galériák egy másik elhagyott gyárépületben találtak új helyszínt maguknak, ez lett a Centrul de Interes, magyarul csak Köz-pont. A nyitó kiállításon jártunk.

Bolygóközi virtuális kalandozások

Ahogy a mindennapokat egyre inkább meghatározzák a digitális eszközök és szolgáltatások, úgy a digitális eszközökkel alkotó művészek szerepe is felértékelődött az elmúlt években. Azonban a műfaj továbbra is rendkívül költség- és eszközigényes maradt. Mivel Budapesten nem alakult ki érdemi intézményi háttér, amely tudná támogatni az alkotókat (akár csak eszközkölcsönzéssel is), elég szórványosan tűnnek csak fel kiállítások a témában. Kovács Andrea kurátor és a Let it Be! art agency munkássága nyomán – a Trafó smART! XTRA sorozat nyári különkiadásaival – azonban kicsit megélénkült a színtér.

Kiterítenek úgyis – A Maladype Színház III. Richárdjáról

Pont, mint azt a paplant – mondhatnánk, miközben ülünk a Maladype Bázis egyik bárszékjén, és Richárd piros palástja alól ki-kikandikáló Achilles-inát nézzük. Meg van nyúzva. A lifegő, piros paplant csípőjén egy bőrszíj tartja. Nem púpos.

Tudományos, fantasztikus

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Epreskertjének egyik műtermében megrendezett hallgatói kiállítás két fiatal festő és egy fiatal kurátor együttműködéséből született, a kiállítótérbe lépve mégis olyan érzés fogott el, mintha egyetlen ember szellemi termékeit látnám: a kiállítás szokatlanul koherens. A falon olvasható koncepcióból kiderül, hogy a munkák olyan problémákra világítanak rá, melyek a képzőművészeti produktumok mindegyikével kapcsolatban felmerülhetnek. Olyan univerzális dilemmák ezek, mint például a reprodukálhatóság, vagy az érzékelés relativitása.

Füstbe ment idő – Anne Imhof: ANGST II

A 2017-es, azaz az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé Arany Oroszlán-díj nyertese a német pavilonban bemutatkozó Anne Imhof lett FAUST című projektjével. Korábbi performanszáról, az ANGST II-ről, amelyen szintén a biennálés csapattal közösen dolgozott Rácz Rebeka írt tavaly szeptemberben.

A húszperces sorban állás után szokatlan környezet fogadja a Hamburger Bahnhof épületébe belépő látogatókat. A neoklasszicista épület óriási központi terén alig lehet átlátni, telefújták füsttel. Rengeteg ember álldogál. Vagy ül a földön. Vagy járkál. Elveszettnek látszik mindenki. A falakon semmi sincs, első pillantásra a tér is üresnek tűnik. De van zene. Megnyugtató hangzás és emelkedett ének – kortárs operát hallunk. Aztán meglátjuk a keresztbe kasul, szimmetrikusan kifeszített köteleket a magasban, illetve a hosszú boxzsákokat. Aki már bent van egy ideje, az néz valamit, megfigyelő pozícióba helyezkedik, vándorol – s lassan a később érkezők is megértik kire, mire kell fókuszálni.

Örülök, hogy megismertem

Szerencsés találkozások gyakran előfordulnak velem, nemrégiben Lisszabonban egymás után értek a véletlenek. A személyes ismeretségek mellett/között előfordult egy szellemi természetű is: a Gulbenkian Museumban Kaszás Tamás-kiállításba botlottam (érkezésem napján nyílt). Átfutottam a számomra addig ismeretlen művészről a tudnivalókat, és elhatároztam, a Vizuális kultúra című helyi Erasmus-kurzusom hallgatóinak felkínálom a közös tárlatnézés lehetőségét.

Kiterjesztett határok: északi nyitás a 12.madeinhungary + 05. MeeD Határtalan Design című kiállításon

Ahogy a korábbi években, idén is az Új Budapest Galéria nyújt otthont a közép-kelet-európai régió egyik legdinamikusabban fejlődő design-seregszemléjének, a 12.madeinhungary + 05.MeeD Határtalan Design című kiállításnak. A Bálnában található kiállítóterem megfelelő választásnak bizonyult a rendezvény lebonyolításához, mivel bőséges tér – 900 négyzetméter – jut a különböző bútoroknak, lámpatesteknek, lakberendezési tárgyaknak és lakástextíliáknak. A tágas helyre szükség is van, hiszen a tárlat legnagyobb újdonsága, hogy ebben az évben a Visegrádi Négyek (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia) mellett az európai és nemzetközi design történetét meghatározó skandináv országok (Dánia, Finnország, Norvégia, Svédország), valamint a balti államok (Észtország, Lettország, Litvánia) is bemutatkoznak a hazai közönség előtt.

