Családi örökség - A Molnár-C. Pál Műterem - múzeum

Rieder Gábor

Az alapélmény a barátságos fogadtatás. Üvegvázába kitett virágok a szűk lépcsőház minden második kőlépcsőjén – már előre érződik, hogy a Ménesi úti műteremmúzeumon otthonos varázslat ül. Öreg polgári enteriőrök, nem kifényesített kastélymúzeumi ridegséggel, hanem meghitt enyészettel.

A zsebkendőnyi szobákban nyöszörög a parketta, a komód tetején ott a teáscsésze karikája (bár egy láthatatlan kéz gyorsan letörli), az öreg falak között visszhangzik egy régen játszott zongoralecke. Ebbe a hangulatos gellérthegyi
villába nősült 1931-ben, amikor elvette az itt lakó szép és fiatal osztrák
özvegyasszonyt, és itt alkotott egészen haláláig Molnár-C. Pál, a római iskola egyik legfontosabb festője. Ázsióját hol fel-, hol lenyomták a más-más előjelű politikai kurzusok, de attól ő még rendületlenül dolgozott, maga körül tudva családját. A leszármazottak népes hada ma is odaadóan gondozza a mester szellemi örökségét – és persze az életművet. A Ménesi úti műteremben 1984-ben nyitották meg az ország talán első magánmúzeumát, amit tavaly bővítettek ki a szomszédos lakással, a kétszobányi Tavasz-teremmel.

Az új részben a pályatársak ritkán vagy még sosem látott hagyatékaiból rendeznek kamarakiállításokat, míg az aprócska műteremben Molnár-C. Pál művei sorakoznak. A Tavasz-terem kezdőtárlata Paizs-Goebel Jenőre emlékezett, de volt itt már Aba-Novák-kiállítás, és a tervek között szerepel Szőnyi- és Stróbl-anyag bemutatása is. Puhatolódzó, ínyencségekre kihegyezett, kísérletező kamarakiállítások csordultig megrakott tárlókkal és gazdagon kitapétázott falakkal. Akárcsak az eredeti Molnár-C. Pál-műveknek fenntartott műteremszobában, ahol a padlótól a mennyezetig mindent ellepnek a mester különböző korszakokból származó festményei és grafikái. Molnár-C. Pálra két – csak fenntartásokkal elfogadható – címke ragadt rá, az egyik szerint ő az angyalian boldog, mosolygó festő, a másik szerint pedig a szentképeket gyártósoron ontó, könnyűkezű egyházi piktor.

Az ilyen címkékben mindig van igazság, de egyáltalán nem rajzolnak plasztikus portrét az örökké tevő-vevő mesterről. Molnár-C. Pál naivan mosolygó Szent Ferencei láttán érthetően csodálkozott a fin de siècle bújában-bajában pácolt Szomory Dezső 1934-ben. Fel is jegyezte, hogy a művész bizonyára kivétel „mai bús életünkben és fáradt művészetünkben”. Közben a festő mindig diadalmasan, sokszor fütyörésző vagányként tekint vissza ránk önarcképeiről, még a 65 éves korában készített, hálaadó önportrén is kíváncsi szemmel fürkészi a nézőt. A zsúfolt műterem-múzeumban sok minden megidéződik a művész múltjából, egy kis fekete képén ott van édesanyja, a francia nevelőnő Jeanne Contat, akitől az egész család polgári eleganciája ered (és a C betű a művész nevében), valamint a nexus a társadalom felső köreihez. A rossz nyelvek szerint a festő valójában
a battonyai földesúr balkézről való sarja volt – hogy ebben mi az igazság, az talán már sosem derül ki, de az biztos, hogy míg sok baloldali művész a Tanácsköztársaságot követően emigrált, Molnár-C. előkelő barátaival
a kommün alatt menekült el az országból. Hová máshová, mint Svájcba, ahol anyja révén rokonai is éltek. (Erről a korszakról egy Hodler modorában festett alpesi tájkép is tanúskodik az egyik sarokban.) Ilyen hátországgal nem vezethetett út az avantgárd felé, Párizsba is úgy jutott el, hogy bőkezű mecénása finanszírozta
ottani tartózkodását egy Tiziano- másolatért cserébe. Közben Molnár-C. más
klasszikusokat is lekopírozott, például Baldovinetti finom quattrocento Madonnáját, ez rögtön a bejárat mellett jobbra lóg. Árulkodó anekdota, hogy miközben a festő előfizetett az avangárdista L’Esprit Nouveau folyóiratra, a provokatív „fel kell-e gyújtani a Louvre-t?” körkérdésre esengő hangú, tiltakozó
levelet fogalmazott. Ekkoriban festette fauve-osan dülöngélő montmartre-ias utcaképét a Tabánról, de ez is inkább kísérletezés maradt, az avantgárdból ugyanis a diszkrétebb, dekoratívabb, polgári vonulat állt hozzá közel.

A modernitás a nagyvárosi életérzésen keresztül ragadta csak magával, ez rögtön látszik a műterem egyik sarkát befedő, húszas évek második felében készített riportázs-rajzokon. (Időszaki anyagként csak novemberig láthatók!) A fiatal művész különböző újsághíreket illusztrált találó skiccekkel. Pár expresszíven görbülő tusvonal, a futurizmus lendületével elkenve – sportoló atléták, biliárdasztalra hajoló játékosok, vágtató lovak, elegáns art deco dámák és drága limuzinok izgatott, „jazzstílus”- ban, néha speciális, csak rá jellemző
technikával, borotvapengével kikaparva. A húszas évek végén az Itáliáért rajongó
festő saját törekvései összetalálkoztak a korszellem klasszicizáló, mégis leegyszerűsített, modern megjelenési formáival, de a római iskola hivatalos monumentalitása helyett a bensőséges áhítatban volt igazán nagy, a madarak
nyelvén beszélő Szent Ferencekben és az Egyiptomba vezető út szélén megpihenő Szűz Máriákban. Sőt, ez a stílus egy borotvapenge- metszeten vagy egy Modiano-plakáton is jól működött. (Szintén látható belőlük a műteremben.)

Az állandóan változó anyagú múzeum próbálja a kísérletező festő minden arcát felvillantani. Van itt az új tárgyilagosság fenyegetően tűéles modorában
megfestett toszkán falu parasztszekérrel, meg az 1936-os, rövidke szürrealista kitérő (és ki tudja, miféle nőügyek) emléke, a tőrrel átdöfött, lebegő menyasszonyruha, amin a láthatatlan alak meztelen teste szinte pontosan
kitapintható. És ott van a vonzó hátaktok közül egy példány, ami bár időtlen klasszikájával tüntetett a hatvanas évek ellen, valójában a művész Lupa-szigeti bauhaus-nyaralójának betonteraszát is megörökíti. A műterem-múzeum
nem egy kritikus szemű, tisztázó oeuvrekiállítás, hanem a – képeslapnyi szentképektől a szürreális festőállvány előtt dolgozó önarcképig tartó – meglehetősen széles és bőséges életmű elfogult szeretettel tálalt hol kereszt-,
hol hosszmetszete.

Full 001255 Png
Full 001256 Png
Full 001257 Png
Full 001258 Png