A Café Guerbois és a Batignolles csoport

A 19. század közepén, ahogyan a párizsi sugárutak, a nagyáruházak és a pályaudvarok, a kávéházak is a modern élet fontos helyszíneivé váltak. 1825-ben háromezer kávéház működött a művészetek fővárosában, negyven évvel később már négyezer. Az Haussmann báró tervei alapján kiszélesített körutak lehetővé tették, hogy a kávéházak tulajdonosai az asztalokat és székeket az utcán helyezzék el, ami még inkább vonzotta a francia-porosz háború után fellélegző lakosságot, hogy otthonukból kiszabadulva egy kávé vagy egy ital mellett vitassák meg a napi politikát és folytassanak baráti beszélgetéseket. A kávéházak egy része „café-concert”-nek nevezett szórakozóhelyekké alakult át, ahol a vendégek ettek, ittak, cigarettáztak és eközben énekesek, humoristák, táncosok és akrobaták mutatványait élvezték. Az egyik leghíresebb café-concert a Les Ambassadeurs volt az avenue Gabriel közelében. Nevét onnan kapta, hogy a környéken számos nagykövetség (ambassade) volt. A szórakozóhelyet Edgar Degas 1876-ban festett pasztellje tette híressé. A képen jól érzékelhető a mulató hangulata. 

A kávéházak között különleges helyet foglalt el a rue des Batignolles (ma rue de Clichy) 9-11. szám alatt lévő Café Guerbois. A kávéházról nem maradt fenn fotó. Az alábbi képen A rue des Batignolles látható egy korabeli képeslapon.

A környéken lakó művészek sötétedéskor levetették kezeslábasukat, eloltották műtermükben a gázlámpát, és a törzshelyükké váló kávézóba siettek. A társaságot Batignolles csoportnak nevezték el, mivel szellemi vezetőjük az az Édouard Manet volt, aki a rue des Batignolles-on lakott, és aki éppen akkor élte át a kritikusok és a nagyközönség meg nem értő gúnyolódását az azóta világhírűvé lett Olympia és Reggeli a szabadban című festményeinek kiállítása után. 

A tehetséges festő, Henri Fantin-Latour Egy műterem a Batignolles-on címmel megörökítette Manet-t és barátait. A képen Manet a mellette ülő festő, szobrász, műkritikus Zacharie Astruc portréját festi. A kritikus mellett Émile Zola áll, kezében lornyonnal. (Manet barátja, Zola volt az első, aki megvédte az Olympia festőjét a kritikusok támadásaitól.) Manet háta mögött fiatal csodálója, a festő Charles Gleyre és a kalapos Auguste Renoir láthatók. Ez utóbbi a festményt figyeli. A kép jobb oldalán a magas, elegáns Frédéric Bazille, ígéretes festőtehetség, aki a francia-porosz háborúban fiatalon meghalt. Bazille mögött alig észrevehetően Claude Monet áll. A festő két barátja van még a képen: Otto Scholderer, német festő és Edmond Maître, amatőr zenész. Ők nem voltak a csoport tagjai.

A Batignolles csoporthoz tartozott még Eugène Degas, Camille Pissarro és Alfred Sisley is. Paul Cezanne csak később csatlakozott a társasághoz. Állítólag míg Manet és a többiek öltönyben vitatkoztak, Cezanne festékes ingben és madzaggal megkötött nadrágban egy sarokban ülve, itala mellől szemlélte festőtársait, majd úgy fejezte ki egyet nem értését, hogy hirtelen, szitkozódva távozott.

Sok hűhó semmiért – Manet párbaja

Manet ugyancsak meglehetősen kolerikus egyéniség volt, aki nem tűrte az ellentmondást. Egyik író-kritikus barátja, Edmond Duranty is törzsvendége volt a Café Guerbois-nak. 1878 februárjában a Cercle de l’union artistique kiállításáról Duranty írt egy kritikát, amelyben meg sem említette Manet A Koldus osztrigákkal (A Filozófus) című festményét. 

Ezen Manet úgy feldühödött, hogy 1870. február 20-án pofonvágta Durantyt a kávéházban, majd párbajra hívta ki. A tragikomikus eseményre három nappal később került sor. Manet párbajsegédje Émile Zola volt, aki a párbaj jegyzőkönyvében így számol be az eseményről: „Ma, 1870. február 23-án tizenegy óra körül St Germain erdejében egy kardpárbaj zajlott le Manet és Duranty urak között. Egyetlen kardcsapásra került sor, ami oly heves volt, hogy mindkét kard deformálódott. M. Duranty a jobb mellkasán kisebb sérülést szenvedett az ellenfél kardjától. Látva ezt a sérülést, a tanúk kijelentették, hogy a becsület helyreállt, és nincs szükség tovább párbajozni.”

