KIS FELNŐTTEK, SZÉP ÁRVÁK, KEDVES CSÍNYTEVŐK

Néhány példa a gyermekkor ábrázolására a műcsarnoki festészetben

Támba Renátó

Miközben a magát jó ízlésűnek tartó közönség ma már nem értékeli a valaha népszerű, édeskésen derűs vagy édeskésen szomorú zsánerképeket, nézhetjük ezeket más szempontból is, azt vizsgálva, mit árulnak el koruk sztereotípiáiból. Például arról, milyennek látta, vagy inkább milyennek akarta látni a gyerekeket a dualizmus korának feltörekvő polgársága, és a festők hogyan igyekeztek megfelelni ezeknek a vásárlói elvárásoknak.

A dualizmus korában pályázatok és állami ösztöndíjak sora csábította a művészeket arra, hogy behódoljanak az akkori kulturális életet irányító társadalmi és politikai szereplők által legitimált esztétikai normáknak, de a polgári közízlésnek is mind kiszolgáltatottabbá váltak: a gazdasági fellendülés magával hozta a tehetősebb réteg igényét a tárlatlátogatásokra, sőt a művek birtoklására, így az, hogy a társadalom vásárlóerőként is megjelenő része kit tekintett művésznek, jobbára a közvetítőkön (pl. galériatulajdonosok, kritikusok, szerkesztők) múlt. Az esetek nagy részében ők is idomultak a birtokos réteg, illetve a dzsentrik értékrendjéhez, akik pedig inkább a könnyed szórakozást és azokat a mutatósnak ítélt képeket kedvelték, amelyeket mintha a korabeli népszínművek, operettek, a hírlapok tárcái és elmés novellái ihlettek volna. A művészek bizonyos hányada megállapodott ennél a populáris stílusnál, amit Lyka Károly csak műcsarnoki festészetnek nevezett el. A közönség ízléséhez alkalmazkodó festészet szemléletmódját tekintve az akadémizmusban, a historizmusban, az eklektikában és az anekdotikus zsánerfestészetben gyökerezett, stíluseszközeit pedig legfőképpen a müncheni realizmustól kölcsönözte, ami a barbizoni vagy a fontainebleau-i iskola, valamint Uhde, Liebermann és Trübner festészete által inspirálódott. A fentiek szerint dolgozó festők életből ellesett, ámde gyakran meglepő csattanóval ellátott jeleneteket kívántak vászonra vinni, díszletek közé, színpadias beállításba komponált, jelmezbe öltöztetett, hétköznapiságukból kiragadott szereplőkkel. Lokális színeket használtak, atelier-világítással operáltak még a szabad ég alatt játszódó jeleneteknél is. A felsorolt kritériumoknak megfelelő képek kedvelték a túlzást, a motívumok halmozását, az ismétlést és a könnyen befogadható érzelmeket; kellemes és gyengéd intimitás jellemezte őket, amit – Abraham Moles kifejezésével élve – „a szív komfortjának”1 is nevezhetünk, s fontos szereppel bírt kötődésük a „társadalmi többség consensus omniumához (az illendőséghez)”2. A festő feladata voltaképpen alig különbözött az újságíróétól: nyomában járni a közönség érzéseinek, gondolatainak. S miután e képek a polgárság szemléletmódját tükrözték, annak sztereotípiáit szaporították, szociológiai, társadalomtörténeti szempontból számos érdekes mozzanatot olvashatunk ki belőlük.


Halmi Artúr: Vizsga után, 1890, olaj, vászon, 125 x 186,5 cm, ltsz.: 2825, Magyar Nemzeti Galéria © SZM–MNG

