PÁTOSZ ÉS KRITIKA

Eperjesi Ágnes és Adamik Luca

1985-ben szépségversenyt rendeztek Magyarországon, amelynek máig ható művészeti vonatkozása, hogy a helyezettekről szobor készült, és Pauer Gyula műtermében gipszmintát vettek a meztelen testekről. Fotósok is felbukkantak (például Fenyő János), akik végül egy külföldi szoftpornó újságnak eladták az ott készített képeket. A szépségkirálynőnek választott Molnár Csilla később öngyilkosságot követett el, amelynek pontos okait film, könyv és rengeteg újságcikk próbálta feltárni. Röviden összefoglalva ezek a régmúlt előzményei Eperjesi Ágnes dramatikusan felépített kiállításának, amely a Fészek Galériában és a Fészek Klub Herman-termében látható június 14-ig, és amelynek fő darabja Molnár Csilla vörös büsztje. A megnyitóbeszédet Adamik Luca modell mondta, ezt közöljük most, illetve előtte még egy részletet abból a szövegből, amely a kiállításhoz tartozó kiadványban jelent meg.

Full 006567
Eperjesi Ágnes: Pátosz és kritika, 2019, 3D nyomtatás, vasállvány, 180 x 40 x 40 cm Fotó: Eperjesi Ágnes / HUNGART © 2019

 

PAUER GYULA MAGYARORSZÁG SZÉPE 1985 CÍMŰ SZOBRÁNAK KONTEXTUSAIRÓL (RÉSZLET)

Eperjesi Ágnes

Régóta foglalkoztat Pauer Gyula Molnár Csilláról készített szobra és a szobor kontextusai. A Képzőművészeti Egyetemen szerzett tapasztalataim, valamint a tömegmédiában zajló metoo-kampány pedig erős lökést adtak ahhoz, hogy in- tenzívebben és módszeresebben foglalkozzak vele. Erre az is ösztönzött, hogy személyes beszélgetéseink során ugyan számos szakmabeli is erős kritikát fogalmazott meg Pauer vállalkozásával kapcsolatban, a szakirodalomban azonban ennek a kritikai nézőpontnak nem sok nyomát találtam. Írásom közvetlen előtörténetéhez tartozik az ÉREZZE MEGTISZTELTETÉSNEK című performanszom, amelyre 2018. október 11-én került sor a Nemzeti Galériában. Ez a Galériával folytatott hosszú, csaknem tíz hónapig tartó huzavona végére tett pontot. Eredetileg ugyanis kiállítást terveztem, melynek fókuszában Pauer szobra állt, s mivel a szobor a Galéria közgyűjteményének része, a helyszín magától értetődően kí- nálkozott. A Galériához beadott tervben ezt írtam: „a szépségkirálynőről ké- szült bronzszobrot szeretném felöltöztet- ni. Nem ruhába. Palástot adok rá, amit ún. kifutó, azaz vörös szőnyeg anyagából készítek. A vörös szőnyeg nemcsak a szépség-, reklám-, film- és divatipar fon- tos szimbóluma, hanem a politikai és hatalmi reprezentációé is [...] úgy takarom el a meztelen testet, hogy ugyanakkor az a szőnyeg támasztéka is: a test emeli fel és tartja fenn a sztárság szimbólumát. A hosszú, vörös textil királynőhöz méltó, ünnepi palást, uszály képzetét kelti, miközben kalodaszerűen bénító teher is. [...] A Kifutó című mű egy körülbelül 10–15 méter hosszú vörös szőnyeg. A mű környezetében a Pauer-szobor létrejöttének kontextusát megvilágító dokumentumok láthatók, melyek segítségével a néző megalkothatja a saját értelmezését.” A szoborra rutinszerűen aggatott konceptuális „héj”-magyarázattal szemben számomra Pauer testlenyomata sokkal inkább saját létrejöttének körülményeiről tanúskodik, a művész és a modell viszonyának kódjairól, melyek, mint oly sokszor, ez esetben is aszimmetrikus hatalmi viszonyokat lepleznek el. A szobor pár éve félnyilvános helyen, az épület két szárnya közötti átvezető folyosón álldogál. 2018. október 11-én azonban egy program kedvéért kihozták a folyosóról és a Kupolacsarnokban állították ki. A befulladni látszó kiállítás helyett ez adott lehetőséget egy félig-meddig rajtaütésszerű, de a Galéria által végül is jóváhagyott performanszra. A szobor a tervezettnél véko- nyabb, így könnyebben kezelhető, vörös textíliát hordozott a vállán, melyre a világos anyagból kivágott „ÉREZZE MEGTISZTELTETÉSNEK” felirat betű- it egyenként tűztem fel. Ezt, a körülbelül 15 méteres anyagot végül a Kupolacsarnok falára erősítettem. Ezután fogtam hozzá egy, a Pauer-szobor társadalmi és művészeti kontextusát körüljáró íráshoz, amely reményeim szerint hozzájárulhat a szobor körüli kritikai deficit, a mind a mai napig tartó hiány bevilágításához.

