Artmagazin 38
Csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni arról az ötletről, hogy a Műcsarnok kortárs magyar magángyűjteményeket bemutató kiállítássorozatot indított.
Már ha sorozatnak lehet nevezni azt, hogy a 2008-as Budapest Art Fair után néhány napig valamilyen díjátadóhoz kapcsolódóan (talán Mecénás?) látható volt a kortárs iránt is elkötelezett gyűjtemények legjava (ezen lehet vitatkozni, de az akkori ambíció kétségkívül a legnagyobbak felvonultatását célozta). Sajnos ennek a néhány napos, tényleg szenzációsnak mondható felvonultatásnak semmi nyoma sem maradt. Pedig elég nagy energiák kellettek már csak a műtárgyak mozgatásához is, és ki tudja, mikor lehet majd még egyszer ezeket a műveket összetrombitálni, és megismételni nyugodt körülmények között, időt hagyva a közönségnek is, azt a kiállítást, amely felért egy fanfáros győzedelmi ünnepséggel, hogy igen, van kortárs gyűjtés Magyarországon, és elég jó is.
Most, a második ilyen esemény már be lett harangozva, címe is lett, bár az Art Fanatics meg a plakát alapján elég mellbevágó a Merics-gyűjtemény termébe lépni, őszintén elbizonytalanodik a látogató, hogy akkor most egy kiállítás van, vagy visszatértek a régi szisztémához, amikor is a Műcsarnokban mindig két, egymástól lehetőleg teljesen elütő gondolatkör között kellett ingázni, ajtón ki, másik terembe be.
És hiába vannak szinte mindegyik most kiállított gyűjteményben olyan darabok, amitől igazán hálás a látogató, hogy ezt egy fanatikus rajongó vagy egy kedves befektető megvásárolta, őrzi, és most a közönség elé bocsátja, hiába derül ki a bennfentesebb és élesebb szeműek számára, hogy az egyes válogatások mögött milyen lelkületű és társadalmi helyzetű ember állhat, maga a Műcsarnok teremsora szedett-vedett benyomást kelt, nincsenek fanfárok, csak zavart suttogás, aminek a lényegét úgy lehetne összefoglalni, hogy hát ez meg mi?
Még egyszer mondom, ez nem a gyűjtemények minősítése, mert azok a maguk helyén, organikus rendben külön-külön nagyszerűek (amiket már láttam) és lehetnek (amiket nem). De így kiszakítva egyes részeiket természetes közegükből, és eléggé lélektelenül kipakolva a Műcsarnok falára, azt hiszem, eufemizmus, hogy nem mindegyik darab él meg.
De befejezve a fanyalgást, hogy rendezés: az nem volt, a végkicsengés mégiscsak az: köszönet, hogy láthattam, miket válogat a kollégáitól Fehér László, mibe mit lát bele Gerber Pál, megint elcsodálkozhattam azon, hogy valóban léteznek olyan fanatikus művészetszeretők, mint Merics Imre, akinek a gyűjteménye már tényleg saját maga kiterjesztése, vagy mint Hunya Gábor, aki szintén ritka gyűjtőtípusba tartozik: inkább már kurátor, annyira koncepciózus. És végre láthattam a többiek gyűjteményét is, hogy semmi se maradjon említetlenül: a Barabás-, Hoffmann-, Nyakas Ilona-, K. Petrys-, Kozma–kArton- és Pálfi-gyűjteményeket is.
TARTALOMJEGYZÉK
5 ARTFAIR-HELYZET
6 Bretus Imre: BRAINSTORMING, avagy kriminális és szabad asszociációs ötletelés a közgyűjtemények fotóhasználati jogairól
12 ARTANZIS
16 Duna-parti szobrok 1. Mélyi József: A TORZULÓ DUNA-KORZÓ – Csoszó Gabriella fotóival 24 KIÁLLÍTÁSAJÁNLÓ
30 Orosz Márton: A KÉP LELKE, AVAGY AZ ANIMÁCIÓ DIADALA
36 Barki Gergely: YES, GERTRÚD! – Czóbel lappangó aktja. Emléktöredék a századelő Párizsából.
42 Fekete Ilona: DÖGLÖTT AKTÁK – Ki vágta le Van Gogh fülét?
48 Fáy Miklós: A MÁSIK MICHELANGELO
54 KIÁLLÍTÁSAJÁNLÓ
56 Somosi Rita: NŐMŰVÉSZET VAGY NŐMŰVÉSZEK? – a Centre Pompidou új állandó kiállítása
60 KIÁLLÍTÁSAJÁNLÓ
64 Muladi Brigitta: KÍNAI TÁJ, JAPÁN ECSETTEL – tajvani koktél
70 Ligetfalvi Gergely: EAT ART – DANIEL SPOERRI GASZTRONÓMIAI BANKETTJE
76 KIÁLLÍTÁSAJÁNLÓ
78 Műkereskedő-portrék 3. Martos Gábor: „MÁRFFY IS AZT MONDTA: A KÉPEKNEK FOROGNI KELL” – Interjú Szekeres Annával, a Qualitas Galéria volt vezetőjével
84 Szobrászélet Magyarországon 2. – Ézsiás Istvánnal beszélget Hernádi Miklós
88 Rieder Gábor: MÚZEUMGEOLÓGIA
90 Papp Júlia: BORSOS JÓZSEF MINT FÉNYKÉPÉSZ – Farkas Zsuzsa könyvéről
92 GUTENBERG-GALAXIS
Kazimir Malevics
Az orosz avantgárd utóélete viszontagságosan alakult: a sztálini művészetpolitika eltaposta és a múzeumok legmélyére száműzte, a nyugati műértő közönség pedig csak a hatvanas években fedezte fel magának, amikor a vasfüggöny miatt alig lehetett hozzájutni az alkotásokhoz. A német Ludwig múzeumlánc – a maga 800 művével – páratlanul gazdag gyűjteményt mondhat magáénak az orosz művészet 1905–1930 között virágzó irányzataiból. A kölni Ludwig Múzeum a neoprimitivizmustól a konstruktivizmusig terjedő kollekcióból válogatva fogott neki egy kiállítássorozatnak tavaly. A 2009-es kubofuturista seregszemle után idén az absztrakció lánglelkű pionírja, Kazimir Malevics került terítékre.
Primavera
„Azután néhány órára ledőltek pihenni mindhárman. Majd egész napjukat megint a pincében töltötték. De most már nem sokat boncoltak. Éppenhogy a felkar kétfejű izmát, a bicepszet és a lábikra háromfejű izmát, a tricepszet fejtették ki és mutatták meg Sandrónak. Rajzoltak, vázoltak naphosszat, sok gyertya, mécses és a két függőlámpa fényénél.” Az idézet egy illegális boncolási jelenet leírásából való, ami a Pollaiuolo fivérek vezetésével Sandro Botticelli okulására rendeztetett valamikor az 1460-as évek Firenzéjében, illetve egészen pontosan Láng György képzeletében.