Kell-e nekünk Instax kamera?

Vannak olyan eszközök és teljesítmények, amiknek kevesebb kreditet adunk, mint amennyit megérdemelnének.

Nemes Péter: Gordius

A gordiuszi csomó metaforájának erejét elképzelhetősége adja. A gondolat, hogy egykor nemcsak a történetekben, de a valóságban is létezhetett egy háncsból készült, tekervényes szerkezet, amely Gordion városában látható és megtapintható volt. A valós csomót egy történet szerint Nagy Sándor kettévágta, a képzeletet azonban több mint két évezrede foglalkoztatja, vajon milyen éles lehetett a kard, amellyel suhintott, milyen trükkel csavarodott önmagába a háncs, és hogyan maradhatott a szekérrel együtt évszázadok alatt is ép. Az utókort tehát a materiális, technikai kérdések foglalkoztatják, s első látásra ilyen probléma a csomó utánzása is. Lehetséges-e ma gőzölt és hajlított bükkfalécekből, fémcsavarokból, rétegelt faelemekből az ókori struktúra hasonmását létrehozni? Újraalkotni egy mítoszok révén elevenen maradt, ugyanakkor épp a mítoszok által a múlt ködébe burkolt tárgyat.

Ha még élne

Néhány évvel ezelőtt, amikor Szegeden festészetet tanultam, felmerült az ötlet, hogy csoportos parafrázis-kiállítást csináljunk a tanszéki galériában. Az egyik kedves barátom Marcel Duchamp 50 köbcentiméter párizsi levegőjét választotta, melyet egy kiürített és visszaragasztott parizercsomagolással parafrazeált, így egy adott művet egy másik, Duchamp által kedvelt munkamódszerrel, a jelentéspluralizmus segítségével alkotott újra. Az eszményi párizsi levegő helyett, korunk élelmiszeriparának szégyenfoltjára, a párizsira hívta fel a figyelmet. Mindenkinek eldicsekedett, hogy „Szerintem ez Duchamp-nak is tuti, bejönne!” Persze még mielőtt világszintű hírnévre tett volna szert munkájával, a takarító szemétnek ítélte, és kidobta a dokumentálatlan gyöngyszemet. Ez volt az első személyes találkozásom az hommage fogalmával, a Frida Fiestas 2 pedig a legutóbbi.

A kevesebb több

Embert próbáló, három órás előadás – egyetlen életmentőnek bizonyuló szünettel – a Maladype Színház új Csehov-feldolgozása. A bárszék mintázatát, amin nyomorogtam, máig viselem. A Három nővér inkább belül, mint kívül bonyolódó életét a művészettörténet ikonikus képein keresztül megidézni, értelmezni kezdetben nagyon ígéretes felvetésnek tűnt. A nyitókép trecento szárnyasoltára a már előre szentté avatott glóriás nővérekkel, a szinte néma, lélegzetvételt metronómmá alakító hangokkal és azt ezt követő reneszánsz és barokk szentképek jeleneteivel még nagyon ült. A százféleképpen csavarható vörös, zöld, bordó selyemköntösök és a különös, kifacsart mozdulatok, kezek játéka ajándék volt a szemnek. De amikor sorjázni kezdtek szédítő iramban a direkt képimitációk, akkor a rácsodálkozás élménye – mellettem egy harsányan örvendező nézővel súlyosbítva – egyre tompult, a vége felé pedig már inkább könyörögtem volna, hogy ne legyen több, hogy ez vagy az ne jusson eszükbe. De eszükbe jutott. És meg is csinálták.

Fájlhiba: az adatok elveszhetnek.

A médiaművészet komplex fogalma nem pusztán a szoftveralapú, hanem az analóg technikai apparátusokat használó műveket (fotó, film, videó) is magában foglalja. Utóbbiak többek között dokumentációs eszközként szolgáltak az 1960-as évektől Magyarországon is megjelenő új művészeti jelenségek (akció, happening, performance) számára. A művészettörténeti kanonizációs folyamatok eredményeként mára ezek a felvételek – mint az események egyedüli, kiállítható reprezentációi – autonóm műtárgyakká váltak. Mindezek tükrében tehát az újmédia-művek megmentése az utókor számára lényeges feladat. Az újmédia-művészeti alkotások megőrzése azonban immateriális természetük, efemer jellegük; a napról napra elavuló szoftverek és az állandóan változó technikai környezet miatt rendkívül körülményes.

De vajon mit is kell pontosan megőrizni? Milyen módon védhető meg egy digitális mű a rohamos technológiai elavulástól? A folyamatos átalakítási eljárások során hogyan őrizhető meg az egyes alkotások eredetisége? A március 26-ig látogatható „Mentés másként…” – Mi marad az újmédia-művészetből? című kiállítás ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat.