A vajdasági enfant terrible: Bada Dada

Zombori Mónika

 

 

 
A nyolcvanas évek az új hetvenes évek! A kutatásban és a műtárgypiacon egyre aktuálisabbá válik ennek az évtizednek az újrafelfedezése, újraértékelése, ugyanúgy, ahogy korábban ez a hetvenes (és azt megelőzően a hatvanas) évekkel is történt. Nyilván arról van szó, hogy ha kialakul egy időbeli távolság – az évtizedet szimbolikusan is záró rendszerváltás negyedszázaddal ezelőtt volt –, akkor érdemes újra szemügyre venni a művészeti eseményeket és az azokhoz vezető folyamatokat, immár történeti perspektívából. A nyolcvanas évek alkotói esetében szerencsére még az oral history a legfontosabb forrás, de emellett (vagy néha ennek hiányában) támaszkodhatunk a fennmaradt dokumentumokra és alkotótársak, barátok visszaemlékezéseire, hogy a meg nem írt eseménytörténetet, fel nem dolgozott életműveket rekonstruálni lehessen.
   Bada Tibor esetében már csak másodlagos forrásokat használhatunk. Szétszóródott életműve egyelőre nincs megfelelően feldolgozva: életében csak néhány cikk született róla, halála apropóján pedig egy album1. Az egyre inkább a művészeti fehér foltok feltérképezésére specializálódó Galeria Neon kiadásában most nyolcvanas évekbeli munkásságáról jelent meg egy könyv. A galériában szeptemberben kiállított korai kollázsok és képversek kapcsán az albumot jegyző Szombathy Bálint ezúttal a művészi kiteljesedés újvidéki időszakára fókuszált. A szintén a Vajdaságból származó szerzőt több évtizedes ismeretség fűzte Badához, így személyes élményeire támaszkodva írta meg tanulmányát. Szubjektív hangvételű írásmódot választott, a történetek és az emlékek mozaikszerűen bukkannak elő, állításai szemléltetéséhez pedig Bada szövegeiből emelt be részleteket. A művésztárs alakjának felvázolásakor előképként, lelki rokonként, eszményképként a szentendrei vajdásokat és Waszlavik Gazember Lászlót határozza meg, párhuzamként pedig a vajdasági Bosch+Bosch csoportot, akik a rockzenéből nyerték elsődleges inspirációjukat. Bada művészetét sem lehet (illetve érdemes) a helyi underground zenei színtértől külön tárgyalni – Szombathy a jugoszláv punk rockot és az Emir Kusturica nevével fémjelzett új-primitivizmust említi.
   Bada Tibor a képzőművészetet nem professzionális keretek között tanulta. Bár grafika szakközéppel kezdett, az egyetemen magyar szakra járt. Már a hetvenes évek végén elkezd alkotni, ekkoriban elsősorban fest és verseket ír. Majd a nyolcvanas évek elején, amikor felveszi a Bada Dada művésznevet, elkezdi kitágítani tevékenységi körét: zenél, a fellépéseken performanszszerű előadásokat hajt végre, képregényeket készít és fanzinokkal is kísérletezik. Művészetében a kezdetektől fontos az irodalmi szál, korai művei között szinte nem találunk olyat, melyben ne jelenne meg szöveg – Szombathy írásából tudjuk, hogy a betűrajzolást egy helyi, európai hírű kalligráfustól, Boldizsár Ivántól tanulta. A nyolcvanas évek közepén az Új Symposion holdudvarához tartozik, ennek is köszönhető, hogy magánkiadású, néhány példányos irodalmi publikációi jelennek meg ekkoriban, majd néhány évvel később kollázsait is hasonló módon adja közre szamizdat füzetekben. Az anyagi lehetőségek szűkre szabott feltételei miatt általában olcsó megoldásokhoz kellett folyamodnia, így a legkülönfélébb betűtípusokkal képverseket készít, illetve saját fotókból és kiadványokból applikál kollázsokat. Korai képversei kapcsán kiemeli Szombathy a képregény-kultúra hatását – Badát kifejezetten vonzza ennek szándékoltan primitív megjelenési formája. Művei jelentős részén saját magáról készült, különböző életkoraiból való fényképek is megjelennek: főszereplővé válik a maga kreálta világban. A címlapon is ő maga látható alkoholos üveget szorongatva, téli kucsmában és ballonkabátban egy 1982-es kollázsa részeként.
