Jakovits sárkánya, Ország Lili orra

Avagy képzőművészek a bábszínházakban

Gréczi Emőke

Vajon mi köze volt a vásári bábos Kemény Henriknek a modern magyar képzőművészethez, mi lett volna a magyar bábművészettel, ha kimaradnak belőle a festők és milyen bábszínház-történeti pillanatnak nem lehetett tanúja Ország Lili korai halála miatt?

 

A. Tóth Sándor díszletei (Az icipici ház)
 
A hazai bábozás históriája nyilvánvalóan színháztörténetünk fontos része (még ha néha joggal tűnik is úgy, hogy nem kap elég figyelmet), azt viszont kevesen gondolnák, hogy milyen nagy az átfedés a magyar bábtörténet és a magyar művészettörténet között. Az „alapító atyák” többsége a Képzőművészeti Főiskoláról került ki, a Bábszínház hőskorában az akkori legjobb kortárs művészek formáztak, festettek, terveztek az intézménynek.
   Kevés embert találnánk ebben az országban, aki nem járt gyerekként, szülőként vagy pedagógusként az Állami Bábszínház valamelyik előadásán, és még sokkal kevesebbet, aki tudja, hogy kinek a bábjaiért szorított a gonosszal szembeni küzdelemben, kinek a díszlete adta a hangulatot, kinek a plakátja keltette fel érdeklődését a program iránt. Sőt, hogy az időnként megfojtott, máskor újraélesztett vásári bábjátékokon kívül gyakorlatilag nem lenne semmiféle bábszínház idehaza, ha néhány pályaelhagyó festőművész nem kap ihletet külföldi utazásai során. A fertődi kastély importált Marionett Színháza után a Monarchiában (és még utána pár évtizedig) az állandó bábszínház egyet jelentett egy bódéval valamelyik ligetben, itt elsősorban a több generációval később is ható Korngutékét érdemes említeni, hiszen az Amerikában tanult apa fia, ifjabb Kemény Henrik serpenyőivel mindent elsöprő – a szó szoros és átvitt értelmében is – sikert aratott és arat ma is, hála a videomegosztóknak. (Vitéz László úgy 130 felé járhat, ki hinné!) Hogy a piperkőc úri passzió és a plebejus vásári komédiázás mellett létezik művészi bábszínház is, arra a kísérletezésre fogékony művészek jöttek rá. Az egész műfaj a karlsbadi születésű Richard Teschner köpönyegéből (vagy paravánja mögül) bújt ki, ő a Wiener Werkstätte művésze volt az előző századfordulón, csak éppen nem bútorokat vagy ékszereket tervezett, hanem bábokat egy valahol látott vajang színház hatására – ezek lesznek aztán az első magyar bábművészeti csírák ihletői. Az első színházkezdemény Rónai Dénes Váci utcai fotóműtermében jött létre 1910-ben, a Párizsból (ahol ekkor már sok száz kicsi bábszínház működött) hazatérő Or-bók Lóránt szervezi a szakirodalom által szecessziós bábszínháznak nevezett intézményt, mely furcsa módon úgy viseli Vitéz László nevét, hogy a Korngut-Kemény családnak semmi köze hozzá. Ez a kis intézmény leginkább azzal írta be magát a színháztörténet aranykönyvébe, hogy a kevés előadás nézőterén a teljes Nyugatgárda foglal helyet, a fontosabb darabokat Balázs Béla írja (Fekete korsó, A Halász és a Hold ezüstje), de vendégszerző Babits, Kosztolányi és Karinthy is. Rónai Dénes visszaemlékezéseiből tudható, hogy tartottak előadást az Iparművészeti Múzeumban és a Képzőművészeti Főiskolán is abban a négy évben, ami megadatott a világháború kitöréséig.
 