Screenshot 2020 01 22 at 9.49.30
Eperjesi Ágnes Érezze megtiszteltetésnek című kiállításának megnyitója a Fészek Művészklub Galériájában; a képen Adamik Luca, Eperjesi Ágnes és Jerger Krisztina Fotó: Csipes Antal / HUNGART © 2019

ÉREZZEM MEGTISZTELTETÉSNEK

Adamik Luca

Nyolcszögletű tükörteremben állok, fehérneműre vetkőzve. Egy neves brand válogatásán veszek részt Párizsban, 18 éves elmúltam, a testemet már megszerettem. Hét ember néz minden szögből, körülbelül 10 percen keresztül. Professzionálisak, senki sem szól egy szót sem, nézik, alkalmas vagyok-e, hogy hosszabb időszakra a brand modellje legyek. Én saját tükörképem szemébe nézek, az övékbe nem tudok, onnantól kezdve válna személyessé bennem ez a helyzet. Ez csak a legfinomabb pillanat az olyan emlékeim közül, amelyek csak sok év munka után kezdtek feldolgozódni bennem, pedig velem mindenki illedelmes volt, senki nem fogta meg a testem, és nem készültek az esetről felvételek, amiket a későbbiekben a média közölt volna. Molnár Csilla és az 1985-ös szépségkirálynő- választás többi indulója kevésbé volt szerencsés. Nem vette körül őket ügynökségi védőháló, civilként belecsöppenve a hirtelen rivaldafénybe vajmi keveset tudhattak jogaikról, vagy arról, hogyan kezeljék a szépségük, testük felé fordított tekinteteket. És persze nem 2019-ben modellkedtek, abban az időszakban, amikor még mindig rengeteg felvállalni és kibeszélni való trauma van a művészetekkel kapcsolatos szakmákban (is), és bármily idegesítő, elnyúzott a metoo-kampány állandó jelenléte a médiában sokak számára, ez a platform az, ami ma segít bennünket, modelleket, kevésbé abuzív szakmai közegben dolgozni.

