

Artmagazin 34
Új az artmagazin „outfitje”, reméljük, tetszik!
És reméljük, tetszik majd a tartalma is, mert igyekeztünk sokféle problémára rávilágítani: mi tud egy kortárs kiállítást a sajtóorgánumok és hírportálok elejére röpíteni, mik a kérdések és azokra mik a legújabb válaszok a Szépművészetiben őrzött, Leonardónak tulajdonított kis lovasszoborral kapcsolatban, Turner mennyiben tekinthető romantikus mesternek, kinek a révén lettek tele Amerika múzeumai az európai művészet csúcsdarabjaival, Paizs Goebel Jenő milyen világot teremtett magának a meglévő helyett, szét lehet-e robbantani egy kiállítással közhelyes képzeteket akár, mondjuk Haydnról is, KissPál Szabolcs kiállítása felfogható-e politikus képzőművészeti publicisztikaként, miről van értelme szinte mozdulatlan mozgóképet készíteni (Morandi műterméről, többek között), vagy mi adhat nagyon erős morális töltést furcsa éjszakai aktfotóknak. Folytatódik a festőlét anyagi vonzatait feszegető sorozatunk, kiderül mennyire volt pénzkérdés a hetvenes évek Magyarországán a gesztus-festésről konceptre, mail-artra váltani. Végül, de majdhogynem elsősorban, szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy vezető geometrikus művészeinket pofátlanul hamisítják (mint azóta több beszélgetésről kiderült, a nem geometrikusokat is), erről szól majd november 20-án a Budapest Art Fair-en az artmagazin-fórum is, amelyre szeretettel várunk minden érdeklődőt.
Trompe-l’œil: a szem mágiája
A Medicik nagy firenzei riválisának valahai székhelye, vagyis a Strozzi-palota újabban közönségbarát klasszikus kiállításoknak ad helyet. Most egy valódi sikertémát dolgoztak fel, a szemet becsapó illuzionizmus, azaz a trompe-l’œil világát.
Restaurált pompeji freskók
A latin auktorokon nevelkedett művelt itáliaiak mindig is tudták, hogy a Vezúv környéki városokat hamueső és vulkáni törmelék borította el Kr. u. 79-ben. Az esetről ifjabb Plinius számolt be részletesen, akinek nagybátyja, idősebb Plinius, a helyi flotta parancsnokaként (és enciklopédikus érdeklődésű tudósként) odaveszett a mérges gázok miatt az egyik környékbeli településen. Bármilyen furcsa, Pompeji és Herculaneum nyugodtan vészelte át a reneszánsz humanizmus forrongó éveit a jó pár méteres hamu- és kavicstakaró alatt.
A magyar szecesszió bútortervezői
A hazai bútorművesség hosszú-hosszú ideig engedelmesen követte a nemzetközi divatokat, az empire-től a tonettszékig. A századfordulón ütötte fel a fejét az egyénieskedés, ekkor született meg (építészeti intencióra) az első valóban nemzeti stílus, a magyaros szecesszió. Az ízig-vérig modern nyugati irányzat a népi motívumok beolvasztásával találta meg az utat a meglehetősen konzervatív ízlésű hazai polgárság szívéhez.
Joseph Duveen
A 19. század végén hatalmas műtárgyfolyam indult meg Európából az Egyesült Államok felé. Az olcsó amerikai gabona leverte az élelmiszerárakat és tönkretette a mezőgazdaságból élő földbirtokosokat. Az elszegényedett arisztokraták elkezdték eladni műgyűjteményeiket. Tizianók, Rembrandtok, Fragonard-ok, brüsszeli kárpitok és reneszánsz komódok keltek át az Atlanti-óceánon, hogy a vasútépítések és az olajkoncessziók körüli ügyes spekulációkból meggazdagodott milliomosok vadonatúj palotáit díszítsék. Az amerikai pénzoligarchia kezdetben befektetési szándékkal vásárolt, de a műgyűjtés rövid idő alatt apáról fiúra szálló hagyománnyá nemesedett. Az új műértő réteg megszületésében kulcsszerepet játszott egy leleményes műkereskedő, Joseph Duveen, akinek kezén – becslések szerint – az Egyesült Államok múzeumaiban őrzött összes régi festmény legalább háromnegyede ment át.
A romantikus „semmi”
Pictures of nothing, and very like – azaz: élethű képek a semmiről.1 Az impresszionista és huszadik századi művészeten edzett kiállításlátogatónak nehezen érthető, hogy annak idején efféle kritikákat is kaptak a ma a legfontosabb angol festőnek és az európai romantika egyik legnagyobb alkotójának tekintett Joseph Mallord William Turner alkotásai.