Remsey Jenő György családja marionettjáték közben
 
Jelenet Tamási Áron Szegény ördög című darabjából (Furfangosok). Rendező: Bánd Anna, tervező: Ország Lili, bemutató: 1976. január 9., Állami Bábszínház. Fotó: MTI – Keleti Éva
   Már itt, Rónaiéknál felbukkan a müncheni festőakadémián tanult Blattner Géza, aki aztán a két világháború közötti kísérletekben játszik főszerepet (a 30-as évektől Párizsban), akárcsak a főiskolán Vaszary-tanítvány Büky Béla, aki az avantgárd színház (Palasovszky Ödön) csatolt részeként próbál bábforradalmat robbantani. Az ő társa lesz a Párizsból hazatérő Tóth Sándor, akit ma A. Tóth Sándor festőművészként (és Hencze Tamás pápai gimnáziumi rajztanáraként) ismerhet az utókor. A kör bezárul, hiszen A. Tóth Párizsban Blattnernél szeret bele a bábozásba, itthon pedig csatlakozik a bábjátékok propagálására hitet tett csoporthoz, amelyben Jaschik Álmos és Biai Föglein István viszik a főszerepet. 1931-ben Moszkvában elindul Szergej Obrazcov Állami Központi Bábszínháza (a későbbi magyar Állami Bábszínház mintája), Budapesten bábjáték-kiállításokat szerveznek, és komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy végre itthon is állandó kő-bábszínház nyíljon. A Művészi Bábjátékok Barátainak Szövetsége elnöki székében Jaschik Álmost találjuk, az egyik alelnök pedig A. Tóth Sándor. Az első állandó bábszínházat Nemzeti Bábszínjáték néven, a legrosszabb időzítéssel, 1941-ben nyitotta meg Rév István Budapesten a Podmaniczky utcában. Ő – természetesen – grafikusként végzett Düsseldorfban, ezt követően pedig reklámgrafikusként dolgozott. Itt 1945-ig a hadi állapotok ellenére több mint 700 előadást tartanak csak a Toldiból. (Párhuzamosan működik egy gödöllői kezdeményezés már a húszas évektől, Remsey Jenővel és összes gyermekével, ők lényegében minden egyéb intézménytől függetlenül töltöttek be évtizedekig meghatározó szerepet a hazai bábművészetben.)
   A felszabadulás új lendületet ad az ügynek, noha hamar kiderül, hogy Rév sem nyithat újra, Palasovszky avantgárd kísérleteinek is meg vannak számlálva a percei. Viszont új eszmei töltet jelentkezik a pedagógiai célú bábozással, így az 1947-ben megtartott első bábjátékos kongresszuson kétszáz bábjátékos dugja össze a fejét, többségük persze pedagógus, és bármilyen furcsa is, de ennek a vonalnak A. Tóth Sándor a szószólója. Az MKP erőteljesen forszírozza a bábelőadások megtartását, a didaktikus darabok (főszerepben: Traktor Ferke) egyszerű pártpropagandaként funkcionálnak, az igényelt bábok százait pedig a Magyar Bábjátékosok Szövetsége Képíró utcai műhelyében állítják elő, Jakovits József szobrász vezetésével. Mivel gyorsan kell dolgozni, és az sem baj, ha jól, így a Képzőművészeti Főiskola akkori tanári kara is beszáll a munkába, Korniss Dezsőtől Schubert Ernőig.
   Ez a műhely szolgálja ki kezdetben a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége által életre hívott Mesebarlangot a Paulay Ede utcai színházépület egyik helyiségében (a valaha volt Parisienne Grill helyén, miközben itt működik Várkonyi Zoltán Művész Színháza!), aminek vezetője Révész Zsuzsa lett, az Iparművész Szakszervezet „bábfelelőse”. Darabot ír Török Sándor és Örkény István, a díszlet Gábor Éva grafikus munkája, aki később évtizedekre meghatározó tervezője lesz a Bábszínháznak. A negyedik bemutató díszlet- és bábtervezője a festőművész Beck Judit (Major Tamásné), a Beck művészcsalád tagja. Pár hónap után kudarcot vall a kísérlet, az átszervezés után Dutka Sándor (később műgyűjtő, a műkereskedelmi indexek kiadója) veszi át a Mesebarlang vezetését, de csak pillanatokra, mert pár hónap múlva – már az ő utódjával – egyszerűen megbukik az intézmény (ez úgy történt akkor, 1949-ben, mint minden megbuktatott kísérleti intézménnyel, hogy a Szabad Nép közölt róla egy dörgedelmes cikket). Ezekben a hónapokban tiltották be a vásári „maszek” bábozást is – a bódé nélkül maradt bábosok éppúgy az állami intézményeknél kötöttek ki, mint a boltjuktól megfosztott műkereskedők és antikváriusok, hiszen máshoz nem értettek, ehhez viszont a legjobban. Az illegális szobaelőadásokat elkerülendő a hatóságok még a bábukat is elkobozták, így „bujkált” Vitéz László Bálint Endrénél, de erre még visszatérünk. A Mesebarlang 1949 tavaszán kimúlik, nyáron pedig megalakul az Állami Bábszínház, Bod László vezetésével. Talán már nem is meglepő, hogy személyében megint festőművészt választanak ki erre a posztra: ő Szőnyi István és Benkhard Ágost tanítványa volt a főiskolán, majd tanársegéd Elekfy Jenő mellett a grafika tanszéken. Rév István színházában megismerkedett a bábozással, így a miskolci népi kollégium megalakítása és egy kis minisztériumi kitérő után az Andrássy (Sztálin, Népköztársaság) úti Bábszínház igazgatója lesz. Az egykori Mesebarlangból csatlakozik hozzá Gábor Éva, és a szövetség Képíró utcai műhelyéből Jakovits József – mindkettőjüket „műhelyvezetőnek” nevezik, az előbbi a tervezésért, az utóbbi a kivitelezésért felel. Jobb híján, hiszen kiállítani nem tudnak, itt köt ki díszletet festeni a főiskolán frissen végzett Ország Lili és Márkus Anna, bábtervezőnek pedig Bródy Vera, aki a rövid színházi pályát hagyja el a bábokért.
 