Ugyanez vonatkozik a gyermekkor képzőművészeti reprezentációjára is, hiszen e képeken felismerhető a korabeli közgondolkodásban megjelenő megannyi gyermekség-sztereotípia. A gyermekkor mint téma felértékelődése a polgárság gazdasági fellendülésének, aspirációinak, a modern tömegoktatás bevezetésének, az iskoláztatás divatossá válásának köszönhető, s így mind nagyobb hangsúly helyeződött a gyermekélet megfigyelésére. Megörökítésre került az iskoláztatás, a játék, a rokoni kapcsolatok, de a tragikum (pl. elárvulás) ábrázolása sem maradhatott el. Az iskoláztatás és a gyermekkor társadalmi kontrolljának témakörét mutatja be Halmi Artúr Vizsga után című 1890-es képe, még ha nem is ez volt a művész szándéka. A kezdetben Hans Makart pártfogása alatt indult, elsősorban társasági portréiról ismert festő e képe egy derűs, ám mértani szigorúsággal megszerkesztett, így némiképp szenvtelennek ható szemlét nyújt a polgári leánynevelésről. A „negédes zsúrhangulat” által átjárt jelenet egy márványasztalokkal bebútorozott, könnyed kikapcsolódásra szánt, csupa üveg cukrászdában ját- szódik, melynek áttetsző világossága tárgyilagosságot kölcsönöz, s már-már a hiperrealizmust idéző egzaktság éles iróniájával hatol be a hétköznapokba. A világosan tagolt kompozíció, a belső tér és a csoportszerkezet áttekinthetősége a társadalmi élet ellenőrizhetőségének benyomását kelti, s mindezen keresztül kifejezésre jut a gyermekélet fölötti kontroll igénye is. Ezt a jelenséget igazolja a képen kibontakozó antropológiai mozzanat is, ugyanis e képkivágásos technikával készült, kifinomult színvilágú festmény voltaképpen a leánygyermekek élete fölötti hatalomgyakorlásból is megmutat egy momentumot, nevezetesen: a jutalmazást mint ösztönző erőt. Végül, a terem sarkában megbúvó, újságja mögül komoran és bizalmatlanul kitekintő, kopottas öltözetű öregúr alakja figyelmeztet minket, hogy a kontroll végső soron patriarchális természetű, hiszen a férfihatalom e megtestesítője – mint a gyermekkor-narratívákat működtető társadalmi-politikai elvárásrendszer közvetítője – érzékelteti az első benyomásra kedvesnek, hívogatónak ható jelenet mögött munkáló hatalomgyakorlási mechanizmusok jelenlétét. Így kerül akaratlanul némi nyomasztó tónus az egyébként szeretetteli iróniával megfestett, oldott hangú képre.


Skuteczky Döme: Könnyű a más kárán nevetni, 1892, olaj, vászon, 67 x 43 cm, ltsz.: 2849, Magyar Nemzeti Galéria © SZM–MNG
 

Ezzel szemben nehéz volna bármiféle mögöttes jelentéstartalmat felfedezni Skuteczky Döme (1850–1921) Könnyű a más kárán nevetni című 1892-es képén, melyen hófödte városképbe komponálva bontakozik ki egy roppant banális cselekmény, amint egy fiatalasszony és egy fiú megmosolyog egy törött pipáját sirató cilinderes öregurat. A címben jelzett szentencia mintha éppen most hagyná el az idős férfi száját, ám ezáltal a festő is kacagna egyet a közmondások által hordozott társadalmi normák rigorózus voltán. A képkivágásos technika, a puha, zöldes reflexekkel dúsított sziluettek, az otthonosságot sugárzó város részletei egyébként mind-mind a művész tehetségét dicsérik, így e mű a téma kisszerűsége ellenére is kimagasló kvalitású. Jendrassik Jenő (1860–1919) Misère című 1896-os képén már nyoma sincs oldott hangulatnak, a francia cím (szenvedés, nyomor) is a részvétkeltés szándékát mutatja, s a pultos szenvtelen tevékenykedése még inkább az írást (búcsúlevelet vagy végrendeletet?) szorongató leánygyermek magára hagyottságára irányítja a figyelmet. A festői megoldásokban Jules Bastien Lepage finom naturalizmusának hatása érzékelhető, a bútorzat száraz színei és a mérleg, mely mintha a társadalmi élet racionalitását jelképezné, ugyancsak az elárvultságot nyomatékosítja, ám a részletező tárgyábrázolás némiképp a drámaiság ellen hat. A mű valójában hírlapi szenzációt tár elénk csak az álszentimentalizmus köntösében.