Gótikától reneszánszig
A művészetírás atyja, Giorgio Vasari a germán törzsre utalva megvetően csak „gótikusnak”, vagyis barbárnak nevezte a középkor utolsó nagy korszakát. Sok-sok évszázadig hitték, hogy a gótikához hozzánőtt németektől ered a stílus, pedig az üvegablakokkal áttört, égbe nyúló katedráliscsodák mintaképei az Île-de-France-ban születtek meg, egy zseniális diplomata és főpap, Suger apát ügyködése során a 12. században.
Haydn Pipi szimfóniája
Pipilotti Rist, Pipilotti Rist, ezt a nevet ismételgetem magamban, pedig nem ezt kellene, hanem azt, hogy: Joseph Haydn, Joseph Haydn. De mit csináljak, tetszik a nő, aki a föld alól kiabál, a pokolból ordít valamit, nem értem pontosan, hogy mit, annyira nem is fontos. Az is biztos, hogy az egész aprócska lávafürdőzésnek nincs sok köze Haydnhoz, és a meglepetés a legfőbb ereje, itt járkálunk ezekben az elegáns termekben, és akkor közbeszól egy Pipi.
Csend a lelke mindennek
Tacita Dean 1965-ös születésű brit médiaművész munkásságának legtipikusabb megnyilvánulási formája a film, alapanyaga a 16 mm-es filmszalag. Müveit nézve a médium metamorfózisának lehetünk tanúi, mert nála a mozgókép végletekig lassított formában valójában az állókép természetét ölti magára; aprólékosan kidolgozott kompozíciói éppoly közel vannak a festészethez, mint a filmhez.
Démoni hatalmak megfigyelése az utcakő fényképezőgéppel
Egy régi, paradigmaváltó és természetesen minden realitást nélkülöző tervem derengett fel, amikor végigsétáltam Kisspál Szabolcs kiállításán. Néhány éve, a belterjes közösséget megmozgató budapesti kiállításokat látva fogalmazódott meg bennem a magazingaléria ötlete. Ahol a kiállítások úgy épülnének fel, mint egy színes és igényes magazin tartalma: a címlapon villognának valamelyik neves művészünk új munkái, aztán megnézhetnénk néhány klasszikus műtárgyat ehhez kapcsolódóan, a középső terembe kerülne a sztárművész vagy sztárokkal foglalkozó művész kihajtható alkotása, hátrébb a fiatal és vad tehetségek friss munkái következnének. És persze kellene néhány, az aktuális közéleti témákat szórakoztató és érthető stílusban elemző mű is. Azaz publicisztika.
Ellesett párbeszéd Paizs Goebel Jenő kiállításán
Nagy festő, vagy csak fellobbanásai voltak? Milyennek látta az őt körülvevő világot, vagy inkább milyennek vágyta volna látni? Festészete honnan indult és merrefelé tartott? Egy fiktív vita segít a kérdések megválaszolásában, amelyeket a nemrég zárult Paizs Goebel-kiállítás vetett fel.
Festőélet Magyarországon 7. - „Ezért maga egy sapka pénzt fog fizetni”
Rettegtem, marad-e mondanivalója a Könyvhétre megjelentetett önéletrajza után (Örülök, ha egyik mondatot a másik után írhatom, Noran, Bp., 2009. 321 nagyméretű, illusztrált oldal), de mint mindig, szerencsére most is ömlött belőle a szó. Csak olyasmit kérdeztem, amit az önéletrajzában nem találtam.
A magyar festészet mesterei
„Keresse az újságárusoknál!” – meglepő könyvterjesztési stratégia. A művészeti albumok piacán utoljára a több mint száz részt megért Híres Festők című füzetsorozat vitte sikerre ezt a programot úgy egy évtizeddel ezelőtt. Míg azok valóban vékonyka újságnak néztek ki (rájuk volt írva, hogy hetilap) és pár száz forintba kerültek, a Kossuth Kiadó új kiadványai (A magyar festészet mesterei) mégiscsak albumok.Nem a legvastagabbak (nyolcvan oldal), de kemény táblába vannak kötve, a hagyományos négyzethez közelítő formátumot követik és albumhoz illő minőségű lapokból állnak.
A reneszánsz Magyarországon
A magyar reneszánsz fő baja, hogy amit ismerünk belőle, az már nem létezik, ami pedig még megvan, az senkit sem érdekel. Ha valaki a korszakhoz pátoszmentesen próbál hozzányúlni, menthetetlenül mítoszokat rombol. Így tesz Mikó Árpád is, a Magyar Nemzeti Galéria kiváló reneszánszkutatója, aki a Corvina kiadó magyar korstílusokról szóló könyvsorozatának legújabb kötetét jegyzi.
