Képzeljünk el egy terített asztalt, ami körül emberek ülnek. Adja magát a kérdés: vajon milyen ez az asztal, mi kerül rá és kik is foglalnak helyet körülötte? Talán a közeli ünnepek miatt is eszünkbe jutnak a családi, baráti összejövetelek, vagy Leonardo Utolsó vacsorája. De mi Katyerina Liszovenko Este Ukrajnában 2022, 2014, 1950-es évek, 1940-es évek, 1930-as évek, 1920-as évek, 1910-es évek című festményével szembesülünk, ha belépünk a Ludwig Múzeum Vigyázat, törékeny / Handle with care című kiállítására. Liszovenko asztalán pasztell és szürke színek uralkodnak, üres tányérok mellett mezítelen alakok ülnek egymástól távol, nők, idősek, gyerekek, akik a gondoskodás egy-egy mozdulatával adóznak a köztük helyet foglaló ürességnek. Egy fiatal művész próbálja érzékelhetővé tenni az őt felemésztő valóságot, a hiányt, a fájdalmat, amelyet számára és a közössége számára a szomszédunkban pusztító háború okoz. A festmény egyben saját valóságunkkal is kapcsolatot teremt, rákérdez: a mi életünkben milyen formában van jelen a gondoskodás? Mik a gondoskodás alapfeltételei? Mikor tudunk gondoskodni valakiről?

Egyáltalán: kinek a feladata a gondoskodás? Talán elsőként azok jutnak eszünkbe, akik kezdődő életünk legkiszolgáltatottabb időszakának szereplőiként az idejüket, energiájukat, odafigyelésüket adták, hogy önálló lényekké váljunk. Lehet-e gondoskodó az egyén mellett egy intézmény, az állam, vagy maga a művészet? A Ludwig Múzeum válasza határozott igen.

Ahogyan a kiállításhoz készült kiadványban is olvashatjuk: a kurátor szó magába foglalja a curare, azaz gondoz, ápol, gyógyít jelentést. A két kurátor közül Dabi-Farkas Rita, múzeumpedagógus, maga is alkotó. Számos olyan projekt kapcsolódik a nevéhez, amelyekkel a múzeumi akadálymentesítésre törekedve igyekszik mindenki számára hozzáférhető befogadói élményt nyújtani. 2018-ban Esélyt a múzeummal. Hátrányos helyzetűek felzárkóztatása a múzeumpedagógia eszközeivel címmel jelent meg egy általa szerkesztett kiadvány, amely célja, hogy hátrányos helyzetűek fogadásában segítséget és támogatást nyújtson a múzeumi szakemberek számára. A kiállítás másik kurátora Popovics Viktória, művészettörténész, aki eddig olyan kiállításokban vállalt szerepet, amilyen például a 2018-ban megrendezett Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet, vagy a 2020-ban életre hívott Lassú élet. Radikális hétköznapok, amelyek mind közösségi változásokkal, közösségi önképekkel, vagy épp a fogyasztói társadalom okozta káros jelenségekkel szembesítenek bennünket. Érdeklődési területe a közép-kelet-európai régió képzőművészete, feminista elméletek és nőművészet.

A Vigyázat törékeny cím a műtárgyszállításból ismert emblematikus szöveget, a dobozokon, csomagolásokon feltüntetett feliratot gondolja tovább. Életünk során számtalan helyzetben éljük meg a gondoskodás szükségességét, legyen szó gondozói szerepről, vagy épp olyan helyzetről, amikor mi szorulunk rá, gyászmunkáról, betegápolásról, más élőlényekhez, az élővilághoz való kapcsolódásról, társadalmi problémákról, közösségekről, az intézményrendszerről, ami meghatározza a cselekvéseink kereteit, befolyásolja fogalmainkat.

A kiállítás lehetőségeinkkel, felelősségünkkel, traumáinkkal és hiányainkkal szembesít, de mégis, hogyan teszi mindezt? A kortárs képzőművészet sok esetben kritika, határátlépés, kérdésfelvetés, legalábbis törekszik az elmozdításra. A Vigyázat, törékeny ennél tovább is megy: expliciten kérdez rá arra, hogy egy gondoskodási válságban lévő társadalomban mi a szerepe a múzeumnak, a kulturális intézménynek, illetve a műtárgycentrikusság kritikáján túl a négy hónapos nyitvatartás alatt a kurátorok olyan rendezvényeket igyekeztek életre hívni a tárlathoz kapcsolódóan, amin keresztül közösen gondolkodhatunk, vagy akár cselekedhetünk is. 