Jelenet Gyárfás Endre Cseppek című darabjából (Tárgyak és emberek). Rendező: Kovács Gyula, tervező: Ország Lili, bemutató: 1975. május 16., Állami Bábszínház. Fotó: MTI – Keleti Éva
 
Gogol – Balogh Géza: Az orr (bemutató: 1979. április 23.). Zeneszerző: Decsényi János, rendező: Balogh Géza, báb- és díszlettervező: Ország Lili

 

   A színházavató előadás (Preobrazsenszkij Tavaszi virága és két másik kis darab) Ligeti zenéjével, Korniss Dezső, Ország Lili díszletével, Jakovits szürrealista sárkányával komoly botrányt okoz, 1949 végén nyilván nem ez volt a „deal”. 1950-ben Obrazcovék vendégszerepelnek Budapesten, ő maga egy interjúban az eltiltott vásári bábjátékosokért kampányol. Így köt ki a színháznál Kemény Henrik (először csak „technikusként” engedik működni), jelentősen megemelkedik az előadások mennyisége és a nézőszám, és leszerződik a színházhoz dramaturgnak Mészöly Miklós.
   Itt érdemes egy kis kitérőt tenni a „Rottenbiller utcaiakhoz”, hiszen az Európai Iskola berekesztésével a kiállítási lehetőségektől megfosztott művészcsaládok közül az egyik családfenntartó, Jakovits József mellett a másikat, Bálint Endrét is hamarosan foglalkoztatni kezdte a Bábszínház, plakátokat tervezett, de ettől függetlenül is gyakran megfordult a műhelyben. Lényegében ennek a műhelynek és a „Rottenbillernek” a holdudvara erősen fedi egymást, fizikai és szellemi átjárás is volt a kettő között, Bálint itt kötött életre szóló barátságot Márkus Annával, Bródy Verával, de leginkább Ország Lilivel, akiből Bálint nélkül nyilvánvalóan más művész lett volna, Mészöly Miklós és felesége, Polcz Alaine Vajda Júliáék legszorosabb baráti köréhez tartoztak. Jakovits József Fekete Nagy Béla festő-grafikus javaslatára jutott az MKP „projektjeihez”, az Ady Endre utcai művészvilla átalakításához, és innen jött a Képíró utcai bábműhely megbízatása is. Fekete Nagy felesége, Barta Éva kerámiaműhelyében dolgoztak később, a hatvanas évektől az Európai Iskola egykori művészei (Anna Margit, Jakovits) mellett Bálint Endre felesége, sőt, kis ideig Bródy Vera is, aki a Bábszínházban került kapcsolatba ezzel a társasággal, maga is járt fel a Rottenbiller utcai lakásba.
 
