Paul-Cézar Helleu neve ma már jószerével a feledésbe merült, noha korának egyik legsikeresebb és legünnepeltebb impresszionista festője volt.

Claude Monet bűvkörében

Paul-Cézar Helleu (1859-1927) a bretagne-i Vannes-ban született. Hároméves volt, amikor amatőr festő apját elveszítette. Iskoláit Párizsban fejezte be az École des Beaux-Arts-on. 1876-ban, az impresszionisták második kiállításán megismerkedett Claude Monet-val. Egy őszinte barátság alakult ki közöttük, aminek egyik jele, hogy Monet Helleu-t kérte fel egyik tanúkánt Alice Hoschedével kötött házasságakor, és többször meghívta Givernyben lévő házába. Ez a barátság meghatározó lesz Helleu festői pályájára. Első impresszionista festménye az 1885-ben festett Saint-Lazare pályaudvar, amit Monet számos festményén szintén megörökített. Az alábbi két kép közötti hasonlóságot lehetetlen nem észrevenni. Monet-tól a Saint-Lazare-pályaudvarról alkotott művei közül nem a legismertebb festmény, hanem a Helleu által választott sínek látványa az összehasonlítási alap.

Egy másik közös témájuk a napernyős nő. Monet feleségét, Camille-t ábrázolja így több képén, Helleu úgyszintén feleségéről, Alice-ról festett nagyon hasonló képeket.

Monet és Helleu nézete a festészetről azonos volt. Innen fakad az is, hogy Paul Gauguin iránti ellenszenvük miatt nem voltak hajlandók részt venni az impresszionisták 1886-os kiállításán. Ennél is fontosabb, hogy mint az a fenti képekből is kitűnik, Claude Monet rendkívüli hatással volt Helleu impresszionista festményeire, olyannyira, hogy Jacques Émile Blanche, Proust legismertebb portréjának festője azt mondta, hogy Helleu „egy impresszionista tájfestő, kiköpött Claude Monet.” Ezzel természetesen nem azt akarta mondani, hogy egy Monet-epigonról lenne szó, ami távol állna a valóságtól, hisz amellett, hogy Helleu-nek megvolt a saját stílusa, karrierjét elsősorban korának előkelőségeiről készített rézmetszeteivel és festményeivel alapozta meg. Helleu lánya, Paulette Howard Johnston többek között apja modelljeiről is megemlékezik. Az egyik legkedvesebb Consuelo, Marlborough hercegnője volt. Consuelo − a multimilliomos William Kissa Vanderbill lánya és a még gazdagabb Charles-Richard-John Spencer Churchil, Winston Churchil távoli unokatestvérének felesége − Helleu lányának elmondása szerint egy nagyon magas, termetéhez képest kicsi fejű nő volt, akit emiatt „kalaptűnek” becéztek. Helleu egy portrét Párizsban, és többet Blenheimben készített róla. A másik híres modell Greffulhe grófnő volt, akinek Robert de Montesquiou, költő és műkritikus mutatja be. A grófnő meghívta a festőt kastélyába, ahol az mintegy száz rajzot készített vendéglátójáról, akit festményen is megörökített

A legszeretettebb modell, Madame Helleu

Helleu úgy ismerte meg feleségét, hogy 1884-ben Madame Guérin felkérte a festőt, örökítse meg lányát, Alice-t. A művész beleszeretett modelljébe és két évvel később feleségül vette. A képet Helleu az 1885-ös Szalonon ki is állította.

Feleségéről Helleu számos rézmetszetet készített.

A festő vitorlásán is sokszor megörökítette feleségét.

A tenger szerelmese

Helleu ezt mondta egy alkalommal: „Annyira szeretem a tengert, hogy mindenképpen el kell mennem időnként Párizsból, hogy láthassam.” Előbb bérel vitorlásokat, majd gazdag megrendelőinek köszönhetően egymás után négy vitorlást is vásárol. Ugyanolyan gondossággal rendezi be hajóit, mint párizsi lakását, és ezek műteremként is szolgáltak, ahová meghívta barátait és modelljeit. A tenger és a kék ég alatt vonuló fehér vitorlások megannyi képén szerepelnek. 1896-ban azt írja barátjának, Monet-nek hogy olyan nehéz megfesteni a vitorlásokat, mint egy lóversenyt, mert olyan gyorsan haladnak. 