A kiállítás terében is van lehetőség gondoskodó énünket életre hívni, ezért is található gyűjtőurna az Utcáról Lakásba Egyesület számára, akik arra törekednek, hogy mindenki számára elérhetővé váljon az önálló lakhatás, mint a méltóságteljes élet alapja.

A kezekre, amelyek tartanak bennünket, akár azzal, hogy tesznek értünk, adományoznak, jól rímel Tarr Hajnalka képzőművész Handle with Care című, folyamatosan alakuló munkája. Ez egy hatalmas, a falat beterítő hegy, amelyhez közelebb lépve láthatjuk, hogy kezeket mutató képekből áll össze. A kezek egy szinte láthatatlan szakma, a szociális védőhálót jelentő intézményekben dolgozók kezeinek fotói. Olyan alkotás, ami a tárlat alatt folyamatosan egészül ki. 

A kiállításban járva szembetűnő, hogy nem csupán a megszokott szövegekkel találkozunk: a kurátorok azokat is be szeretnék vonni, akik számára értelmezési nehézségeket jelentenek a bonyolult, absztrakt szövegek. A Vigyázat, törékeny című tárlat az első kiállítás a Ludwig Múzeumban, ahol megjelenik a Könnyen Érthető Kommunikáció (KÉK), egyfajta kommunikációs akadálymentesítésként. (Az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetségének (ÉFOÉSZ) munkatársai, közöttük dr. Horváth Péter közreműködésével.)

Katyerina Liszovenko nyitó képe a térben több másik alkotással is párbeszédbe lép. Ilyen Vágó Pál A menekültek című munkája, ami azért is érdekes, mert nem kortárs műalkotás, hanem a Magyar Nemzeti Galéria egyik 19. századi festménye. A választás időbeli távlatba helyezi a gondoskodás kérdését. Honnan hozzuk a mintákat, a társadalmi elvárásokat, lehetőségeinket? Mitől lesz befogadó egy társadalom és hol tanuljuk meg a törődést? Így például a művészet hogyan közvetíti felénk ezt a magatartást? A festmény olyan pillanatot ábrázol, ahol egy szegényebb családnál menedéket lelő gazdag család jelenik meg.

A háborúval kapcsolódik össze Szenes Zsuzsa Hideg ellen általában című munkája is, egy színes fonalakból szőtt őrbódé. A tárgy a forma és anyag ellentmondásával kommunikál. A szőttes, ami a melegséget, a befogadást jelképezi, a szövés, a meleget adó anyag elkészítése a védelmet jelképezi, míg maga az őrbódé egyértelmű utalás a militarizált világra. 

A termekben különböző témákat járhatunk körbe, ezek kapcsán csupán néhány alkotást emelnék ki a továbbiakban. Így az egyik legnagyobb térben az anyaság, illetve a társadalomban jelenlévő egyéb gondoskodói szerepek felől közelítő műveket láthatunk. Tarr Hajnalka műve mellett itt kapott helyet Elina Brotherus finn fotográfus sorozata. A képek nehéz témát boncolgatnak, az anyává válás nehézségeit, lehetetlenségét és az elengedés, a feldolgozás folyamatát vetítik elénk. A sorozat utolsó fotóján kiskutyát tartó nő áll a természetben. Eszünkbe juthat az anyatermészet kifejezés, ismert anya-gyermek ábrázolások és feltehetjük a kérdést, hogy a bennünket körülölelő világban hogyan alakítjuk ki elvárásainkat, szerepeinket? Mi történik akkor, ha a “kijelölt” szerepekbe nem tudunk beilleszkedni? Jól rímel erre az alkotásra Anna Hulačová szobra, a gyermek helyett kutyával és növénnyel álló Szűz Mária. Természetesen ugyanígy megjelenik az anyaság emberpróbáló jellege is, vagy a férfi-női szerepek elmozdíthatóságának gondolata.