 
Szilágyi Dezső – Schaár Erzsébet: Székhistória (Tárgyak és emberek) (bemutató: 1975. április 16.). Zeneszerző: Lángh István, rendező: Szőnyi Kató, bábtervező: Schaár Erzsébet
 

Jevgenyij Lvovics Svarc – Szőnyi Kató: A sárkány (bemutató: 1974. október 21.). Bábtervező:  Bródy Vera, díszlettervező: Koós Iván
 


Arany János – Gáli István: Rózsa és Ibolya (bemutató: 1978. február 4.). Zeneszerző: Vass Lajos, rendező: Balogh Géza, báb- és díszlettervező: Ország Lili

 A városi legenda szerint Vitéz Lászlót („a” Vitéz Lászlót, bár több is van belőle jelenleg is a világ több múzeumában) Bálint Endre bújtatta az ávó elől, miután a hatóságok a padlások mellett a mutatványos bódékat is ki (le) kívánták söpörni. Valójában Jakovits rejtette el Kemény Henrik bábuit a Rottenbiller utcai lakásban, ez pedig történelmi találkozás volt Bálint számára, hiszen a kissé ordenáré, de nagyon szerethető figura iránti szenvedélye nem a Bábszínházból, hanem a Népliget szomszédságában töltött gyerekkorából származik. Bálint egy ötéves kori képén már egy hasonló bábut tart a kezében, később műveinek visszatérő motívuma a hosszú sipkás bábu (Népfa, Vándorlegény útra kél, A vándorlegény megsiratás).
   Visszatérve a Bábszínházba, itt a műhely valóságos rezervátumként funkcionált a nehéz ötvenes évtizedben, a szereplők egész egyszerűen színháztörténetet írtak, és még ha Bródy Vera szavaival élve, senki nem csinálta azt, amit eredetileg szeretett volna, a színház kreatív és folyamatos munkát biztosított a művészeknek, gyerekeknek alkotni pedig sokszor hangosabb sikert hoz, mint általában. (Írók, költők, grafikusok, festők színe-java dolgozott ezekben az évtizedekben gyerekeknek szóló lapokban, kiadókban, színházi produkciókban, éppen ezért lett az eredmény olyan invenciózus és örök érvényű.) Születtek olyan (báb)színháztörténeti jelentőségű produkciók, mint a monstre Szentivánéji álom, amelynek bábjait Bródy Vera, a plakátját Bálint Endre tervezte, a repertoárról levehetetlen Misi Mókus, Tersánszky Józsi Jenő műve alapján, vagy a Csalavári Csalavér, melyek figuráit szintén Bródy Vera álmodta meg. 1954-re mélypontra kerül a társulat, az alapító tervező Gábor Éva elhagyja a színházat, Ország Lili is egy időre, egy csoport pedig (Jakovits, Bródy Vera is) Győrbe szerződik a Kisfaludy Színházhoz. 1956-ban Márkus Anna vándorol ki végleg Párizsba, egy évvel később Bálint évekre. Jakovits már nem tér vissza a Népköztársaság útjára (1965-ben az Egyesült Államokba települ), a többiek a győri szakadárok közül igen, de akkor már nem Bod László az igazgató. Őt 1958-ban Szilágyi Dezső váltja, aki nem képzőművész, hanem irodalmár, a főrendező Szőnyi Kató lesz, a legtöbb bábterv Bródy Vera munkája, dramaturgnak pedig Kardos G. Györgyöt szerződtetik le. Két évvel később Ország Lili visszatér, és kevesen tudják, hogy 1978-ban bekövetkezett haláláig mindvégig az Állami Bábszínház munkatársa, sőt a báb- és díszletműhely vezetője volt, és már nemcsak kivitelezett, hanem tervezett is, többek között Török Sándor jótékony, de morgós törpéit, Kököjszi és Bobojsza figuráját. miközben festészete a legdrámaibb korszakánál tart. Mellettük dolgozik hosszú évtizedekig Koós Iván, a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi és Kmetty tanítványa. Bródy Vera 1968-tól Párizs és Budapest között ingázik, ebből a közönség mit sem vesz észre, hiszen az új bemutatók szereplőinek többsége az ő tervei alapján valósul meg. A hetvenes évek bemutatói között találjuk a Schaár Erzsébet egyik alkotására épülő Székhistóriát, a Bábszínház sok felnőtt darabjának egyikét. Ország Lili szürrealisztikus bábjaival valósul meg az Arany János Rózsa és Ibolya című művéből született átirat. Gogol Az orr című darabját – a cirkusz tematikára építve a Bábuk és bohócok című darab részeként – 1977-től próbálják, a díszleteket és a monumentális maszkokat Ország Lili tervezi, de az 1979-es bemutatót már nem éri meg.