   Műveiben vagy sztárként ábrázolja magát, vagy negatív hősként, sőt ördögként, ami jól mutatja „az első angyal & az utolsó szar”-ként leírt skizoid tudatállapotot. Míg pályája elején nagyrészt kíváncsi gyermekként viszonyul a művészethez, mindent kipróbálva és magának kisajátítva, addig a kilencvenes évektől egyre inkább elhatalmasodik sötét énje, melyet jól jelképez ekkoriban gyakran viselt ördögsapkája. Nem véletlen, hogy az anarchista szemléletben, a devianciában és a nyers punk zenében találja meg a legelementárisabb önkifejezési lehetőséget. Nem tudott igazán énekelni, inkább ösztönöktől vezérelt előadóművészként volt jelen a színpadon. Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám, vagy legismertebb száma, az Apa kocsit hajt underground körökben legendássá vált – utóbbi kézzel írt szövege került a kötet belső borítójára. Az ötvenkét oldalas kiadványt egyébként bőséges képanyag illusztrálja, beleértve néhány archív felvételt is. A könyvet záró bibliográfiai adatok és angol nyelvű összefoglaló előtt színes reprodukciókat találunk, a szöveg mellett minden oldalpár egyikén fekete-fehér, nagyrészt egész oldalas reprodukció szerepel, ezek a méretet illetően megfelelnek a valódi méreteknek, hiszen Bada Dada legtöbb munkája A4-es méretben készült.
   A magánmitológiát, melyet Bada maga köré épített, a személyes kötődés miatt Szombathy nem vizsgálja kritikusan, túl közeli nézőpontja miatt kisebb-nagyobb hiányérzetek merülnek fel a kötet kapcsán. Talán érdemes lett volna jobban kibontani a vajdasági magyar kultúra helyzetét a Tito utáni Jugoszláviában, megemlíteni a kilencvenes évek elejének eseményeit, de a délszláv háború előzményeit is részletesebben ki lehetett volna fejteni. Meglehetősen furcsa, hogy alig esik szó drMáriásról2, pedig tagadhatatlanul közösen indultak el a pályán, és a tárgyalt évtizedben nagyon erősen hatottak egymásra mind képzőművészeti (a Badáék szenespincéjében kialakított Május Elseje Galériában kezdtek el alkotni), mind zenei (közösen alapították a Jugoszláviai Tudósok zenekart) téren. A képzőművészettel szétszálazhatatlanul összefüggő zenei tevékenysége is csak érintőlegesen kerül elő a tanulmányban, nem esik szó például Bada korábbi, Dr Živago Dark Stars nevű zenekaráról, és izgalmas lett volna a jugoszláviai és a magyar new wave kontextusában is tárgyalni az életművet.
   Bada Tibor több művészeti ágat is érintő oeuvre-jének komplex értelmezéséhez leginkább interdiszciplináris kutatásokra lenne szükség, melyek anélkül is vizsgálhatnák az életművet, hogy azt részterületekre kellene bontani. Annak, aki ma Bada művészetével szeretne ismerkedni, egyelőre nincs könnyű dolga, mert kevés forrásra támaszkodhatunk, és annak, hogy munkássága áttekinthetetlenné vált, éppen ő volt az egyik legfőbb oka. Bada mindig is az antikánon része akart lenni, a kezdetektől önpusztító életet élt, gyakran nyúlt az alkoholhoz, ahhoz, hogy kordában tartsa félelmeit, erős gyógyszereket is kellett szednie – mindez természetesen a művészetére, életműve alakulására is hatással volt, áron alul szórta el műveit, képtelen volt azok rendszerezésére. Már csak emiatt is fontos, halogathatatlan feladat lenne az anekdoták rögzítésén túl az életmű mindenre kiterjedő rekonstrukciója, kezdve egy pontos biográfiai adatokat is tartalmazó kronológia felállításával. Bada esete egyébként a nyolcvanas évek művészetének szimptomatikus jelensége, hiszen rengetegen alkottak több művészeti ágban, ezek komplex vizsgálatára kevesen vállalkoznak, viszont amíg nem születnek meg az egyéni életművek monografikus feldolgozásai, nehéz árnyalni a korszakról kialakult képet, vagy éppen megszabadulni a rögzült sztereotípiáktól.
 

A bódító, 1990, fotó, xerox, tus, karton, 30 × 21 cm
 
Szombathy Bálint: Bada Tibor képversek
és fotókollázsok a 80-as évekből.
Galeria Neon, Budapest, 2014
 
A szerző a recenzió megírásának
idején Kállai Ernő művészettörténésziműkritikusi
ösztöndíjban részesült.
 
• • •
 
1 Szombathy Bálint: Totál érzelemhalál. Bada Dada Tibor antikánon. A38 Kht., Budapest, 2007
2 Nem élhetek Milošević nélkül című 2011-ben megjelent könyvében árnyalt képet kapunk Bada személyiségéről.