Egy másik térben a világot alakító, be- és elfogadóvá tévő cselekvő művész kerül fókuszba. A központi térből jobbra haladva A művészet szorongásos rendszere című alkotással találkozhatunk. Oláh Norbert festett tégláin olyan fogalmakat olvashatunk, mint kánon, képzés, lista, pénz, galéria, támogató, gyűjtő, múzeum, állam, piac stb. Egy-egy tégla építi a falat körénk, az intézmény falait, ami kijelöli a legitim beszédmódot, a lehetőségeket. Hogyan gondoskodik az intézmény a művészről, aki maga is megpróbál gondoskodni, mondjuk a társadalomról? A művészről, aki a művészi gondolkodás segítségével megpróbál berögzült rossz falakat, fogalmakat elmozdítani, megpróbálja átjárhatóvá tenni a merev, embereket elválasztó határokat és küzd a megbélyegzés ellen?

Jól ismert jelenség, amikor egy közösség mindennapi életét egy nagyvállalat egyik napról a másikra zilálja szét. Ilyen sokkot jelenítenek meg Kateřina Šedá - tibeti imazászlókként - egymás mellé aggatott színes kendői, amelyek első látásra nagyon is pozitív érzeteket keltenek. Ám ha jobban megnézzük őket, akkor láthatjuk, hogy a fejkendők közepén lyuk tátong, a lyuk körül pedig hímzés díszíti a textilt. A hiányzó rész jelképezi az agresszív, mindent maga alá rendelő beavatkozást, ami megsérti egy közösség életét. Egy falu, Nošovice története bontakozik ki előttünk. Lakosainak élete teljesen megváltozott, amikor a Hyundai autógyár a település szívében lévő termőföldeken kezdett építkezni. 

Ha a középső térből balra indulunk a hatalmi érdeket is képviselők, így például az állam gondoskodó szerepét, vagy épp annak hiányát veti fel a luhanszki születésű Alexandr Csekmenyov Személyi igazolvány című munkája, amit már többször láthattunk a Ludwig Múzeum kiállításain. A kurátorok ugyanis törekedtek arra, hogy a kiállításnak minél kisebb legyen az ökológiai lábnyoma, hiszen ez a tudatosság is egyfajta gondoskodás, bekapcsolódás az állandó termelést, a bolygó erőforrásainak túlhasználatát lassító folyamatba. Ezért a megrendelt munkák mellett a meglévő gyűjteményt is igyekeztek minél inkább mozgásba hozni, ténylegesen gondozni a művészek munkáit. Nagyon is illik ebbe a térbe ez a fotósorozat. Csekmenyov egyike volt azoknak a fényképészeknek, akik a Szovjetunió szétesése utáni Ukrajnában azt a feladatot vállalták, hogy kimennek azokhoz fotózni, akik nem tudnak elmenni a hivatalba új személyi igazolványt készíttetni. A fotográfus egész sorozatot hozott létre a fotózás körülményeiről, ahol a fehér lepedő mögül kikandikál a tragikus valóság. Van olyan fotó, ahol például egy előre megvásárolt koporsót is látunk, mivel tulajdonosa igyekezett előre gondoskodni temetéséről, a tárgyat pedig nem tudta máshol elhelyezni. Míg egy-egy személyi okmány fotója teljesen eltávolít bennünket az adott személytől, s pusztán begyűjtendő, ellenőrizhető adattá teszi, addig a körülmények ábrázolása megmutatja azt a mélységes magányt, nyomort, adott esetben elhagyatottságot, ami nem adatolható.

A lepedő központi elemként van jelen Baglyas Erika Száz lepedő című  installációjában is, illetve a hozzá kapcsolódó vetítésen látható performanszon, fotókon. A lepedő, amit az ágyban fekvő beteg alatt cserélni kell, miközben az ágyban fekvő beteg a saját édesanyja. A rutin, a repetitív mozdulatok mind ebben a tárgyban öltenek testet. A gondoskodás folyamata gyakran megterhelő, energiát, összpontosítást, lemondást kíván. Ráadásul a másik oldalon egy kiszolgáltatott, magatehetetlen személy van, aki számára valahogy szintén elviselhetővé kell tenni ezt az állapotot. A lepedők szinte üres vászonként vetítik elénk az otthonápolás megoldatlan problémáját, megválaszolatlan kérdéseit.