Jendrassik Jenő: Misère, 1896, olaj, vászon, 100 x 142 cm, ltsz.: 1527, Magyar Nemzeti Galéria © SZM–MNG

Ugyancsak a veszteség témáját dolgozza fel Pataky László (1857–1912) tíz évvel korábbi, Virrasztás című képe, melyet a művész a Munkácsy- pályázatra szánt, ám miután a pályamű kissé késve érkezett be, érvénytelennek tekintették. Patakyt a kép megfestésekor nagymértékben befolyásolta a Hollósy-féle „fénykutatás”, de hatással volt rá a skót realizmus szenvtelen karakterábrázolása is. A komor hangulatú, szürkés tónusokkal megfestett jeleneten a család gyászának lehetünk szemtanúi, miután az anya – feltehetően gyermekágyi lázban – elhunyt. A tárgyi szegénység, a szereplők mozdulatlansága mind-mind a veszteség nagyságát hangsúlyozza. Az apa féltőn tartja ölében a kisdedet, kislánya az asztalnál alszik, kisfia (aki egyébként Fritz von Uhde Játszó gyerek című képének figurájára emlékeztet) a földön játszik. A rá irányuló fénysugár, s a fehérbe öltöztetett gyermekalakok a gyermeki ártatlanság rousseau-i elvét szólaltatják meg. Az ablakon beszűrődő fény azon túl, hogy kiemeli a család magára hagyottságát és az apa tehetetlenségét, talán az édesanya immár angyali létének szimbólumaként is értelmezhető. Pataky és Jendrassik képével szemben a kedves emlékezetű, önfeledt gyermekkor mítoszát szólaltatják meg Peske Géza (1859–1934) képei, akárcsak első jellegzetes műve, a Nagymama alszik (Alkalom szüli a tolvajt, 1882). A humoros, anekdotikus életkép ritka példája a nagyszülő-unoka kapcsolat ábrázolásának, ám az, hogy a festő természetes jelenségként, bocsánatos bűnként közelíti meg a gyermeki csínyt, ellentmondani látszik a falusi társadalomban működő tiszteletteljes viszonyulásnak a nagyszülőkhöz. Itt épp nem a tekintély a nagymama legmeghatározóbb vonása, hiába jelenik meg alakja trónszerű karosszékben. A művész mindezek mellett a külvilágból beszűrődő fény által érzékelteti a gyerekek elevenségét, az árnyékba vonultan pihenő öregasszony fáradtságát is, ezzel az ellentéttel a mű humorába némi rezignáció elegyedik. Peske Géza (akiről már olvashattak az Artmagazinban: Kovács Ágnes: Magyarok Münchenben 2.: Az édeskés híg derű: Peske Géza, Artmagazin, 2006/3. 74–76. o.) e kép megfestésétől fogva rendre a kedves emlékű, boldog gyermekkor élményvilágából választott témát, a művein fellelhető motívumokat pedig testvéreinél tett dunántúli látogatása alkalmával, a béresek és a pusztai emberek gyermekeinek megfigyelése nyomán alakította ki. A gyermekábrázolásaiból áradó „édeskés derű” miatt Peskét Lyka Károly a piktorok Pósa bácsijának titulálta, példaként említve Forró című képét, mely mintha csak Vincent van Gogh 1885-ös Krumplievőkjének lenne joviális, a gyermeki önfeledtségre fókuszáló átköltése. A gyermek itt nem kicsinyített felnőtt, mint Fényes Adolf jelenetein (például az 1903-as Hazatérő testvéreken), hiszen Peskét a gyermekmunka megpróbáltatásai és a gyermekszegénység ábrázolása helyett a gyermeki örömök és a sajátosan gyermeki élmények nosztalgiától sem mentes felidézése foglalkoztatta.


Peske Géza: Nagymama alszik, 1882, olaj, vászon, 90 x 134 cm, ltsz: 56.647, Keresztény Múzeum, Esztergom © Keresztény Múzeum

Képei, akárcsak Halmi Artúr vagy Skuteczky Döme zsánerjelenetei, talán a belőlük áradó harmóniának köszönhetően is, nyugtatóan hatottak a polgári nagyközönség lelkiismeretére. Intim családi jelenetek, a polgári élet hétköznapjai, kedélyes képek a falusi nép életéből – ezek képezték a korabeli festészet jellemző tárgyköreit. Ám mindezt korántsem szociográfiai pontossággal jelenítették meg, hanem inkább hivalkodóan túljátszva, egészen addig, amíg ez a fajta festészet a konformizmusból fakadó mértéktartó középszerűség áldozatává nem vált.


Pataky László: Virrasztás, 1886, olaj, vászon, 123,5 x 163 cm, ltsz.: FK4275, Magyar Nemzeti Galéria © SZM–MNG