A két barát rögtön ki is békült a párbaj után. Megmosolyogtató Manet levele, amit a párbajról írt volt iskolatársának, az író-politikus Antonin Proustnak: „El sem tudom mondani, mennyi gondot okozott a párbaj előtti napon, hogy találjak magamnak egy eléggé tág és kényelmes cipőt, amiben jól érzem magamat. Végül találtam egyet a Jouffroy passage-ban. A párbaj után Durantynak akartam ajándékozni, de nem fogadta el, mert nagyobb volt a lába, mint az enyém.”    

A Café Guerbois-ról az impresszionisták nem készítettek festményt. Az egyetlen kép Manet rajza: A Café Gouerbois-ban. 

Claude Monet így emlékszik vissza termékeny vitáikra: „Mi sem érdekesebb, mint ezek a beszélgetések állandó nézeteltéréseinkről. Ébren tartották szellemünket, bátorítottak lelkesedéstartalékokkal, amik heteken át izgalommal töltöttek el bennünket egészen addig, míg a gondolat végső formát nem öltött. Ezekből a vitákból edzettebben kerültünk ki, erősebb akarattal, világosabb gondolatokkal.”  

A Batignolles csoport vitáinak egyik eredménye az impresszionisták első kiállítása volt 1874-ben. Az ötlet a megelőző év kezdeti sikerei láttán fakadt. A műkereskedő Durand-Ruel felfigyelt festményeikre, több képet megvásárolt, és egy reprezentatív katalógust adott ki Manet, Pissarro, Monet, Sisley és Degas műveiről. Ám 1874 elején Durand-Ruel anyagi problémák miatt megszüntette Manet-ék képeinek felvásárlását, így a csoport sürgetőnek tartotta egy kiállítás megszervezését. A Guerbois kávéházban a festőknek arról is dönteniük kellett, kiket hívnak meg, hol legyen a kiállítás. Végül a fotográfus Nadar boulevard des Capucines 35. szám alatti műtermét választották. A megnyitóra 1874. április 15-én került sor. Manet nem akart részt venni ezen a kiállításon, inkább a hivatalos Szalont választotta. A harminc művész kiállított képei közül a Batignolles csoport tagjaitól egy-egy festmény:

Émile Zola A mestermű című regényében, amelynek főszereplőjét, Claude Lantier-t barátjáról, Paul Cézanne-ról mintázta, a Guerbois kávéházat Baudequin-kávéházként emlegeti: „A Baudequin-kávéház a Boulevard des Batignolles-on volt, a Rue Darcet sarkán. Anélkül, hogy tudták volna miért, a kompánia azt választotta összejövetelei helyéül, noha csak Gagnière lakott abban a városrészben. Rendszerint vasárnap este gyűltek ott össze, azonkívül azok, akiknek szabad idejük volt, csütörtökön öt óra tájt is meg szoktak egy pillanatra jelenni. Aznap, a szép napos időben, a külső kis asztalok a vászontető alatt mind el voltak foglalva és a vendégek kettős sora eltorlaszolta a járdát. Ők azonban irtóztak e nyilvános taszigálódástól, mutatkozástól és félrelökdösték az embereket, hogy bemehessenek az elhagyatott és hűvös terembe.” (Éber László fordítása) 

Café de la Nouvelle Athènes

A Batignolles csoport 1875 után áttette székhelyét a Café de la Nouvelle Athènes nevű kávéházba, amiaz úgynevezett Nouvelle Athènes negyedben volt Párizs 9. kerületében, a rue de Martyrs, a Notre-Dame-de-Lorette és a Sainte-Trinité templomok, a rue Blanche és a rue de Douai által közrefogott területen. Nevében utal a környék antik stílusban megépült házaira. A negyed Párizs művészi életének egyik központjává vált, és számos író, festő választotta lakóhelyül, illetve bérelt itt műtermet. George Sand, Frédéric Chopin, Eugène Delacroix és Gustave Moreau is élt itt, ám híressé az impresszionista festők tették.

Ez a kávéház a színhelye Manet A szilva című képének. A festményen a rózsaszínű ruhában lévő nő egy vörös pamlagon ül, könyökére támaszkodva. Előtte egy pohárban pálinkába ágyazott szilva áll, innen a kép címe. A nő arca melankolikus és álmodozó. Manet modellje a színésznő Ellen Andrée volt.

Edmond Degas 1876-ban szintén a Café de la Nouvelle Athènes-ben festett Abszint című képének eredeti címe Egy kávéházban volt. A képen egy nő és egy férfi ül egymás mellett magányukba zárkózva, semmibe révedő, szomorú tekintettel. Degas két barátját, a színésznő Ellen Andrée-t – aki Manet festményén is szerepel −és Marcellin Desboutin festőművészt kérte meg, hogy üljenek modellt a képhez. Célja az abszinttól való elrettentés volt. Hogy ne essen folt a modellek hírnevén, Degas nyilvánosan kijelentette, hogy nem alkoholisták.

Az első világháború után a kávéház a Monico, majd 1920-ban a New Monico nevet vette fel. Ezután Le Sphinx, később pedig Narcisse néven kabaréként működött. Mára ez a kevés romantika is eltűnt: helyén egy nagyáruház szolgálja most a fogyasztói társadalmat.