Bálványos Levente megválogatja a gesztusait. Ahogy a szavait is. Ha elég hosszú csend vesz körül egy mondatot, erőtér képződik körülötte. Ettől az erőtértől gyakran megijed a folyamatos beszédhez szokott hallgató, és zavarba jön.

Ettől az erőtértől gyakran megijed a folyamatos hangkeltéshez szokott beszélő, és azt is elfelejti, amit mondani akart. Van valami ebben a térben – amit a mindennapokban egyszerűen csendnek szoktunk nevezni –, kavarog benne valami, ami kellemetlenül érinti a bennünk élő fecsegőt. Van benne rengeteg szó, mások, mint amik maguktól jönnek a szánkra. Vannak benne mozdulatok, amiket szívesen megtennénk, de mit szólnának hozzá azok, akikkel együtt szoktunk zavarba jönni? És vannak benne gesztusok is, amikből olykor műalkotások születnek. Elsősorban tehát lehetőségek vannak benne, végtelen számú variáció, ami olykor a legjobbakat is kétségbe ejti. Hogyan lehet ennyi vonal és sík közül választani? Hányat dobban a szív egy ceruzavonás közben? És mit mutat az EKG, mialatt belakunk egy ív milliméterpapírt?

Bálványos Levente otthonosan érzi magát a végtelen apróságok fényében, valószínűleg ösztönösen tudja, hogy bármivel el lehet kezdeni az alkotást. Elég néhány talált tárgy, lécdarab, egy csomag hagyatékból előkerült négyzethálós papír. Kérdés, hogy tudunk-e elég teret adni az apróságoknak, hogy felragyogjanak, képesek vagyunk-e időt adni a lehetőségeknek, hogy kibomoljanak homlokunk belső vásznán, és megmutassák magukat a gesztusainkban. Mondhatjuk-e, “nyomot szeretnék hagyni a világban, mint a narancssárga milliméterpapíron szaladó ceruzabél”? Vagy mondhatjuk-e azt, “vidáman szeretnék mozdulatlanságba dermedni, ahogy vidámak a színes lécek, ha mindeggyé vált körülöttük, merre van fent és merre lent”. Egy műalkotás szabadságfoka abból érzékelhető, hogy mennyire nyitja meg az utat a lehetséges tartománya felé. Amikor azt mondjuk, “ilyet én is tudnék csinálni”, valójában azt érezzük, “ilyet én is szeretnék csinálni”. Bálványos művei behívnak minket abba a térbe, ahol magyarázatok nélkül, saját jogukon léteznek a dolgok. Nincsenek nevek és címek, mert nincs rájuk szükség, nyugodtan mondhatunk bármit, minden szó megtalálja a helyét. Mégis, talán jobban járunk, ha egy kis időre odaadjuk magunkat a műveknek és megfigyeljük a velük való találkozásunkat.  Ha a zavarban találkozunk valakivel, kimondatlan egyezség alakul ki közöttünk, a közös esendőségé, amiben felismerjük magunkat. Ha ezt el tudjuk fogadni, egyensúly jön létre, és visszanevetnek ránk még a műtárgyak is. Ha a bármi lehetséges terében találkozunk, játéktér alakul ki közöttünk, a közös esendőségünk szépségének tere, amiben megismerhetjük egymást. Ha ezt fenn tudjuk tartani, egyensúly jön létre, és játszani kezdenek velünk még a talált tárgyak is.

Bálványos Levente: Kind of
Ladó Galéria, Budapest
2024. április 12. – 2024. május 15.