Van egy faktor, ami az elmúlt 34 év alatt sem változott, és napjainkban is kevés szó esik róla, mégis Molnár Csilla tragédiájának és saját traumáim alapjának tekinthető közös pont. Ez pedig a „Nagy Művész” mítosza, hierarchikus helyzete, ami által a „Mester” feljogosítva érzi magát verbális vagy fizikai abúzusra az alárendelt féllel szemben. Érezzük megtiszteltetésnek, hogy a nagy nevű művészek hozzánk szólnak, dolgozni akarnak velünk, pozitív töltetű kedvesség vagy vicc köntösébe bújtatott, erotikus megjegyzéseket tesznek a testünkre. Manapság tehát nem a társadalmunkba jól beépült sztereotípiáktól kell félteni a modellt álló lányokat (pl. hogy szexuális jellegű szolgáltatásért cserébe kapnának meg egy munkát, vagy hogy drogoznának és éheztetniük kéne magukat), mert ezek nem jellemzőek. A valódi veszélyt azok, a sokkal alattomosabb és nehezebben megfogalmazható, hatalmi helyzetekből fakadó sérelmek jelentik, amikről senki nem mer beszélni, mert kevésnek tűnnek ahhoz, hogy a közvélemény in- gerküszöbét elérjék. Sok esetben az inzultust vagy alárendelt helyzetet elszenvedő alany is évekig érleli magában a traumát, amíg egyáltalán önmaga előtt értelmezni tudja, mi is történt vele. Esszenciális példája ennek a hallgatás- nak, az önmagunkért való felszólalás félelmének Molnár Csilla és a szépségversenyen indult lányok esete Pauer Gyula szobrászművésszel és férfi kollégáival. A ’85-ös szépségversenyre meglehetősen nagy médiafigyelem zúdult, a történéseket, a verseny fordulóit a Magyar Média közvetítette. Pauer Gyula elhatározta, hogy a verseny legjobb helyezettjeit, egy „szépségakció” keretében, a szobrászat eszközeivel végigdokumentálja. Ez, esetében, életnagyságú, hiperrealisztikus szobrok elkészítését jelentette, melyek úgy jöttek létre, hogy a fiatal lányok mez- telenül álltak a műtermében, állványzattal a testük körül, míg Pauer és lelkes férfi asszisztensei felsimogatták/ta- pogatták a lányok testére a gipsz- és géz- rétegeket, mely a modellen megszilárdulva a majdani szobor öntőformája lett. Mindez nem a műterem intim magányában, szigorúan szelektált résztvevők kör- nyezetében történt, hanem a média és esetenként fotósok jelenlétében. Ilyenkor jellemző az igen gyakori áldozathibáztatás, mondván, minek mentek be- le ebbe a helyzetbe a lányok, ha nem élvezték, ami történt velük, vagy hogy ez a munkájuk része, ha nem tetszik, ne csinálják. Nem elhanyagolható részlet a történetben, hogy a szoborkészítést az eredmény- hirdetésen a díjak között tüntették fel, melynek bejelentését a televízió is közvetítette. Eperjesi Ágnes a kiállítás részét képező tanulmányában írja: „a tömegmédiában való megjelenés hatalmi pozícióba emelte Pauert, látszólag a verseny hivatalosan megbízott szobrászává vált, tevékenysége a szervező Magyar Média által legitimálódott”.

Screenshot 2020 01 22 at 9.48.13
Eperjesi Ágnes: Trafik 1986–2019. „Trafikképek” a Lui magazin 1986. januári számából (részlet), fekete-fehér fotónagyítás, 2019, 20 x 70 cm Fotó: Biró Dávid / HUNGART © 2019
Screenshot 2020 01 22 at 9.46.20
Enteriőrfotó az Érezze megtiszteltetésnek című kiállításról, Fotó: Biró Dávid / HUNGART © 2019