Részlet a Csalavári Csalavér című előadás fotóalbumából. Rendező: Kertész László, tervező: Bródy Vera, bemutató: 1954. október 8., Állami Bábszínház



A Csalavári Csalavér című előadás fotóalbumának fedőlapja

   A vásári komédiázással induló, avantgárd kísérletekkel és politikai propagandával folytatódó, végül nemzetközi fesztiválokon elismert produkciókba torkolló hazai bábszínháztörténet több-kevésbé feldolgozott, a képzőművészek szerepe, a bábok világa és művészetük egymásra hatása azonban nem, de vajon ki vállalkozna Preobrazsenszkij sárkányának és Az orr maszkjainak ilyetén való vizsgálatához: egy színháztörténész vagy egy művészettörténész?

 

 

„Ez a hely volt az én főiskolám”

Beszélget és Bródy Vera bábtervezővel


Bródy Vera a Magyar Nemzeti Galériában az Élő MúzeumCafé vendégeként

 
Artmagazin: Egy önről megjelent lexikonszócikkben olvastam, hogy a bábművészet előtt több más művészeti ágat is kipróbált. Volt például színész…
Bródy Vera: A szüleim zenésznek szántak, hosszú évekig hegedülni tanultam. Nagyon szerettem a zenét, nagyon fontos szerepet játszott egész életemben, gyakorlás helyett azonban egyre inkább rajzolgatni szerettem, táncoló-mozgó figurákat a zene ritmusára, mintha a zenét látvánnyá szerettem volna változtatni. Hamarosan azonban a színház gondolata foglalkoztatott. Végül az ostrom után beiratkoztam egy esti rajztanfolyamra, ahol élő modell és az általa mozgatott anyagok segítségével kosztümöket kellett tervezni. Majd egy hirtelen elhatározással Makay Margithoz, a Nemzeti Színház akkori ismert színésznőjéhez mentem színművészetet tanulni. Hat hónapnyi tanulás után Várkonyi Zoltán, a Művész Színház igazgatója leszerződtetett segédszínésznek, de ez túl hamar jött, nem voltam még a színház világára felkészülve. Így nem lettem színész, mint ahogy hegedűművész sem. De akkor mit csináljak? Kaptam egy jegyet Szergej Obrazcov nagyhírű bábszínházának első budapesti előadására, ami olyan hatással volt rám, hogy utána napokig csak erről tudtam beszélni – unokanővérem biztatott, hogy jelentkezzek az Állami Bábszínházba.
 
