Az elmúlt két hétben sorra nyíltak az újabbnál újabb kiállítások Óbudán – mi most ezekből választottunk hármat, amelyeket nem érdemes kihagyni. A Budapest Galériában két bécsi „telephelyű” művész legújabb munkái mutatkoznak be, a Vasarely Múzeumban az OSAS idei első kiállítása debütál, míg a Kiscelli Múzeumban egy sok éve tartó projekt tárul a nagyközönség elé.

A Budapest Galéria Winterreise című kiállítása, amely március 13-ig látogatható, két középgenerációs alkotó, Tibor Zsolt és Vécsei Júlia munkásságát mutatja be, akiknek alkotásaik sok szálon kötődnek egymáshoz. Mindketten Bécsben élnek, sokat utaznak, műveiknél pedig kiemelten fontos szerep jut az egyszerű, ám annál sokrétűbb manuális technikáknak (mint például a rajz), valamint az esetlegesség látszatának és a hiány tudatos használatának. A Galéria földszinti részén elhelyezkedő kiállítás, amelynek tere csupán egyetlen bejárható útvonalat kínál, két részre bontja a két alkotó munkáit: elsőként Vécsei Júlia installációs keretbe foglalt rajzait láthatjuk, amely a közelmúlt történéseit veszik górcső alá. A köztéri szobrok áthelyezésével foglalkozik, pontosabban emlékezetpolitikai kérdésekkel – történelem(át)írással, a történelmünk meghamisításával. A következő teremben egy általánosabb, örökérvényű témát dolgoz fel: az idő múlását és érzékelését. Az utolsó két terem Tibor Zsolt spirituális-misztikus műveié: három nagy méretű rajzé és egy vetített képé. Az alkotások – ahogy „utazunk”, haladunk a térben – egymásra épülnek, s míg az első egy kozmikus, az arckép és a csendélet határán egyensúlyozó kompozíció, egyfajta prológus, addig az utolsó egy sokkal összetettebb alkotás, s a többi képen is megjelenő motívumot egyesítő zárásként, szintézisként értelmezhető.

Már hagyománynak számít, hogy a budapesti Vasarely Múzeum ad otthont az OSAS (Open Structures Art Society, azaz Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület) kiállításainak. A közösség idei első megmozdulása, a delineo ergo cogito című válogatás a rajzzal foglalkozik, egy olyan elementáris (nem csak művészeti tevékenységként értelmezhető) gyakorlattal, amely rendkívül sokféle irányba burjánzik – gondoljunk csak arra, hogy a műszaki rajz válfajától eljuthatunk egészen a terápiás-meditatív tevékenységi jellegig. A kiállítók épp ezt a sok réteget fejtik fel, ki-ki a maga módján, a maga stílusát, alkotómódszerét alkalmazva. Akadnak olyanok, akik a konkrét művészet alapvetését, a bennünket körülvevő világ absztrahálását, elemeire bontását mutatják be a rajz segítségével – sokszor „pusztán” tervek, vázlatok formájában. Vannak, akiknél ez a technika egy manuális gyakorlat, egy repetitív folyamatként értelmezhető. Olyan is van, akinél egy összetett koncepció, egy bonyolult történet bújik meg minden egyes ceruzavonal meghúzása mögött. És még jó ideig sorolhatnánk, mi minden, milyen sokféle intenció rejlik a rajzolás aktusa mögött. Április 24-ig pedig még bőven akad idő megtekinteni a két grandiózus méretű teremnyi anyagot.

A Kiscelli Múzeumban Gerhes Gábor Atlas című kiállítása látható, egészen április 17-ig. A kiállítótérbe lépve rögtön felismerhető, ez nem egy szokványos kiállítás – már csak azért sem, mert bár rengeteg tárgyat (és sok minden mást) láthatunk, elsőre nagyon letisztult, kies a tér, s a bemutatott anyag nagy része rejtve marad. A kiállításon főként egy grandiózus építmény vonja magára a figyelmet a templomtér közepén, aminek funkcióját, célját csak alaposabb szemlélődés után lehet megfejteni. A Kiscelli egyébként is szakrális hangulatú terét az építmény, a fények és a kiállított anyag még inkább misztifikálják. Csak körültekintő utánajárás, szemlélődés után bontakozik ki a bemutatott műtárgyegyüttes, sőt pontosabban egy könyv fellapozása, áttekintése rajzolja ki a koncepció teljes egészét. Gerhes Gábor Atlas című projektje egy monstre vállalkozás: az élete során összegyűjtött tárgyak és ismeretanyagok rendszere, egy enciklopédikus gyűjtemény, amely merőben eltér a klasszikus tudástárak hierarchiájától és bemutatási módjától. És pont ez az eltérés adja az egész kiállítás eszenciáját, hogy szubjektíven és vizuálisan közöl, hogy nem törekszik a teljességre. Hiszen nem is teheti, a felvilágosodás kori eszmények hiú ábrándja, miszerint a világ megismerhető és rendszerezhető, soha nem teljesülhet be, nincs az a médium (még egy olyan demokratikus információgyűjtemény sem, mint a Wikipédia), amely egy végeláthatatlan, folyton változó és fejlődő univerzumot keretek közé szoríthatna.