Ez azért nagyon fontos, mert a széles rétegek előtti nyilvánosság és a hivatalosság – vagy annak látszata – két olyan dolog, ami azonnal kész helyzet elé állította a versenyzőket, megfosztva őket a választás valós lehetőségétől. A döntős lányok tehát a kameráknak mosolyogva részt vettek a megtisztelő művészeti aktusban. A történet, vagyis a jogaikról nem informált lányok megaláztatása, itt nem fejeződik be, ugyan- is a műteremben felbukkant fotósok – név szerint Bacsó Béla és Fenyő János –, a verseny után pár hónappal, a részt vevő modellek megkérdezése és informálása nélkül, eladták a műhelyben készült képeket a Lui nevű szoftpornó magazinnak. Ez tízoldalnyi, általuk művészi-erotikus fotónak titulált anyagot jelent. Nagyon nehéz szavakba önteni, hogy mit éreztem, amikor először láttam Eperjesi a témában gyűjtött anyagai között ezeket a pornográf felvételeket. A nagy nevek és a művészet pátoszával kimosdatott, elbagatellizált helyzetek azok, amikről végre beszélnünk kell, és Eperjesi Ágnes munkája ezért ki- emelten fontos. Képzőművészként reflektál egy olyan társadalmi jelenségre, melynek kritikus szemléletéhez ’85-ben bizonyosan nem volt elég érzékeny a magyar közeg, és sok tekintetben talán ma sem eléggé az. Éveken át tartó kutatás, interjúk készítése és egy mély összefüggéseket feltáró tanulmány megírása alapozta meg a Nemzeti Galériában létrejött performanszát és az itt látható kiállítást. A tárgyak tehát nem önmagukban állnak, hanem egy összetett kutatás és az abból született tanulmány vizuális megtestesülései. Eperjesi érzékenysége lehetővé teszi, hogy végre ne Molnár Csilla testéről le- gyen itt szó, hanem arról a veszélyes hatalmi struktúráról, ami fiatal és kevésbé tapasztalt lányok (és fiúk) számára óriási traumák okozója lehet. Érezze meg- tiszteltetésnek című performansza alatt vörös szőnyeget idéző, 15 méter hosszú textillel öltöztette fel a szépségkirálynő szobrát, megvédve a meztelen testet a tekintetektől, de közben Molnár Csilla terhét is láthatóvá téve a nehéz, agresszív, vörös anyaggal, mely Eperjesi megfogalmazása szerint „nemcsak a szépség-, reklám-, film- és divatipar fontos szimbóluma, hanem a politikai és hatalmi reprezentációjáé is”. A kiállítóterekben sem látunk testeket, egy olyan nő testét, aki már nem él, és nem tudni, akarná-e, hogy emberek százai ilyen sebezhetően lássák, akár esztétikai, akár kritikai kontextusban van szó a híres szoborról. Molnár Csilla teste hiányzik minden figuratív munkáról. Nem véletlenül csak a vörös, súlyos leplet vagy a mintázáshoz szükséges állványkalodát látjuk a test hiátusa körül. Ez az a láthatatlan ketrec, ami körbevesz mindenkit, aki a szépségéből él; lekerül a mintavétel után a modellről, és a nagyközönség csak a végeredményt látja, de a lányoknak később meg kell küzdeniük a láthatatlan és artikulálhatatlan kaloda testük köré záródó rendszerével.

Screenshot 2020 01 22 at 9.44.33
Balról jobbra: Eperjesi Ágnes: Kifutó, 2017, kollázs, 30 x 30 cm Fotó: Biró Dávid / HUNGART © 2019 és Eperjesi Ágnes: Érezze megtiszteltetésnek. Részlet a Magyar Nemzeti Galériában 2019. október 11-én rendezett performansz dokumentációjából; Bényi Andrea felvétele alapján Fotó: Bényi Andrea / HUNGART © 2019

A reagálás ezekre a helyzetekre, az érzékenyítés még aktuálisabbá válik egy olyan társadalomban, amelyben híres politikusfeleségek nem tartják problematikusnak egy szépségverseny működtetését; ahol NER feleségek szépségversenyek és fitneszstúdiók vezetésében teljesednek ki személyes felelősségük és esetleges példamutatásuk önkritika nélküli világában. Szívesen tartanék nekik tárlatvezetést Eperjesi Ágnes kiállításában.

Eperjesi Ágnes: Érezze megtiszteltetésnek, Fészek Művészklub, Galéria és Herman-terem, Budapest, 2019. június 10-ig

Adamik Luca modell, nyolc éve dolgozik New Yorkban, Milánóban, Londonban és Párizsban, többek között a Moschino, Miu Miu, Thom Browne, Jean-Charles de Castelbajac, Marni divatbemutatóin, fotózásain. Jelenleg Jean Paul Gaultier és Giorgio Armani kifutóin látható rendszeresen. Közben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem design- és művészetelmélet szakán diplomázott; dolgozatát Hajas Tibor és Andy Warhol: tükröződések és kapcsolódások címmel írta.