Ez egy frissen alakult intézmény volt a háború után. Mit lehetett tudni a bábjátékról akkoriban?
Ami engem illet, soha azelőtt bábjátékot nem láttam, de nem is hallottam róla. Megvettem tehát Bod Lászlónak, az Állami Bábszínház igazgatójának a bábjátékról, de még inkább a bábu készítéséről szóló kis könyvét, annak alapján három harisnyafejű bábuval beállítottam a színházba, és közöltem, hogy itt szeretnék dolgozni. A beszélgetésnél Gábor Éva, a színház tervezője is jelen volt, ő mondta, hogy mindenképpen vegyenek fel. Bod László kérdezte, hogy tudok-e gépelni. Tudok, mondtam, de rosszul. Mivel csak irodai státuszt tudott biztosítani, ezt is elvállaltam, azzal a feltétellel, hogy munka után bemehetek a műhelybe. Ez 1951-ben volt. Esténként több órát töltöttem a műhelyben, főleg bámészkodtam, míg egy napon a műhely vezetője és alapítója, Jakovits József szobrász elém rakott egy halom agyagot és egy bábtervet azzal, hogy próbáljak belőle bábot készíteni. Nekiálltam, és ahogyan azt tőle láttam, próbáltam a fejet megmintázni. Biztosan nem volt tökéletes, de ettől kezdve kaptam kisebb-nagyobb megbízásokat tőle, és végül megkérdezte Bod Lászlót: „Szükséged van-e egy rossz titkárnőre vagy inkább megengeded, hogy a műhelybe jöjjön? Úgy néz ki, ennek a lánynak van érzéke a dologhoz.” Ezek után leszállították a fizetésemet, és én boldogan mentem megtanulni a mesterséget.
 
Érdekes, hogy egy, a képzőművészettől azért mégiscsak távol eső területen ilyen tehetséges képzőművészek dolgozzanak, mint Jakovits vagy Ország Lili…
Mint említettem, a műhelynek Jakovits volt a vezetője, de Bod László is festő volt eredetileg, és gyerekkora óta szerelmese a bábozásnak. Mindkettőjüknek az volt a meggyőződése, hogy a színház alapja a műhely. Ez természetes, hiszen itt készülnek a „színészek”, valamint itt határozzák meg az előadások képi világát, sőt az egész magyar bábjátszás stílusát, arculatát. Érthető tehát, hogy mindketten azon voltak, a lehető legjobb fiatal művészek jöjjenek oda dolgozni. Ország Lili Szőnyi-növendék volt, Márkus Anna Berény Róberté, és mindketten akkor végeztek a főiskolán. Az ötvenes években azok a művészek, akik nem akartak a hivatalosan elismert stílusban dolgozni, nem számíthattak kiállítási lehetőségre, még a legnagyobbak sem. A kis színház egyfajta menedéke lett ezeknek a művészeknek, nemcsak festőknek, hanem íróknak, zeneszerzőknek is. Még ma is hálás vagyok a sorsnak, hogy Ország Lilivel és Márkus Annával dolgozhattam, mindkettejükkel barátságot köthettem, festői útjukat, annak kibontakozását láthattam. Így kezdtem én magam is megismerkedni a kortárs művészettel. Anna könyveket hozott, amelyekből felfedezhettem Picasso, Klee és a Bauhaus művészeinek munkáit. A gimnáziumban szerzett ez irányú ismereteim megálltak Munkácsy és Szinyei képeinél, valamelyest az impresszionistáknál. Jakovits a primitív művészettel és a magyarországi folklórral újabb utat nyitott, úgyhogy ez a hely volt az én főiskolám. Itt ismerkedtem meg Jakovits sógorával, Bálint Endrével.
 
Feljárt a Rottenbiller utcai lakásba is?
Természetesen, ott lakott Jakovits és Bálint a családjával. Ez egy emeleti háromszobás lakás volt. Ha jól emlékszem, az egyik szobában lakott Jaki és felesége, valamint az ikrek. Egy sarok volt a „szobrászműterem”. Nem igazán szobrásznak való hely, mert Jaki nagyméretű kőszobrokról álmodott, de ezek kivitelezése, ha másért nem is, az alatta lakók miatt lehetetlen volt. Szerencsére minden anyaggal tudott bánni, a fával is, így készültek a reliefek és a kisebb méretű szobrok. A másik szobában a Bálint házaspár és a fiuk lakott. A középső szoba volt a szalon, az ebédlő, a gyerekek játszótere. Bandinak kicsit könnyebb volt a helyzete, mert egy festőállványnak aránylag kicsi hely kell, és a képek nem „hangoskodnak”. A lakásnak különleges hangulata volt.
 
