Párizs őszi szenzációként Claude Monet-t kínálja tálcán. A Grand Palais-ban megrendezett megakiállítás kurátora szerint (aki mellesleg a 19. századra szakosodott Musée d’Orsay vezetője is) a franciák alig ismerik Monet-t. Az impresszionista mester napfényes munkáit az amerikaiak és a japánok adják kézről kézre, szülőhazájában harminc éve nem volt a mostanihoz fogható bemutatója.

A sznobabb franciák szerint a könnyed plein air turistáknak való, egy valamirevaló műértő inkább lelkesedik a realizmusért vagy a szimbolizmusért. Ebben kétségkívül van igazság, az impresszionizmus sokszor tűnik továbbrághatatlan, csupasz csontnak. De Monet most lehetőséget kapott a bizonyításra. Méghozzá egy parádés portfólióval: együtt az összes klasszikus, a naptárak, képeslapok és a képernyővédők kedvencei. Nő napernyővel, A Temze látképei, Regatták Argenteuilben stb. – egyedül a mozgalom „névadója”, az Impresszió; a felkelő nap című tájkép hiányzik. A nagy sorozatokból nem csupán ízelítőt kapunk, hanem egy jó csokorra való válogatást. A roueni katedrális maszatos fehér homlokzata például öt verzióban szerepel, akárcsak a szénaboglyák.

A történet 1864-ben kezdődik, a Szajna torkolatánál, a szeles Normandiában, ahol a fiatal vidéki festő könnyed vázlatokat készített a világítótornyokról és a partot ostromló hullámokról. Kedves, realista modorban dolgozott, szemei előtt a párizsi Salon seregszemléje lebegett. Kollégája, Manet mintájára egy szabadtéri életképpel is megpróbálkozott. A példaképnél jóval kevésbé botrányos festmény (nincs rajta jól öltözött férfiak közé keveredett női akt) nem készült el határidőre, Monet így pár nap alatt összedobott egy fekete alapon háttal álló, zöld szoknyás portrét feleségéről. A zsűri a friss képet elfogadta, ez volt Monet első nagy sikere. (A túl lassan elkészült zsáner – később szétvagdosott – elemei is láthatók a kiállításon.) De a konzervatív közízlést képviselő Salon a későbbiekben nem kényeztette el a kísérletező piktorokat. Márpedig Monet-t nem az akadémikus klisék érdekelték, hanem a tünékeny látvány varázsa, a kéklő égbolt, a föveny homokjának ragyogása, a sárguló lombok a Szajna-parton, a zajló jégtáblák az ólomszínű hullámok között és a lila árnyak a rózsaszín havon. Optikai szempontból minden hétköznapi téma izgatta, a Renoirral közösen látogatott úszó kerthelyiség Grenouillère-nál, illetve a mellette lebegő, camembert-nek csúfolt napozóstég, az előkelő dámákkal benépesített tengerparti korzó vagy a sötét asztalon virító virágcsokor.

1870-ben a hadkötelezettség elől Monet Londonba menekült, ahol persze beleszeretett a nyúlós, szürke, gomolygó ködfátyolba. Közben az improvizatív ecsetvonások szétestek, a kompozíciók esetlegessé, az árnyékok kékké váltak, a kész mű és a vázlat közötti határvonal pedig elmosódott – megszületett az impresszionizmus. A laza festőcsoportosulás 1874 és 1886 között nyolc kiállítást rendezett. Tagjai nem kerültek be a hivatalos művészeti fősodorba, de megtalálták azt a pár barátot, elhivatott támogatót és jó szimatú galériást, aki biztosította megélhetésüket. Monet nem volt rossz munkaerő, megállás nélkül utazgatott és ontotta magából a képsorozatokat. Regatták, pipacsos mezők, gőzmozdonyok stb. Az optimista lendületet – egy tragédia hatására – felváltotta a csüggedés: Monet eltemette feleségét, aki fő múzsája volt. A kopár földek fölött lenyugvó, narancsszínű napkorongok következtek... De a plein air lételeme mégiscsak a napsütés, így a tarka színek hamar visszatértek a festő palettájára. Ekkor születtek azok az egymástól alig megkülönböztethető tájkép-variánsok, amelyek mindenkinek elsőre beugranak az impresszionizmus szó hallatán: napernyős nők, délceg nyárfák, szénaboglyák ellenfényben, gótikus katedrálisok és a ködös londoni parlament. Az utóbbi sorozat már a 20. század első éveiben készült, hiszen Monet matuzsálemi kort ért meg, jómódban és megbecsülésben. Visszahúzódott givernyi birtokára, ahol két szenvedélyének hódolt: a kertészkedésnek és a festésnek. A kiállítás kurátorai természetesen elhozták az Orangerie-ből a monumentális méretű öregkori Vízililiomokat is, amelyeken a látvány feloldódik a félabsztrakt, expresszív növényi foltok között.

Galeries nationales du Grand Palais, Párizs, 2010. szeptember 22 – 2011. január 24.