Jó napot Monsieur Elstir. Helleu barátsága Marcel Prousttal

Helleu-t 1895-ben Madeleine Lemaire irodalmi szalonjában mutatta be Proustnak Robert de Montesquiou. Proust élete végéig levelezett nemcsak a festővel, de feleségével, Alice-szal is, és amikor Cabourg Nagyszállójában üdült, átruccant hozzájuk Dauville-be, ahol Helleu vitorlása horgonyzott. Proust levelezéséből tudjuk, hogy 1917 végén írt az akkor már neves festőnek, mennyiért rajzolná meg egy barátja lányának portréját. Az író tudta, hogy a grófnők és hercegnők portréfestője rendkívül drágán dolgozott megrendelésekre, ezért megírta, hogy egy olyan személyről lenne szó, akinek „a háború miatt egy kicsit takarékoskodnia kell.” 1908-ban egy alkalommal Proust Versailles parkjában volt sofőrje, Odile Albaret taxijában és meglátta a festőt, aki éppen egy képén dolgozott. Az író zavarban volt, mert ezeket a kiruccanásokat hirtelen határozta el, és ilyenkor fel sem öltözött utcai ruhába és meg sem borotválkozott. Végül kiszállt a kocsiból és hosszasan beszélgetett Helleu-vel és mellette lévő lányával. Amikor Helleu befejezte festményét, egy remek keretben elküldte azt az írónak, aki ezzel a szöveggel utasította vissza: „Rosszul érezném magam ezzel a szép dologgal. De ha megengedné, hogy megfizessem rabságáért, egy csodálatos szépség rabszolgája soha nem kapna annyi tiszteletet és csodálatot.” Válaszul Helleu dedikálással küldte meg újra a Három nő Versailles egyik parkjában című képet: „Marcel Proust barátomnak.” Erre már nem mondhatott nemet Proust, és büszkén mutogatta a festményt barátainak. A festőnek pedig ezt írta: „Elképeszt nagylelkűsége, ön nagyszerű, oly nagy szíve van, mint Rubensnek, mint minden nagy művésznek.” Proust elismerése még figyelemre méltóbb, ha megemlítjük, hogy Louvre gyűjteményeinek egyik legkifinomultabb és leghozzáértőbb műkritikusa volt. Helleu festményét, ami ma Brest múzeumában látható, élete végég megőrizte. 

Proust esztétikai nézeteit regényében legfőbbképpen az író Bergotte, a zeneszerző Vinteuil és a festő Elstir képviseli. A kutatók véleménye alapján Elstir alakját Monet, Manet, Whistler és Degas inspirálta.Helleu lánya,  Paulette Howard-Johnston a La Gazette des Beaux-Arts 1967 áprilisi számában Jó napot Elstir Úr (Bonjour Mr Elstir) címmel elmesél egy történetet, amelynek alapján édesapját Elstir modelljeként jelöli meg: «„Jól emlékszem, 1908 vagy 1919 körül, egy este, amikor kivételesen szüleimmel fennmaradhattam, tizenegy óra táján egy sofőr beállított egy akkora virágkosárral, mint ő maga, ami mögött teljesen eltűnt. Megkérdezte, hogy Proust úr, aki lent várakozik, tiszteletét teheti-e. Néhány pillanat múlva Proust megjelent egy bundában, annak ellenére, hogy enyhe volt az idő. Fekete haja csak még jobban hangsúlyozta arcának sápadtságát. És ami még inkább zavart, és ami ma örömmel tölt el, az, hogy ezekkel a szavakkal köszöntötte apámat: „Jó napot Elstir Úr.”» A történet hitelességét sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk. A lényegen nem változtat: Proustot meleg barátság fűzte Helleu-höz.

Proust halottas ágyán

1920 szeptemberében Helleu ezt írta Proustnak: „Mindig is szerettem volna egy rézmetszetet készíteni a fejéről, talán jól sikerült volna, de már nem jön el hozzám.” Ha az író életében nem is, halála után megörökítette Proustot, aki egy alkalommal ezt mondta házvezetőnőjének, Céleste Albaret-nek: „Ha meghalok, Hívják el Helleu-t, hogy megrajzolja portrémat.” Kívánsága teljesült. Céleste így emlékszik vissza az eseményre: „Ezen a vasárnapon, délután két óra körül Robert Proust professzor kérésére a festő Helleu, akit Monsieur Proust nagyon szeretett, és aki ebben az időben rossz látása miatt már nem festett, eljött, hogy készítsen egy rézmetszetet. Azt mondta nekem, hogy teljes lelkét beleadja ebbe a portréba.” Amikor Robert Proust felkérte a portré elkészítésére, Helleu állítólag ezt kérdezte barátaitól: „Nem tudják, hová megyek ma délután?” Majd hozzátette: „Proust fejét fogom megrajzolni. Nem szórakoztató, micsoda borzalmas feladat.” A művész gyorsan dolgozott, két óra alatt bemetszette a rézlemezbe halott barátjának a fehér lepedőn nyugvó fejét. A halottas szoba nyomasztó atmoszférája nem inspirálta Helleu-t, a metszettel nem volt elégedett, olyannyira, hogy lánya megemlékezése szerint otthon cipőtalpával próbálta eltüntetni a rézlemezen a rajzolatot, ám később meggondolta magát és mégis elkészítette a lenyomatokat. Mindössze kettőt csinált belőle Robert-nek, Proust testvérének, ám miután 1927-ben az író örökösei megtalálták a lemezt, új lenyomatokat is készíttettek. Egy Proust-kutató, Benoît Puttemans egy másik verziót ír le. Szerinte Helleu két portrét készített, amelyek különbsége alig észrevehető. Az elsőből mindössze kettő készült, az egyik ma a Tante Léonie Múzeumban látható. A másikból mintegy tíz létezik.

Magyar Miklós irodalomtörténész az MTA doktora, professor emeritus. Kutatási területe a magyar és a francia irodalom, az összehasonlító irodalom, valamint az irodalomelmélet. 1988 és 1991 között a párizsi Sorbonne egyetem vendégprofesszora volt, ahol összehasonlító irodalmi előadásokat tartott. Irodalmi témájú könyvein és tanulmányain kívül a képzőművészet területén is publikál. Legutóbbi könyve Művészek és remekművek címmel jelent meg 2023-ban.