Ma már mítosza van a helynek…
Nem hiszem, hogy az ott lakók fejében valaha megfordult volna a gondolat, hogy életük egyszer mítosszá válik, valószínűleg a vendégek fejében sem, noha egyik-másik világhírűvé lett. Jártak ott festők, szobrászok, írók, zeneszerzők, zömében olyan művészek, akik nem tudtak szabadon dolgozni, közönséget szerezni, és megélhetésük érdekében mindenki valami mást csinált, mint amit eredetileg szeretett volna. Így lett például Mészöly Miklós a Bábszínház dramaturgja rövid ideig. Jakovitsot is a megélhetés kényszere vitte a bábok világába, Bálint gyermekkönyveket illusztrált vagy plakátokat tervezett, így a Bábszínháznak is. Hármat készített az én darabjaimhoz, a Csalavári Csalavérét szerettem a legjobban. A darab főszereplője nagyon megtetszett neki, hóna alá kapta, elvitte, majd megjelent egy, az egész plakátot betöltő fekete cilinderes cinóberpiros róka portréjával. Tervezett plakátot a Szentivánéji álomhoz és a Fehérlófiához. Sokat járt be a színházba, egyre szorosabb barátság alakult ki közöttünk, kritikáival, tanácsaival sokat segített a tervek elkészítésénél. Azt hiszem, kitűnő tanár lett volna a Képzőművészeti Főiskolán is, láttam, ahogyan segítette, vezette Ország Lilit megtalálnia maga útját, lépésről lépésre. Úgy, hogy egy pillanatig sem akarta a saját festői stílusát rányomni Lili munkáira. Különös módon megérezte, hogy milyen irányba kell őt vezetni, hogy mi rejlik benne. Engem pedig elvitt festők műtermeibe. Így ismertem meg Anna Mancit, Bartha Lajost, Rozsda Endrét. Kivitt Szentendrére, a Művésztelepre, ahol Czóbel Bélával találkozhattam. Felkerestük Gráber Margitot is, aki a telep őslakosa volt, és akinek a művészete ugyan homlokegyenest ellenkezett az eddig megismertekkel, de az ő kedves, okos, őszinte lényét tükrözték a képei. Bandi tudta, hogy a művészet sokféleségét kell megismernem, nem pedig egyetlen irányzatot.
 
Márkus Anna 1956-ban ment el, Bálint egy évvel később (igaz, nem végleg), aztán Jakovits is…
Valóban, egymás után el kellett válni három olyan személytől, akiknek nemcsak sokat köszönhettem, de barátság is összekötött bennünket. Elsőnek Anna ment el 56-ban és Párizsban elismert festő lett Anna Mark néven. Bandi a forradalom idején vezető szerepet töltött be a Képzőművészeti Szövetség forradalmi munkástanácsában, ezért kellett elmennie, és nagyon szerette Párizst, hiszen fiatal korában hosszabb időt töltött ott, ezért ismét Párizst választotta. Évek teltek el, hogy nem találkozhattunk személyesen, de mindkettejükkel leveleztem, és 1961-ben találkozhattunk, amikor egy csoporttal Párizsba mentem. A „szervezett utazás” nemcsak az utazást szervezi, hanem a városlátogatást is. Az első nap Napóleon sírját látogattuk meg, de órákig kellett ácsorogni, és hosszú, érdektelen szónoklatokat hallgatni. Úgy gondoltam, hogy ebből ennyi is elég. Ekkor jött Bandi és Anna, akik felajánlották, hogy megmutatják a várost a maguk módján. Hol az egyik, hol a másik jött velem, ennél jobb idegenvezetést nemigen találhattam. Bandi egyszer az éjszakai Párizst is meg akarta mutatni, a fény városát: nappali világosság volt az utcákon, minden kirakatot fényesre világítottak ki. Ez az éjszakai fényözön az akkori sötét budapesti utcák után annyira elbűvölt, hogy egy kirakat óriási üvegbejárata úgy tűnt, hogy oda be lehet menni. Hát nem lehetett, de nekem majdnem eltört az orrcsontom. Jakovits valamivel később hagyta el az országot, de azt megelőzően a színháztól is megvált, ettől kezdve főleg Barta Éva ékszerkeramikus műhelyében dolgozott. Ebben a műhelyben is művészek vagy azok közeli családtagjai dolgoztak. Kellemes pénzkeresési munka volt, annál is inkább, mert ott is, mint a Rottenbillerben, barátok találkoztak, és munka közben híreket cserélhettek egymással. Egy rövid ideig én is dolgoztam ott. Évánál mindig családias volt a hangulat.
 