A szülő-gyerek kapcsolat egészen más vetületeit mutatják a kapcsolat megszűnését, a gyászt tematizáló alkotások. Eperjesi Ágnes Elhúzódó gyászmunka, 1997-2023 és Esterházy Marcell Innen és túl című munkája egymással szemben állnak a kiállítás egyik folyosóján. Mindkét munka a szülő elvesztésével járó gyászmunkát idézi meg. Az egyik oldalon egy tragikus hirtelenséggel érkező kettős veszteség (szülei autóbaleset miatt bekövetkező halála), a másik oldalon pedig az író apa halálát követő feldolgozói folyamat egy-egy példája jelenik meg. Eperjesi Ágnes munkája rámutat arra, hogy az emlékezés ismétlődés, amely vissza-visszatér tárgyainkon, a bennünket körülvevő, kiterjesztett valóságban, akár a megvásárolt termékek lejárati dátumát jelölő öröknaptárakon, ami munkájának központi eleme. A másik oldalon, egy videómunkában a könyvekkel telezsúfolt dolgozószoba jelenik meg, a légmozgás által meg-megmozduló papírlapok, gyermekhang a háttérben. Az otthagyott tér, megmaradt fizikai kiterjedése annak, aki ezt egykor használta, birtokolta. És most a családtagok feladata, hogy minderről döntéseket hozzanak, a teret alakítsák, új funkcióval lássák el.

A gyermekkori hatások több formában is megjelennek a kiállításon. Kis Judit Andalító lelkek című munkájában például térinstalláció részévé válhatunk. Érdemes a térben körbejárni, leülni, leguggolni, minél több perspektívából megnézni a térelemeket, amelyeken kifordított belű plüss állatok lógnak, alul pedig felnagyított építőkockák, egy kiterített “mesekönyv” látható. Alulnézetből mintha csak egy bölcső fölé helyezett ártatlan gyerekjáték lenne a plüssökkel teleaggatott tartó, de állva egészen más asszociációkat generál, nagyon jól mutatja az élővilággal kialakított ellentmondásos viszonyunkat. Egyszerre gyermekkorunk szereplői a kedves állatok, vagy épp parafrázisai az emberi karaktereknek, de ugyanígy élelmiszerek, kedves kis “kiegészítői” mindennapjainknak, vagy épp bennünket szórakoztató “tárgyak”. 

A kiállításhoz kapcsolódó programok sok szálon igyekeztek megmozgatni a látottakat. Több tárlatvezető jött segítő szakmából, vagy olyan társszakmából, amelyek a témához kapcsolódnak. A kiállítás utolsó hetében tart tárlatvezetést L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány szakmai vezetője, aki egy gyermekközpontú és esélykiegyenlítő művészeti iskola fenntartásáért dolgozik már hosszú évek óta. Az Igazgyöngy Alapítvány komplex esélyteremtő modellt hozott létre a gyerekszegénység elleni küzdelemben. 

Január 16-án rendezik meg a múzeumban a Gondoskodó gyakorlatok című szimpóziumot is, ahol többek között hallhatunk a Könnyen Érthető Kommunikáció (KÉK) kiállítótérben történő alkalmazásáról, a fogyatékkal élő, akadályozott és a perifériára szorult társadalmi csoportok behívásának lehetőségéről. Az előadók között magyar és nemzetközi szakemberek szólalnak majd meg. 

A kiállításon még nagyon sok másik téma is felszínre került: az alkoholizmus, az intézetben nevelkedő gyermekek és anyaotthonok, a születés, vagy épp a társadalmi megbélyegzés kérdései. 

A kiállítás plakátján Maria Bartuszová egy 1983-as szobrászati szimpóziumra szánt, vak és gyengénlátó gyerekek számára készített tapintható szobrai láthatók, egy fotón épp gyerekek kezei érintik őket. A tárgyak a kiállításban is helyet kaptak, érzékeltetve az érintés intimitását és fontosságát, ami néha jó, ha felülírja a látás dominanciáját. Minket is érintésre, érintettségre bátorítva.

Vigyázat, törékeny
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
2023. szeptember 15. - 2024. január 14.