Amikor 1968-ban Párizsba költözött, egy szép és sikeres karrier szakadt félbe. Nem sajnálta?
A férjem francia lévén nemigen volt más választásom, még akkor sem, ha Aczél György felajánlotta, hogy jöjjön a pesti egyetemre tanítani. Ez a megoldás nem jöhetett szóba, én pedig boldogan mentem Franciaországba. A szerződésemet a színház nem bontotta fel és konzuli útlevelet kaptam, hogy szabadon utazhassak a két ország között. Kétlaki életet éltem, így hát honvágyam sem lehetett. Párizsban bábtanfolyamot tartottam gyerekeknek, majd felnőtteknek, gyerekújságnak dolgoztam és könyveket csináltam, mindezeket két bábdarab között maradt időben.
 
Párizsból tartotta a kapcsolatot Bálinttal, Ország Lilivel?
Az igaz barátságot nem akadályozza se tér, se idő, mint az az előbb mondottakból is kiderül. Természetes, hogy tartottam a kapcsolatot Lilivel, ahányszor Pestre jöttem, mindkettőjüket meglátogattam. Lili néhány képe, amelyek Párizsba kerültek, rajtam keresztül jutottak oda. Lilit sajnos nagyon korán elvesztettük. Bandi viszont Budapestre való visszaköltözése után gyakran jött Párizsba, néha a feleségével. Ugyancsak akkor látogatott ki Vajda Júlia, akiről csak akkor tudtam meg, hogy fest, mert amíg feljártam hozzájuk, soha nem láttam se festeni, se rajzolni.
 
Bálint melyik korszakát érzi magához közel?
Nem tudok erre egyszerűen válaszolni. Általában az úgynevezett párizsi korszakot tartják a legjobbnak. Lehet. Én azonban úgy szeretem, ahogy van, egészében. Amikor elfogadok egy művészt, akkor egészében fogadom el, mert hol az egyik, hol a másik művét szeretem nézegetni. Bálint Endre képeit nem válogatom, amit szeretek, az az ő humoros, mesebeli és tragikus világa, ami az egyéniségét adja vissza, és számomra életre kelti őt.
 
 
(grafikus terv) Bródy Vera grafitrajza Ács Kató Petruska vasárnapja című bábjátékának televíziós változatához. Itt szerepel először a később Bálint Ágnest mesesorozatra ihlető malacfigura
Mazsola, a kis zöld malac „születéséről” így vall Bálint Ágnes: „A Bródy Vera tervezte, dundi, zöld posztómalac évek óta (egészen pontosan 1959 óta) porosodott a raktárban. Megláttam, és tudtam: ő az, akit mindenki szeretni fog, ha egy kukkot sem szól, akkor is. (…) Különféle országok mesefilmjeiben sokféle malacfigura tűnt fel a képernyőkön, ilyen kedves malaccal azonban, mint Bródy Vera kevés vonással, egyszerűen megrajzolt és rendkívül könnyen utánrajzolható bábmalacával, azóta sem találkoztam. Nevét egy szótárból vettem. Addig böngésztem a »malac«-hoz illő »m« betűs szavakat, míg a »mazsola« szóhoz nem értem. Mazsola, a malac 1963. november 6-án mutatkozott be a tévénézőknek. Ettől kezdve kisebb megszakításokkal 135 héten át uralta a terepet. A sorozat csak azért maradt abba jóval 100 epizód fölött, mert B. Kiss István (Manócska) és Havas Gertrúd (Mazsola) valami rossz kályha miatt egy húsvét hétfőre gázmérgezésben meghalt.” 
 

Bródy Vera 80. születésnapi kiállítása a Budapest Bábszínházban. Bródy Vera, Mazsola, Bálint Ágnes
 
A stáb 1965-ben: Bródy Vera – bábtervező, Havas Gertrúd – Mazsola, Bálint Ágnes – író, Koós Iván – díszlettervező, B. Kiss István – Manócska